Irodalomtörténet-írásunkban mindeddig viszonylag kevés szó esett a testi szerelem és a szexualitás nyílt és profán költői megnyilatkozásairól. Hiba lenne azonban ebből azt a következtetést levonni, hogy a magyar líra a 20. század előtt ilyen attribútumokkal nem rendelkezett. Annál is inkább, mivel a 16. század elején még elevenen éltek a virágénekek, melyekről – kimondva-kimondatlanul – mindenki tudta, hogy tartalmukat tekintve nem kizárólagosan a szerelem spirituális aspektusát hangsúlyozzák. Jelen írásunkban mi sem kívánunk foglalkozni a testiség metafizikai vonatkozásaival, illetve hagyomány- és kultúrtörténeti hátterével, sokkal inkább arra kívánunk rámutatni, hogy a testkultusz lelki-szellemi vetülete mellett a tradicionális és naturális testi szerelem kifejeződése milyen jelentős szerephez jutott költészetünk fejlődéstörténetében – noha kétségtelen, hogy a tiltás, a szexualitást övező tabu működése (nem ritkán egyházi segédlettel) művelődéstörténetünk számára nem mindig volt éppen kedvező hatással. Ennek következtében sokáig nehezen elérhetők voltak azok a szövegek, melyek évszázadokkal ezelőtt születtek e tárgyban. (A legkorábbi fennmaradt töredékek is a 15. század második felére datálhatók.) Ettől eltekintve azonban vitathatatlan, hogy a legelső írásos emlékek lejegyzése előtt is létezett erotikus költészet hazánkban, melynek nyomait – nem meglepő módon – a néphagyományban találták meg a kutatók. Éppen ezért vezeti be Réz Pál a Magyar Erato című 1986-ban megjelent gyűjteményes kötetUtószavában a testi szerelemről szóló költemények vázlatos áttekintését a következő szavakkal: „A balladák sötét, nemegyszer akár morbidnak, sőt perverznek nevezhető elemei, a dalok buja szín-, virág-, gyümölcs- és egyéb szimbolikája, de vaskos fordulataik is, a lakodalmas énekek, lány- és legénycsúfolók nyers, obszcén kifejeződései beszédesen bizonyítják, hogy a magyar paraszt szerelemérzése éppúgy beszivárog vagy inkább betör lírájába, mint a francia vagy angol népé a maga folklórjába, ha olykor, természetesen más képzettársításokkal, fioriturákkal is; ezt támasztják alá a néprajzi kutatások is – újabban például Vargyas Lajos és Bernáth Béla tanulmányai –, mind több erotikus vonatkozást feltételezve, mutatva ki népköltészetünkben.” (In. Magyar Erato./Magyar Hírmondó/. Magvető. Bp. 1986. 429-430.)
Bár Székely András A szerelem krónikája avagy az erotika kultúrtörténete című könyvében arra vállalkozik, hogy vázlatos ismertetést adjon az olvasó kezébe az európai kultúrtörténet számos erotikus vonatkozásáról, viszonylag kevés szó esik a testi szerelem irodalmi vetületeiről. Mindez természetes is, hiszen áttekintő munka ekkora feladatra ritkán vállalkozhat. Kétségtelen azonban, hogy az írásbeliség kezdetétől fogva maradtak ránk olyan történetek, mondák, legendák és más epikus írások, melyek a testiség, a szerelmi gyönyör profán jellegét helyezik előtérbe. Az antik hagyomány lírikusai közül elég csupán Szappho, Catullus vagy éppen Vergilius némely írására vagy műveik egy-egy részletére gondolni. Nem is beszélve Ovidiusról, aki két teljes művet is szentelt a testi szerelem tárgyalásának A szerelem művészete, illetve A szerelem orvossága címmel. Mindamellett a középkori lovagi költészet részét képező alba-dalok – mint tudjuk – szintén közel álltak a nemiséghez: eredetileg a titokban eltöltött pásztorórák végét voltak hivatottak jelezni. E korszak kapcsán fontos kiemelni, hogy a francia vágáns költészet legnagyobbikának, Francois Villon nevének hallatán sem éppen prűd balladák jutnak a műkedvelő olvasó eszébe. Hiábavaló volt tehát minden interdikció: a test és az érzékiség iránti érdeklődést semmilyen korban nem lehetett az európai kultúrából érdemben száműzni. Vajon lehet-e egyáltalán csodálkozni azon, hogy a kalodába zárt ösztönök kanonizációját preferáló korabeli szellemi autarkia mellett a reneszánsz ember humanista és természetközpontú gondolkodása újfent elemi erővel hozta felszínre a testiség buja képzeteit?
