Drop Down MenusCSS Drop Down MenuPure CSS Dropdown Menu
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Spiritualitás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Spiritualitás. Összes bejegyzés megjelenítése

2019. március 31., vasárnap

március 31, 2019

Szinay Balázs: Az emberiség fáklyavivői (könyvajánló)


Csodák márpedig vannak, sőt történtek az elmúlt száz, kétszáz, ötszáz évben is, csak a tájékozatlan és rosszhiszemű, modern kultúrán nevelkedett világpolgár hajlamos azt hinni vagy inkább meggyőződéssel vallani, hogy a Biblia és Jézus óta nem születtek megváltók, nem voltak példátlan gyógyítók, különleges képességekkel bíró szentek, csodatévők, csupán azért, mert ő nem tud ezekről. Hát bizony a történelem erre az elejétől a végéig teljes egészében rácáfol!
A XIII. századi Magyarországon élt keresztény szent, Árpád-házi Szent Margit imái közben folyamatos párbeszédet folytatott egy mások számára láthatatlan illetővel, akinek a jelenlévők csak hangját hallották. Feje fölött rendre apostoli láng jelent meg s volt eset, hogy vizet fakasztott. Ezen kívül képes volt befolyásolni az időjárást, ismerte a jövőt, gyógyított stb. A III. századi Indiában élt Bábádzsí Nágarádzs rendelkezett az összes jógikus képességgel, így például az intuícióval, a gondolatolvasással, a vízenjárás képességével, a levitációval (lebegés) és a jövőbelátással. Teste elhagyása után pedig számtalan tanítót látott el utasítássokkal szellemtestében a mai napig. A XX. századi Indiában élt Maháprabudzsit Isten földi megtestesülésének tartották, ki születésétől fogva teljes tudatossággal rendelkezett. Szintén birtokában volt az összes jógikus képességnek, valamint képes volt akár egyetlen szavával is a halottak feltámasztására. A XX. századi Olaszországban élt Pio atya Assisi Szent Ferenchez hasonlóan magán viselte Krisztus kínzásainak összes sebhelyét, valamint róla is úgy gondolták, hogy képes volt magára venni a világ bűneit és vezekelni azokért mások helyett. Látta a jövőt, tanúk látták egyszerre több helyen is megjelenni. Miséi során gyakran esett eksztázisba vagy vesztette el eszméletét, máskor pedig zokogott. A XIX. századi Indiában élt Rámakrisna a leírások szerint szeplőtelen fogantatással született, a hagyomány értelmében az indiai istenségek egyikének megtestesüléseként. A nirvikalpa szamádhinak nevezett meditatív állapotban (amikor a test nem ad életjel) fél évig tartózkodott, majd visszatért az életbe. Az Istennel és az istenivel való átlényegülésnek köszönhetően hol önkívületbe esett, hol kacagott, máskor sírt, vagy táncolt. Az emberiség történetének minden századára és minden földrészére jutottak szellemi vezetők, akik csodatételeik mellett az időtlen transzcendentális tudás követeiként tetteikkel és üzenetükkel megreformálták a magasabb rendű emberi műveltséget.
Ilyen és ehhez hasonló tényekről számol be Az emberiség fáklyavivői című hiánypótló kiadvány. A kötet egy egyedülálló vállalkozás eredménye, melynek célja, hogy egybegyűjtse a világtörténet vallásalapítóit, legnagyobb spirituális mestereit és tanítóit bár a teljesség igénye nélkül, ám egy körültekintő és alapos munkában. A sorozat első kötete 2007-ben látott napvilágot. Oldalain körülbelül 1 A/4-s oldalnyi terjedelemben foglalja össze összesen 72 spiritualista életét, munkásságát. Az egyes életrajzok és biográfiák helyenként részletesebbek, aprólékosabbak, informatívabbak, máshol kevésbé. A könyv végén található felhasznált irodalomjegyzék többnyire alapos, minőségi és igényes kutatómunkára enged következtetni, bár a felsorolásban több helyen találunk wikipédiás forrást is. A kötet hangvétele alapvetően objektív, a szerkesztői gárda valóban tartja azt, amit az előszóban ígér: „Képes életrajzi gyűjteményünk vallási, felekezeti és egyéb megkülönböztetés nélkül mutatja be azon vallásalapítók, szellemi tanítók és szentek földi pályáját, akik nagy hatással voltak világunk szellemiségének alakulására.” Kiemelten szimpatikus, hogy a kötet lényegre törő, nem szerepel benne felesleges, érdektelen, a lapszámok puszta kitöltésére hivatott információ, ami esetleg azt átláthatóságot zavarná – például a viszonylag rövid és kellemes hangulatúra sikerült előszó után rögtön az életrajzok következnek. Ezen kívül mindenképpen egyediséget kölcsönöz a kiadványnak rendszerező jellege. Lapjain az olvasó számos olyan történelmi alakkal is találkozhat, akik létéről esetleg korábban nem is tudott, ám személyük nem kevésbé jelentékeny, mint ismertebb sorstársaiké.
A szerkesztők és a kiadó szándéka és a kiadvány erényei ellenére azért mégis elő kell hozakodni olyan benyomásokkal is, amelyet az ember negatívumként könyvelhet el. A kötet alapvetően inkább a téma népszerűsítésére alkalmas, mintsem a komoly érdeklődés maradéktalan kielégítésére. Mélységeiben az ismeretterjesztő könyvek átlagos színvonalának tartománya felett mozog, de a mélyreható tudományosság elfogadható mércéjét nem éri el, pedig lehet, hogy érdemes lett volna a vállalkozást továbbfejleszteni ebbe az irányba, akár az esztétikum rovására is. Ez utóbbi pedig azért különösen hangsúlyos, mert alapjában véve rendkívül impozáns, esztétikus kiadványról van szó. Mindazonáltal az, hogy a kötetben ugyanannyi a képekkel és idézetekkel telített oldalszám, mint a rendes szöveges oldalaké, talán kissé könnyelmű megoldás. Annál is inkább, mert az ilyen kötetek kiadásának költsége másfélszer, kétszer vagy még többször annyiba kerül, mint egy pusztán szöveges könyv elkészítése. A képek és idézetek helyébe részletesebb életrajzok, teljes biográfiák fértek volna. Az sem feltétlen praktikus, hogy az egyes szellemi tanítók bemutatásával a kötet ábécé sorrendben halad. Ha ez egy ténylegesen több kötetes kiadvány lesz, célszerűbb lett volna, az életrajzok kronológia szerinti bemutatása. Ez a megoldás az olvasónak is könnyebbséget jelentett volna a spiritualitás történetének és az egymással kapcsolatba kerülő spiritualisták viszonyrendszerének átlátása szempontjából.
Ezekkel együtt is a kiadvány és a készítők erényei elvitathatatlanok. Mindenképpen becsülendő az ötlet és a szándék, amelyjel ennek a projektnek az eredményét elénk tárták. A kiadvány mindenki számárra olvasmányos, érdekes, izgalmas, tartalmas élményt jelenthet. A témában járatlan olvasóknak különösen ajánlott átfogó bevezető olvasmányként, a jártasabbaknak pedig lexikális jellege miatt, már csak azért is mert az e témához köthető ismeretek a felvilágosult ember alapvető műveltségének építőköveit jelentik.