Ha eltekintünk a felvilágosodás és a romantika szerelemfelfogásától (és persze Rabelais és de Sade munkásságától), akkor tartalmát tekintve az érzékiségről szóló legkevésbé leplezett irodalmi beszéd kétségkívül a parnasszista lírával vett új fordulatot: Baudelaire, Gautier, majd Verlaine és Rimbaud némely műve – már amennyiben megjelentek – nem véletlenül forgatták fel a kor legitim közerkölcsét. (Akárcsak ApollinaireTizenegyezer vessző című írása, mely a legutóbbi időkig nem is volt olvasható magyarul – megjegyezzük: nem véletlenül.) A 20. század első harmadától kezdve azonban a szexualitás természetének alaposabb megismerése, az ember ösztönvilágának feltárása már bekerült tudományos vizsgálódás homlokterébe is: Sigmund Freud és a pszichoanalízis tana egyértelműen rámutatott az elfojtott, szublimálatlan szexualitás káros következményeire és a nemiség természetes és meghatározó mivoltára. (Freud nézeteinek követői közül hazánkban elsősorban Ferenczi György és Hermann Imre nevét kell kiemelni.) Ennek köszönhető, hogy megindulhatott az érzékiségről való produktív diskurzus és létrejöhettek többek között olyan művek, mint Georges Bataille Az erotika című munkája vagy Michel Foucault A szexualitás története. (Utóbbi nem kevesebb, mint három köteten át tárgyalja a szexualitást érintő tabuk és tiltások marginális jellegzetességeit.) Ami azonban témánk szempontjából fontosabb, hogy költészetünkben Ady Endre Léda-zsoltárainak megjelenése jelentette az igazi „kopernikuszi fordulatot”, s jelölte ki az erotikus líra számára azt a hosszú és változatos utat, ami napjaink posztmodern költészetének e jellegzetes attitűdjéhez is elvezetett.
Meglepőnek tűnhet, de első nagy erotikus költőnk Janus Pannonius. Már Saját magáról című epigrammájában is kendőzetlenül vall kielégíthetetlen nemi vágyáról: „Ó, Te parázna! Akárhány nő öle tárul eléd te / egyre csak újra hevülsz, nem hagy aludni a vágy” (Berczeli Anzelm Károly fordítása). E mellett azonban a pécsi püspök nyíltan és alapos gonddal verseli meg saját (és mások) nemi életét, gyönyöreit, fájdalmait, baleseteit, figurációit és nem idegenkedik a marginális – és a korban deviánsnak számító – nemi szokások leírásától sem. Természetesen e versei nem kerültek nyilvánosságra, s a különböző magyar nyelvű válogatások is csak ízelítőt adnak „súlyosabb” epigrammáiból, ám pajzán, sőt trágár verseit megőrizte az utókornak az 1784-es Teleki Sámuel-Kovásznay Sándor-féle Janus Pannonius-kiadás. Ezen írásokból is világosan látszik, hogy a naturális vágyakat nem rejthette el a kíváncsi szemek elől a reverenda sem. A kiadványban szereplő művei közül e helyen csupán a Lúciáról, a Lúciára, a Laeliához, a Még mindig Lúciára, továbbá az Orsolya likáról, az Ugyanarról, az Egy buja kéjnőre és a Milyen barátnőt szeretne című költeményekre szeretnénk felhívni a téma iránt érdeklődő olvasó figyelmét. (A versek többsége ma már a világhálón is elérhető.) A 15. században a Lévai Névtelen nevű szerző burkoltan, történeti anyagba öltözteti érzéki képeit, míg Bogáti Fazekas Miklós az Énekek énekét parafrazálva ötvözi egységbe az égi és nagyon is e világi