Szinay Balázs

2019. március 10., vasárnap

március 10, 2019

A MAGYARSÁG ŐSI GYÓGYMÓDJAI


A Kárpát-medencébe keletről visszatérő magyarság igen magas gyógyító kultúrával rendelkezett. Ennek egyik legkiemelkedőbb bizonyítéka a koponyalékelés ismerete és használata. Őseink szinte minden bajra tudtak gyógyírt. Számukra teljesen természetes volt az a szemlélet, hogy a betegséget mindenek előtt a lélek baja, legyengülése okozza, s ez válik később testi tünetté.
Őseink tudták, hogy ha az ember nem a világ rendje, a természet tanításai szerint él és cselekszik, előbb-utóbb megbetegszik. Vezérlő elvük a mértékletesség volt. Korabeli feljegyzések alapján bizonyos, hogy tudásuk része volt a testnedvek vizsgálata alapján való betegség-megállapítás, a gyógyírok (viasz, vaj, faggyú, szurok, méz, tej stb.) használata, a hővel, melegítéssel, izzasztással való gyógyítás, a szem szivárvány hártyájából következtetés a testi bajokra (íriszdiagnosztika), a vízgyógyászat, iszappakolás, agyagterápia, színterápia, köpölyözés, ásványokkal való gyógyítás, gyógynövény terápia, gyógyító étkek alkalmazása. Használatos volt a hanggal, hangszerekkel, énekkel gyógyítás, de a masszázs, csontkovácsolás és a sebészeti beavatkozások is ismertek voltak. Mindent átszőtt és megerősített a ráolvasás, az ima, fohász, a különféle „módosult tudatállapotokban” való gyógyítás, gyógyulás.
A régi magyarság a természeti elemeket isteni őselvként tisztelte. Ezekben az őselemekben – tűz, víz, föld, levegő – rejlő erő betegségeket okozhatott, de gyógyíthatott is attól függően, hogy az embernek milyen viszonya volt a természet rendjével. Belesimult-e az isteni törvényekbe, vagy azok ellenére próbált élni.
Gyógyírok
Szembetegségeknél a tavaszi szőlő levét, fülfájásra a kövirózsából sajtolt levet, kisbabák csipássága ellen anyatejes lemosást használtak.
A fokhagyma igazi csodaszer volt, minden bajra használták! Árpa ellen a szemre kenték, fülfájásra a fülbe dugták, torokfájásra teáját itták, s kifőtt szárát a nyak köré tekerték.
A langyos méz a savtúltengésben szenvedőket gyógyította, semlegesítette a gyomorsavat, bevonta a nyálkahártyát, elpusztította a baktériumokat. Segítette az emésztést, a májműködést, méregtelenített és erősítette idegrendszert.
Terápiák
Saját vizelet-terápia: pattanások, szemölcsök, sebek, csípések, viszketegség, torokfájás, tüdőbaj és gyomorfekély gyógyítására használták.
Érvágás: magas vérnyomásnál használták, vagy a testre piócákat tettek. Erős fejfájásnál a homlokon eret vágtak.
Hővel, melegítéssel gyógyították például a fülfájást, forró iszappakolással a görcsös izmokat és a reumát.
Izzasztó kunyhóban, gyógyító szertartás közepette élték meg a négy elemmel való közvetlen kapcsolatot. Ott volt a föld, amin ültek, a levegő, a gőz, amit belélegeztek, a víz, amit a kövekre locsolt a szertartás vezetője, és a tűz, melyben a köveket felforrósították. A szertartás megtisztulást, újjászületést jelentett. Mindhárom szinten (test, lélek, szellem) gyógyított.
A ráolvasás azon az ősi tudáson alapszik, hogy minden kimondott szónak (sőt még a gondolatnak is) teremtő ereje van. Régi szavaink, az igéz, megigéz, arra utalnak, hogy szavaink által el tudjuk távolítani az ártó erőket, így a betegséget is.
A hanggal, zenével gyógyítás azon a felismerésen alapszik, hogy a hang - rezgés, a világegyetem lényege pedig szintén a rezgés. Minden, ami él, az rezeg. A betegség rossz rezgés. A hanggal gyógyító táltos „ráhangolódott” a beteg rezgésére, kisugárzására, s a megfelelő gyógyhatású rezgés (hang, ének) előidézésével gyógyított.
A csontkovácsolást, masszázst („kenést”) igen régen használják már a kificamodott, fájó csontok, testrészek helyrerakására, a csigolyák mozgásának felszabadítására.
Az ima, a fohász minden gyógyítás alapja. Kezelések előtt, alatt, után alkalmazták, de önállóan is teljes értékű gyógymódnak tekintették, amely a lélek tisztításán, gyógyításán keresztül hatott vissza a testi bajokra.
A magyarság „tudó emberei"
Legmagasabb tudással a Táltos (régiesen Tátos) bírt. Tát szavunk, jelentése nyit, vagyis a Táltos megnyitja lelkét, szellemét, tudatát, és e nem hétköznapi tudatállapotban sokkal tisztábban észleli a kézzel meg nem fogható, nem látható világ erőit, energiáit. A Táltos tehát képes arra, hogy a környező világ mások számára rejtett erőit, minden lény, ember, állat, növény, tárgy által kibocsátott rezgést, mint információt érzékelje, és így szerzett többlet-tudásával választ kapjon olyan kérdésekre, melyek hétköznapi szinten – „józan paraszti ésszel” nem megválaszolhatók. A Táltos birtokolt minden olyan képességet, melyet a továbbiakban felsorolt gyógyítók bírtak és használtak.
A Látó - „Igazlátó” szintén olyan ember volt, aki látott, érzékelt szemmel nem látható, a hétköznapi ember számára nem észlelhető erőket. Kezeléssel, gyógyítással ritkán foglalkozott. Hozzá elsősorban tanácsért fordultak, hogy segítsen megfejteni, megtalálni rejtett dolgokat.
A Rejtező a révülés ősi technikáit alkalmazva lépett kapcsolatba a hétköznapi érzékelésen túli erőkkel. Szintén tanácsért, információért fordultak hozzá, illetve jeles napokon, szertartásokon segített kapcsolatba lépni a nem hétköznapi világgal.
A Tudós - „Tudákos” ember, Javas ember olyan bölcs volt, aki értett a gyógynövényekkel, állati eredetű anyagokkal, mondókákkal, imákkal, fohászokkal való gyógyításhoz. Ismerte a csillagok járását és üzenetét, illetve szintén érzékelt olyan erőket, energiákat, melyek a hétköznapi ember számára elérhetetlenek voltak. Jósolt, javasolt és értett a rontások levételéhez.
A Füves ember gyógynövényekkel gyógyított. Ismerte a régóta gyógyításra használt füveket, fákat, és az azokból készíthető teákat, főzeteket.
A Garabonciások befolyásolni tudták az időjárást. Nevük gara=kara=fekete, és bonc=bontó összetételét úgy értelmezhetjük, hogy fekete erőkkel bontó, vagy rontó. A régi lovas-nomád időkben „csatabűvölőnek” is nevezték őket, mert az ő feladatuk volt az ellenség erejének gyengítése, elsősorban rossz időjárás, jégeső, forgószél rájuk zúdításával. Sok monda él a nép ajkán a hajdan vándorló Garabonciás diákokról, akik mindenféle varázslatot tudtak csinálni.
A hagyomány szerint a boszorkány nem tudással született, nem révülés során kapta tudományát, hanem tanulta, örökölte azt. Elsősorban rontással foglalkozott. Jellemző magyar jóslási és rontási mód volt a babolás, melyhez megfelelő számú fekete-fehér és rajzos száraz babot használtak szitában, rostában forgatva. A babok (bábok vagy babák) a rostában „elevenként” mutatták a választ feltett kérdésekre.