szerelem képzetét. Magyar nyelven azonban legelőször Balassi Bálint lírájában kap központi szerepet a testi szerelem. Igazi humanista lévén, meglehetősen közvetlenül (de egyáltalán nem közönségesen) szól szenvedélyről, szexuális kalandokról vagy éppen a bécsi és lengyel kurtizánokról. (Gondoljunk csak példáulBécsi Zsuzsannáról és Anna-Máriáról című versére.) Ugyanez elmondható Rimay János és más reneszánsz alkotók szerelmi költészetére is. A 17. században viszont az erotikus motívumok elsősorban ismeretlen paraszti és diák költők verseire korlátozódnak; szerzőjük kiléte csak kivételes esetben állapítható meg. A kanonizált irodalomban ekkor – már amennyiben beszélhetünk ilyenről ebben az időszakban – a testiség általában mitologikus utalásokban, többszörösen rétegzett jelképekben érhető csak tetten. A felvilágosodás korának irodalma viszont már újfent nem mentes a buja témaválasztástól. (Egyik forrása a protestáns irodalom, kiváltképp a sárospataki és a debreceni kollégium.) Csokonai Vitéz Mihály mint nevelő bohém életviteléről többnyire szokott említést tenni a hazai középiskolai irodalomoktatás, azonban arról már kevesebb szó esik, hogy akadnak bizony olyan költeményei is a költőnek, melyek nem ritkán az alpáriság, a társadalmi tabuk elleni lázadás (mint irónia és gúny) és az érzékiség területére vezetik a gyanútlan olvasót. Nem is beszélve Verseghy Ferencről, aki Az első egyesülés című versében értekezik nem éppen rejtett formában legelső szexuális élményéről, de találunk utalásokat a nemiségre például Kazinczy Ferenc műveiben is. Nem kivétel ez alól Vitkovics Mihály és Kisfaludy Sándor sem, s Pálóczi Horváth Ádám és Beretzky Márton költészetében sem feltétlenül a cölibátus szellemében hangzik fel Érosz dicsérete. A reformkorban azonban az erotika kissé ismét visszaszorul irodalmunkban, így a 19. század írói – mint Réz Pál mondja – „nem számolnak be oly kendőzetlenül tavaszébredésükről, magányos gyönyöreikről, érzéki kalandjaikról, mint ahogyan Bethlen Miklós vagy II. Rákóczi Ferenc tette.” (In. i.m. 436.) A romantika nagy íróinak műveiben is általában csak implicit módon van jelen a testiség – bár el kell mondanunk, hogy Jókai Mór regényei ebből a szempontból tartogatnak még meglepetéseket a kutatás számára. Lírikusaink közül Petőfi Sándor költeményei már némileg határesetnek mondhatók, de a kor szemérmes követelményeit és szabályait nem sértik meg – noha verseit vizsgálva nehéz nem észrevenni az egyértelmű kapcsolatot a virágénekekkel és a népköltészeti hagyománnyal. Ebben a számos tekintetben prűd kulturális környezetben nem ok nélkül kérdi Arany János még 1860-ban is Shakespeare-fordítása kapcsán, hogy „vajon Shakespeare úgy, amint van, sikamlós, nem ritkán obsencus részeivel adassék-e a magyar közönség kezébe?” Mindazonáltal a Toldi szerzőjének balladáiban vagy Arisztophanész-fordításában, valamint Vörösmarty Csongor és Tündéjében akad elvétve utalás a testi szerelemre, továbbá a szájhagyomány, a magángyűjtemények és könyvtárak is megőriztek néhány (állítólagos) Vörösmarty-, Petőfi-, Tompa Mihály- és Jókai-verset, melyek enyhén szólva nem éppen