2019. március 3., vasárnap

március 03, 2019

Ariam P.: Franz Bardon, a valódi Frabato



 „A mágus csak a beteg gyógyulását és javát tartsa szem előtt, ne a díjazás vagy a fizetség fejében végezze a munkáját. Dicséretre és elismerésre se vágyjon. Ha mindig a jóság ideáljához tartja magát, az áldás sem marad el. A megfelelően gondolkodó mágusok anélkül segítenek a szenvedőkön, hogy azoknak tudomásuk lenne róla – A segítségnek ez a fajtája a legáldásosabb.”- Franz Bardon
Néhány éve találkoztam Franz Bardon szellemiségével és műveivel. Tanításaiban olyan távlatokat nyit meg a magukat képezni vágyóknak, ami nagyszerű, egyszersmind félelmetes. Nézete szerint a valódi okkultizmus és hermetikus mágia tudománya egyedül is elsajátítható, nem kell valamely Társasághoz csatlakozni. Könyvei, szám szerint négy, a tanulás és mágikus fejlődés lépcsőfokain vezetik végig a jelölteket, a tudásanyag egymásra épül, nem kihagyható, vagy behelyettesíthető másik, már jól begyakorolt anyaggal. Bardon ragaszkodik hozzá, hogy a tanítvány lépésről-lépésre haladjon, és apránként sajátítson el mindent. A mágus úgy tartotta, hogy kevesebb elmélettel és rengeteg gyakorlattal, tulajdonképpeni meditációval a mágiatudomány tökéletesen elsajátítható. A könyvek a Tarot kártya bizonyos lapjaira analogizálnak egyébként. Az első könyv, az Igazi beavatás útja, a második A mágikus idézés gyakorlata címmel jelent meg nálunk. Ez egy klasszikus varázskönyv, részletesen leírja, hogy a varázslók által a rituálék során használt eszközök mire jók, hogyan kell őket elkészíteni és hogyan kell őket helyesen használni. Ebben a könyvben jóval több rituáléval találkozhatunk, mint az első könyvben. Harmadik könyvében, mely Magyarországon Az igazi kabbala kulcsa címmel jelent meg, a szerző az isteni tudomány, a szó és a beszéd tudományával foglalkozik. (Kezdetben vala az ige... – A kabbala egy, vagy több isteni eszme megtestesítője, az egyetemes nyelvé, amellyel a mindenség megalkottatott, tibeti nyelven ezt a tudományt tantrának nevezzük) Az elméleti részeket leegyszerűsítve, a köznyelvet beszélők számára is elérhetővé vált a kabbala, ez az ősi, héber eredetű misztérium megismerése a héber nyelv ismerete nélkül. Negyedik, önéletrajzi regényét tanítványa és titkárnője, Oti Votavova írt meg. Ez a Frabato, a mágus. Én annak idején angolul olvastam a regényt, de magyarul is elérhetőek a kötetek könyvesboltokban, és antikváriumokban egyaránt.
Nem szeretnék túlságosan Harry Potteres környezetet teremteni, de ahhoz, hogy számunkra érdekes, vagy sokkal inkább értékes legyen Bardon mondanivalója, kétségtelenül hinnünk kell bizonyos törvényekben, például a karma törvényében, és el kell fogadnunk a természetfeletti létezését. Franz Bardonnal utazni az ember életének egyik legszebb belső kalandja, szeretettel ajánlom mindenkinek megismerését. Gyakorlatai egyidejűleg célozzák a test, a lélek és a szellem fejlesztését. És nyilván nem lesz mindenki beavatott, de a működési mechanizmusok tanulmányozása átalakítja az ember gondolkodásmódját.


De ki is volt Franz Bardon?

Franz Bardon 1909. december 1.-jén a csehországi Opavában született, Viktor Bardon és felesége, Hedwika (leánykori nevén Heroldkova) elsőszülött fiaként 12 testvére volt, legtöbbjük már gyermekkorában meghalt. Felnőtté mindössze négy húga válhatott. Édesapja, aki szintén okkultizmussal foglalkozott, de elakadt egy bizonyos ponton, imádkozott egy fejlettebb lélekért, aki továbbvezeti a fejlődés útján. Imái úgy látszik meghallgatásra találtak, mert fia személyében egy idős és fejlett lélek került a családba, aki nem csak átvette apjától a stafétabotot, de már koragyermekkorától tanítója és útmutatója volt édesapjának a felsőbb mágia bonyolult világában. Jövőbelátó képessége, és rendkívüli megérzései korán megmutatkoztak. Bardon a teljes életét a hermetizmusnak szentelte, mindig szem előtt tartva a felsőbb törvényeket. E törvényekről részletesen olvashatunk a megjelent könyvekben. 
Későbbi éveiben Bardon színpadi bűvész lett és Németországban szert tett némi hírnévre is az 1920-as és 1930-as években „Frabato” művésznéven. Nevének eredete: A Frabato szó a Franz (FRA), Bardon (BA), Troppau (nemetül)-Opava (csehül) (TO) szavak összefoglaló rövidítéséből áll. A mágusok különben, legyenek bármely tudomány beavatottjai, a saját köreikben használt neveiket mindig valamely táblázat segítségével alkotják. A különböző titkos társaságoknak, és rendeknek megvannak erre a nem kevésbé titkos matematikai táblázataik. Némi szorgalommal az interneten is rá lehet bukkanni, az én nevem például a kelta hagyományokat követve valahogy úgy hangozna, hogy Ariampa.
De visszatérve Frabato történetéhez, nemcsak a jövőt tudta megjósolni zavarba ejtő pontossággal, kapcsolatba tudott lépni az emberi szem számára láthatatlan szférák teremtményeivel is. (A mágikus idézés gyakorlata tartalmaz egy elég bő enciklopédiát ezekről az entitásokról) Ezen felül sikerrel hipnotizált, természetgyógyászként rendkívüli eredménnyel gyógyított máig gyógyíthatatlan betegségeket. Kúráihoz saját maga által készített gyógynövények főzeteit használta. Egyszer azt állította, hogy képes hipnotizálni száz embert olyan módon, hogy ott sincs a teremben. A bemutató természetesen sikerült. Máskor több tucat fős asztaltársaság szeme láttára gyógyította fel vendéglátóinak fiatal, bal oldalára teljesen lebénult leányát. Akit tudott, megmentett, természetesen gyógyításai alkalmával szigorúan szem előtt tartott a karma törvényét és a Felsőbbrendű utasításait. Meg sem próbált legendát csinálni magából, írásaiban mindössze néha utal arra, hogy ezt, vagy azt az eljárást is személyesen kipróbálta, ezekben az esetekben az általa elért eredményeket is megosztotta olvasóival. Az ősi, egyiptomi (hermetikus) mágián kívül ismerte a tibeti mágiát, a kabbalisztikát, és egyéb okkult tudományokat is. 
Bármennyire is szerényen próbálta azonban képességeit az emberiség szolgálatába állítani, szerencsétlenségére, Hitler mégis felfigyelt rá, és a harmadik birodalom megmentésére próbálta kényszeríteni a nem mindennapi embert. Frabato természetesen ellenállt, így letartóztatták, rettenetesen megkínozták és koncentrációs táborba zárták. Megjárta Beslaut, és Troppaut is. Mivel semmilyen eszközzel nem tudták szóra bírni, halálra ítélték. A tábor lebombázása mentette meg a kivégzéstől. 