az erényöv viselésére buzdítanak, s olykor már-már a pornográfia határát súrolják. Összességében elmondható, hogy a német, a francia vagy angol romantikus költészet mellett a magyar romantikus irodalomban is a hangsúly az erotika helyett a történetiség felé tolódott, pontosabban a szerelmi szenvedély rendszerint a historicizmus kontextusában bontakozott ki. A századforduló táján azonban elemi erővel tör fel újra költészetünkben az érzékiség: Reviczky Gyula Égess el!című költeménye szinte Adyt előlegezi, s a parnasszista szerelmi líra „agresszív érzékiségének” jelképhasználatára emlékeztet, amint az a költemény első és harmadik versszakából is kitűnik: „Égess el! Kéjes tűzhalálra vágyom. / Szerelmed máglyáján adjam ki lelkem. / Hadd égjen a pogány, ki a halálon / Túl sem hisz másban, csak a szerelemben./ […] Hozzád simulva, tűzhányó öledbe / Kábuljak el a mámorok hevétül. / S ajkaddal ajkam sisteregjen egybe / A gyönyöröknek végső gyönyöréül.” Noha Vajda János sem éppen erotikus verseiről ismert, a Pásztorórák és az Idyll című költeményeinek tartalma aligha félreérthető. A Nyugat három nemzedékének lírikusaitól sem állt feltétlen távol a testiség finomabb és kevésbé finom kifejezése. Gondoljunk csak Kaffka Margit Nász című versére, Lesznai Anna Mohó kérés és Ajándék című költeményeire, Szép ErnőHarapására Kosztolányi Dezső Kis bordélyházára, mely csak évekkel a költő halála után került elő a hagyatékból; esetleg Babits Mihály, Somlyó Zoltán, Karinthy Frigyes, Gellért Oszkár némely művére, továbbá a francia kortárs Jean Richepin Szilaj szerelmek című szonettje is aligha véletlenül látott napvilágot éppen Kosztolányi Dezső fordításában: „Szerelmesek, csak csókolódzatok! / Bús gombolyag te, mellet mellel össze! / Mint hogyha kígyók gyűrűje kötözne, harapjátok parázsló szájatok! // Egyétek egymást, míg csak vér pirul! / Hörgésetek halálotok jelentse! / Az ágyatok, ez a tüzes szelence / izzék a kéj gyilkos csodáitul! // Pusztuljatok egymásba! Szív a szívnek, / és folyjon össze dúlt haj, vad tekintet, / könny és verejték, nyál! Szegény szivek. // Eggyé akartok olvadni, ti ketten? / Elvesztitek egymást az őrületben / és összeestek... És: minek, minek?” Ezzel együtt azonban nehezen cáfolható, hogy a magyar szerelmi líra valódi szubverzív fordulata – mint fentebb már utaltunk rá – Ady Endre Léda-zsoltárainak megjelenésével következett be.
Király István így ír Ady Endre szerelmi lírájának szexuális vonatkozásairól: „Felizzó, nagy mérvű szexualitás, melyet azonban vallásos burok, áhítat vett körül: ez jellemezte […] költészetében a nemiség motívumát: ez adta meg ennek a témának az egyéni arcát. Mintha csak egy serdülő látta volna: misztériumnak tűnt a testi vágy. S ez a sajátos jelleg már egymaga mutatta, hogy nem a cinizmus megjelenési formája volt itt a szexuál-motívum: mélyebb rétegekből tört fel; nemcsak az érzékeknek volt köze hozzá, de a léleknek is. Hiszen, mint mindig, a felengedés, az önátadás érzése volt itt is az áhítat; ennek jelenléte már egymaga tükrözte a témakör lényegét: a magányos lélek feloldódásvágyát. A befalazottságból, a köré rakódó idegenségből szeretett volna futni, elszökni az elcsigázott ember; kereste azt az erőt, mely megszüntethetné a különállását, mely lehetővé tenné, hogy ne önmagába zártan – hanem az egészben, az élet áradó végtelenében, a mindenségben éljen: kereste a magány ellenszerét. S megteremtette a szexus mítoszát.” (In. Király István: Ady Endre. II. kötet. /Elvek és utak./ Szépirodalmi. Bp. 1972. 