Később napvilágra került iratokból világosan kiderül, hogy előre látta, bebörtönzését, de vállalta a megpróbáltatásokat, végig kitartott amellett, hogy tudását kizárólag segítő céllal szabad használnia. Cserébe a Fény Testvérei kozmikus rend ígéretet tett neki, hogy nem kell többé emberi testben újjászületnie. A Fény Testvérei rend többször is szólította a mágust, egy korábbi megkeresésük után kezdte magát orvostudományokra képezni, és miután megmenekült Hitler haláltáborából orvos-természetgyógyászként praktizált szülővárosában. Miután kezeléseihez kizárólag természetes anyagokat használt, a korabeli orvosok nem nézték jó szemmel működését, annál is inkább, mivel kiemelkedő eredményeivel magasan lekőrözte a hagyományos orvosi szérumok és eljárások hatékonyságát. 1958-ban nyílt alkalmuk feljelenteni, amikor Bardont meglátogatta néhány németországi barátja. Az orvosi kamara azzal vádolta, hogy nyugatnémet kém, letartóztatták, Frabato a börtönben halt meg 1958. július 10-én. Halálának pontos körülményei ismeretlenek.
Volt azonban egy szabadkőműves páholy, az F.O.G.C. (magyarul Arany Százak Szabadkőműves Rendje) amelynek tagjai hipnotikus erejük segítségével képesek voltak embereket elaltatni, megölni, majd visszahozni az életbe. Ennek a páholynak a nagymestere rendkívüli módon szerette volna, ha Bardon is csatlakozik a rendhez. Ő azonban megérezte az ártó szándékot és a negatív energiát, így nem fogadta el a meghívást. Állítólag, a nagymester ezután adott parancsot Frabato likvidálására, mivel ismerte a titkos társaságot és annak tagjait, és tudása veszélyeztette működésüket.
Franz Bardon a Fény Testvérei rend tagja volt, az ő védelmük alatt állt. A Fény Testvérei a kozmikus rend fenntartására született szervezet, amely a legmagasabb fokozatú beavatottakat tömöríti magába. Egy vezetőből, 12 adeptusból, 72 megvilágosodottból és 360 mesterből áll. Ez a szervezet nem a fizikai világban szokott tanácskozni. Telepatikus úton szólították Frabato-t is, hogy vegyen részt a tanácskozásokon, az őt és az ő földi feladatait érintő kérdésekben foglaljon állást. Az egyik ilyen gyűlésen a vezető Bardont jelölte ki arra a feladatra, hogy megossza az emberekkel a bölcsesség könyvének első négy lapját, a megfelelő írásművek formájában. Ez az Isteni Gondviselés ajándéka az emberiségnek, nevezetesen, hogy megismerhesse a hermetikus beavatás első lépéseit. Frabato vonakodott elvállalni a feladatot, de végül mégis elfogadta a felkérést.
Később, egy tanácskozás alkalmával a Fény Testvéreinek vezetője szólította és felajánlotta neki a tizenkét fős Öregek Tanácsában megüresedett egyik helyet. Az egyik tag ugyanis szabad akaratából visszaolvadt az Ősi Fénybe, a Teremtő Tudatba. Ez a létező legnagyobb megtiszteltetés volt Bardon számára. A vezető ismét emlékeztette küldetésére, a mágia misztériumainak feltárására. Frabato azt is megtudhatta, hogy írásai világszerte el fognak terjedni és mindenki, aki az igazságot és a bölcsességet keresi, megismeri majd a művét. Ezek után Bardonnak már nem volt ellenvetése, mestere szavai végképp meggyőzték, és nekilátott élete nagy művének végrehajtásához.
Franz Bardon mindvégig hű maradt fogadalmához, és soha nem használta mágikus képességeit saját sorsának javítása érdekében. 
„Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél. Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.” – Franz Bardon




március 03, 2019

Szinay Balázs: Az Őrzőktől az Őrzőkig: visszaírás, visszahallgatás



„Még felkiáltsz: »Az nem lehet, hogy oly szent akarat…« De már tudod: igen, lehet…”

(Márai Sándor: Halotti beszéd, részlet)


Vissza írás

„Mi nem kell a közönségnek? A komolyság: vagy ahol a komoly hang kötelező: a tartalmasság; a logikus fejtegetés; a tárgyba elmélyedés; az alaposság; a hosszabb lélegzetű munka; és semmi, ami komolyabb figyelmet, a minimálisnál több megértő képességet vagy csekély ismeretet, például polgári iskolai műveltséget kíván.”

 (Ambrus Zoltán: Irodalom és újságírás, részlet)


Egészen pontosan tudom, hogy vissza írok, vissza a múlt század első felében fénykorukat élő szerzőknek, Bródynak, Hamvasnak, Abrusnak, Márainak, Babitsnak, József Attilának stb. Főként az esszéíróknak, néha a költőknek, még ritkábban a regényíróknak. Mindenkinek, akiről tudom, hogy fontos volt neki két dolog: a Nemzet és az önvaló, a lét magasabb szinten történő értelmezése. Hozzájuk kell fordulnom, mert tudom, hogy ők értik, miért fordulok irányukba, és azt is, hogy értéket örökíteni ma csak így lehet. Nem a jelenhez szólva.
A jövőt teljes tudatossággal nem tudhatjuk megszólítani, és voltaképpen direkt módon nem is igazán lehet. A maradandó mű ezt automatikusan eléri, a szerző pedig nyilvánvalóan tudja, hogy ez a potencia éppen benne van-e az adott műben, vagy nem. Mindig úgy ír, hogy tisztában van vele: a jövő megszólításával közvetlen nem kell foglalkoznia.
Vissza írok, mert tudom, hogy várják. Ezt jelzik is. Egészen élő is kitapintható ez a visszacsatolási igény. A mű véghezviteléhez olykor tanácsokat is adnak. Hozzásegítenek a megfelelő eljárások kiválasztáshoz, a kulcsfogalmak körvonalazódásához, a lényeg, az itt és most lényegének legteljesebb megértéséhez. Ők a legutolsó ilyen generáció. Hozzájuk még nőni kell, tőlük erre és egyre tovább csak csökkenni lehet. Ha valaki tudok és akarok lenni, az egyedüli, amit vállalhatok, hogy Ők leszek. Nem orvos, nem fizikus, nem szociológus, nem antropológus, nem filozófus, nem teológus, hanem mindez egyszerre, Költő, Író, Ők.
Nincs ebben semmi értelmetlen és értetlen elhamarkodottság, léha lelkesedés, ostoba rajongás vagy egyszerű, szánni való majmolási ösztön. Nem rajongok értük. Szeretem őket. Szeretem, mert leellenőriztem lényük, és bizonyosságot szereztem. Nem érdekel, hogy a Nyugat a Nyugat, nem érdekel, hogy azt mondják…, nem érdekelnek a dicséretek és nem is kigondoltam, leellenőriztem. Kezdve a sort Baktayval és Kaczvinszkyval. Szép lassan felgöngyölítettem, hogy nincsen olyan a világirodalomban, ami ne lenne meg a magyarban. Aki magyar irodalmat tanulmányoz, világirodalmat tanulmányoz. Éspedig akkor, ha főként 1900-tól 1950-ig bezárólag vizsgálódik, vagy legfeljebb 1870-től 1960-ig. A többi ráadás. Nem kevesebb, de ismétlés. Ismételni pedig előre és hátra is lehet.
Azt hiszem annyi alapos tudást és lényeglátást, mint mellyel ők bírtak, egyetlen élet alatt összeszedni nem lehet, kivéve, ha az ember aszkétaként ásramokban vagy éppen a hegyekben, erdőkben, eldugott, magányos helyeken él. De tudtommal aszkéta egyik sem volt. Inkább világjáró és világlátó. Éppen azért kell visszafordulni hozzájuk, mert a jövőhöz csak így tudunk szólni.


Posztumusz


„Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;
Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!”

(Kölcsely Ferenc: Huszt)


(In medias res!) Megnyugtató, hogy létezik az irodalomban a kilátás, miszerint egy adott téma jelenlegi tárgyát valaha meg fogják érteni, ha most nem is értik. Ha ez a kilátás nem létezne, számos mű nem születne meg, mivel bizonyos, hogy azokat a szerzőket, akiket jóval munkásságuk tényleges kifejtése után ismer fel a közönség, csak ennek a jövőbeli ténynek a tudatában lehet írásra buzdítani. És ebben is csak a felismerés bíztathatja őket, a megismerés nem, mivel őket magukat teljes valójukban sosem ismerik meg, a jövő nemzedéke idealizálja tulajdonságaikat. Aki arra számít, hogy az írás által megismertetik, nem írónak való. Író csak önfeladó személy lehet, aki személyes érintettségét hajlandó levetni.
A posztumusz író, már most posztumusz író, a poszthumusz írókba pedig a lelket folyamatosan önteni kell, elsősorban önmaguknak, felsőbb tudatosságuk által, a jelenben, mert már annak tudata sem könnyű, hogy a jövőnek írnak, ám az még nehezebb, hogy egy távoli generációval társalognak. Az ilyesmire korábban csak az önmegvalósított mesterek voltak képesek. Egyedül az ő imáik tudtak áthatolni az időn, és univerzálissá, transzcendentálissá válni. Az író pedig még csak nem is mester – bár a legközelebb áll ahhoz, hogy azzá legyen –, így rá a köznapi lét és a transzcendens lét közötti hánykódás esik. Ennek tényét minden gond nélkül nyomon követhetjük bármely, önmagát munkássága megélése közben elpusztító szerző életén keresztül. A költőt, az írót elpusztítja saját életműve. Ő nem a kereszt elbírására, a passió végigjárására és végső soron az emberiség megváltására született felkészült lélek. Inkább áldozat. Amint Jézus nem volt áldozat saját történetében, mivel önmaga által vállalt útját járta be, úgy áldozat az író, akivel a dolgok csak történnek. Egyetlen lehetséges reménye az lehet, ha feladatát felismeri, vállalását tudatosítja, és rábízza magát az Akaratra, feltételek nélkül. Ekkor tud csak kilépni az áldozat szerepköréből. Ez az út elején járóknak első ránézésre nehéznek tűnő feladat, ám megnyugtathatja őket küldetésük minőségéből fakadó könnyebbsége, ami abban áll, hogy az ember mindig ott van otthon, ahol éppen fizikailag nincs jelen. A poszthumusz író a jelenből a jövő generációjához szökik, ráadásul meghívásra teszi ezt (noha paradox módon a meghívásról nem tud). Idegen környezetben pedig az embert mindig sokkal kedvesebben fogadják, mint saját, megszokott és biztonságosnak hitt életterében. Így születnek minden időben a titkos tanítások, mert titkos tanítás az, ami a jelen számára nem ismeretlen, de megfejtetlen, a jövő generációinak pedig már szemlélet, életút, táplálék.