197.) Megállapításait alapul véve közelebb juthatunk József Attila szerelmi költészetének sajátos dekonstruktív alkotói koncepciójának megértéséhez is, ami szintén a testi szerelem metafizikai aspektusa felől ítélhető meg helyesen. Nem beszélve arról, hogy a költő olyan korai szerelmes verseiben, mint a Csókolj, csókolj, a Hozzá!, a Leánykérő ének, a Keresek Valakit, a Szerelem ez? a Szeretők és a Szerelmes vers, továbbá aFérfiszóval (Erdő vagy, ifjú, lombos...), a Szeretők lázadása, az Asszonyvárás asszonyszobor mellett és a Mintha szerelmes béka ugyanis már ott találjuk azoknak a motívumoknak és jelképeknek a forrását, melyek majd szerelmi lírájának három nagy szintézisversében – Eggyéölelődés vágya, Óda, Jaj, majdnem... – összegződnek és válnak a transz(re)gresszív szerelmi szenvedély kulcsverseivé. E sorok írója is foglalkozik több tanulmányában az evés és a szexualitás közötti szoros kapcsolattal a költő szerelmi lírájában, melyekből világosan kiderül, hogy az agresszív erotika archaikus-atavisztikus jelképei olyan transz(re)gresszív motívumokként is értelmezhetők, melyek mögött a(z) (istenalakú) hiány teremtő ereje a fő motiváció. (Erről bővebben lásd a szerző Transz(re)gresszív motívumok József Attila szerelmi lírájában című tanulmányát. = Comitatus, 2013/5. – Rövidített változata megjelent ugyanezen a címen: Tiszatáj Online, 2013/7. = www.tiszatajonline.hu/?p=33723)
A 20. század első harmadában tehát szerelmi líránk történetében fordulat állt be, s nyilvánvaló lett, hogy a testmetaforika és az anatómia közötti diskurzus a modern költészetben nem függetleníthető az egyén egzisztenciális helyzetének bizonytalanság-érzésétől, s a testi szerelem naturális képzetei többé már nem csupán a nemiség elemi erejű verbális kifejezőeszközeiként olvashatók, hanem az ontológia és az episztemológia szolgálatában állnak, valamint hagyománytörténeti, transznacionális és kultúraközi kontextusban is kibontakoznak. Primer formában azonban az érzékiség, a nemiség, a testiség és a szexuális aktus nyílt, tárgyilagos leírása (a kimondás által) irodalmi műben a legtöbbször már önmagában is metaforikus. Épp ez utóbbi tényező különbözteti meg az erotikus beszédmódot a közönségestől, pontosabban: az erotikus vers reflexivitása ténylegesen stiláris értékkel bír(hat) a művészi nyelvhasználatban. Ennek tükrében Ady Endre Léda-zsoltárainak azon darabjai, melyekben a testi szerelem buja és/vagy agresszív vetülete kap hangot (A fehér csönd, Elfogyni az ölelésben, Héja-nász az avaron, Örök harc és nász, Csak látni akarlak, Meg akarlak tartani, Ifjú karok kikötőjében), eszkatológiai vonatkozásaik mellett a magány elleni küzdelem, az Én szociális és univerzális helyének tisztázási kísérleteként is fölfoghatók.
E hagyományokra visszatekintve érkezünk el Szabó Lőrinchez, aki Csak az öledben című versének utolsó két versszakában a következőképpen fogalmaz: „Két combod megnyílt, vágyakozva / nyílt elém remegő öled. / És befogadta, behatoltam / a sötét, puha és meleg / húsba, az eleven gyönyörbe, / mely körülfogott édesen / és egymásra talált ajkunk és ringatott a szerelem.” A Mint még sohasem című költeménye azonban már jól mutatja a testi szerelem és a transzcendencia kapcsolatát is: „Szeretnélek kibontani / a hús ruhájából egészen / s meglesni új gyönyörűségben / milyenek tested csontjai. // Mert egész tested szeretem / és mind, ami építi kint s bent, / szeretnék megismerni mindent, / ami benned oly jó nekem.” Végül a verset az alábbi beszédes sorokkal zárja: „Szeretnélek kibontani / s vigyázva összerakni újra, / aztán, ha van, lelkedbe bújva / álmodni, mint még sohasem.” Idézhetnénk továbbá a Csók, az Ujjaink, a Szegények kincse, a Pillanat, a Latrok illetve a Gyönyör című költeményeit is, melyekben szintén ismeretelméleti és lételméleti kontextusban tűnik elő az erotika. Nem is beszélve a költő Szeretők című verséről, ami akár összefoglalója is lehet a mondottaknak, s melynek összehasonlító elemzését talán nem lenne teljesen indokolatlan elvégezni József Attila azonos című, 1924-ben írt költeményével sem.
Akárhogyan is, a szeretkezés és a teremtés analógiáját a 20. század második harmadának költői közül sokan felismerték. Így születhetett meg például Hajnal Anna Nyár című verse, Dudás Kálmán Lepkék tánca, Weöres Sándor Pastorale című szonettje, illetve a középkori balladát feldolgozó és pajkos hangvételű Grancorn lovagszintén a 100 éve született költő tollából. Jékely Zoltán Omnia vincit... című költeménye, Végh György A szerelem himnusza, Rákos György Szeretők, valamint Ölelkezők című verse szintúgy ehhez a tradícióhoz csatlakozik. Utóbbi organikus, tárgyilagos-tudományos képek sorozatán át fejti ki a testiség és a teremtés közötti megfelelést mint a világösztön egyik megnyilatkozását: „ez teremtés / molekulák és atomok robbanása / torpanva ágaskodó csődörök vad párzási kürtszava / pulykakasok lila vérrel duzzadó nyaka / busmanok tánc-őrülete az éjszakában / nász, amit megéltem egyszer.” Az ősi ösztönök rituális átszellemülésével és az önfeledtség attitűdjével találkozunk például Berda József Önkívület című versében, vagy – némileg finomabb formában – Kormos IstvánKannibál szerenádjában; kozmikus képekkel fejeződik ki a testi szerelem segítségével elérendő divinatio Lator László Szomjúság és A teremtés című verseiben, s a beteljesülés és a halál archaikus összetartozására reflektál Viola József Temetkezése. Említhetnénk még Székely János Gyönyör című költeményét, esetleg Ladányi MihályTüzes ollóját (aki szintén írt verset Szeretők címmel), valamint a szubjektum szempontjából sajátos vershelyzetet mutató Te mire gondolsz közben? és a Levél című verseket Csukás István műhelyéből. Nem kevésbé figyelemre méltó a posztmodern kánon felől nézve Tandori Dezső 7 falfirka az Édenkertre című kalligramma-sorozata és Petri György erős blaszfémiát sugalló Apokrif című költeménye, illetve az újabb irodalomból Rakovszky Zsuzsa pátoszmentes Dél és Házasságtörések című műve.
Természetesen a számos tekintetben a fentebb említett Magyar Erato kötetre támaszkodó felsorolást még hosszasan lehetne folytatni, de talán ennyi is elegendő ahhoz, hogy meggyőzze az olvasót: komoly és letagadhatatlan hagyománnyal rendelkezik irodalmunk a testi szerelemről szóló költemények terén is – noha sokáig e tradíció elhallgatásával épp az ellenkezőjéről igyekezett bennünket meggyőzni az irodalomtörténet-írás. Reményeink szerint azonban akadnak majd a téma iránt érdeklődő és vállalkozó kedvű kutatók, akik felvállalják a tárgykör alapos feldolgozását és megírását egy kisebb monográfia formájában, pótolván ezzel azt a kultúrtörténeti hiányosságot, mely e tekintetben mutatkozik szerelmi líránk történetében. E vállalkozást előmozdítandó, kíséreltük meg felhívni a figyelmet az érzékiség hagyománytörténetileg sem mellékes és korántsem jelentéktelen szerepére irodalomtörténetünkben.
Muhel Gábor