…ahol az életek csak úgy sikerülnek…


És hogy miért van ez így? Srí Caitanyát, a XV. századi vaisnava tanítót egyszer így kérdezte tanítványa:
– Mester, miért van az, hogy bár évezredek óta ismerjük az Írást, a Kalí-kor ellen mégsem tudtunk semmit tenni? Miért van az, hogy míg a világ egyik felében virágzik a csalás, a szerencsejáték, a tiltott szerek használata, a gyilkosság, az állatok leölése, a szabályozatlan szexuális élet és a Kalí kor többi szimptómája, a világ másik felén szentek születnek, az emberek önmegvalósítottá válnak, nem dúlnak háborúk, nem ismerik a kicsapongást, szerények, alázatosak, életük végül pedig befejezettnek tekinthető?
– Mert míg valahol az élettel kapcsolatban kérdéseket tesznek fel, az élet végső célját megismerik, ennek megfelelően az életet megtervezik, érzékeiket pedig leszabályozzák, felismerve, hogy az emberi lény több mint a test, mely csupán a fizikai és szellemi vágyak kielégítésének eszköze, addig máshol öntudatlanul, máyá illuzórikus energiájának hatása alatt állva tudatlanul, ostobán, az érzékkielégítésnek élve, hasonlóan a fejüket vesztett tyúkokhoz, pusztán fel-alá rohangálnak, és időnként belekaparásznak önmaguk vagy mások piszkába. Nem engedik be az Istent az életükbe. Ott…, ahol az életek csak úgy sikerülnek, ahol az élet lényegét nem ismerik fel, és ennek megfelelően életüket nem vonják ellenőrzés alá.
Ennek a szakasznak egyszerűen azt a címet is lehetett volna adni, hogy Sodródás. Hiszen az az ember, aki a Kalí kor hatása alá kerül, nem tesz mást csak sodródik. Ő az, aki a legostobábban és legszembetűnőbben becsapja magát, noha ebből semmit nem lát meg. Ugyanis az ilyen semmi másról nem beszél, csak a szabad akaratról, pedig abból van neki a legkevesebb. Azt hiszi legyőzte Istent, a világ és a többi élőlény pedig azért egzisztál, hogy kizárólag csak az ő akaratának hódoljon. De az igazság valójában az, hogy semmit sem győzött le. Legfőképpen és elsősorban önmagát nem. Szolga. Az elméje, az érzékei, az ösztönei, aztán a kötelességei, feladatai, érdekviszonyai, és a nála mégnagyobb manipulátorok rabja. Sudra, ahogy a Védák nevezik, vagyis egyszerű, tudatlan, önhitt, az egóját ellenőrzése alá vonni képtelen szolga. Legegyszerűbben kétkezi munkás, de ez nem teljes. A sudra kifejezés elsősorban tudatállapotot jelent. Annak az embernek a tudatállapotát, aki rendszertelenül eszik, alszik, szabályozatlan nemi életet él, hazárdjátékokat űz, élvezeti szereket fogyaszt, pénzsóvár, kapzsi, tunya, tompult, igénytelen, hajalmos a csalásra, kérdéseket nem tesz fel, befolyásolható, tartása nincs, de ítéletet mindenre vonatkozólag hoz, véleménye mindenről van, kicsinyes és öncélú szabályokat állít fel hatalmi helyzetének kivívása és fenntartása érdekben, állandóan a gazdaságról, az inflációról, és a politikáról beszél, de semmi olyanról, aminek a valósághoz köze van. Csak az ilyen emberrel lehet háborúkat vívni, csak az ilyet lehet megvezetni, csak az ilyen biztos mindig az igazában. És ez az embertípus, aki képtelen elviselni a fényhozókat, az ellenlábasokat, a mestereket és tanítókat, a különcöket, az igazmondókat, a költőket, az írókat a világ világosságának őrzőit. Az őrzők ugyanis mindig terveznek, szabályokról és törvényszerűségekről beszélnek, ő pedig csupán sodródik, lebeg, életét meg nem szervezi, az csak megtörténik vele. Fura, hogy éppen ő az, aki akarva-akaratlan eleget tesz a Biblia felszólításának: „Szaporodjatok és sokasodjatok és töltsétek be a földet!”.Időről-időre ezt teszi ugyanis. Évszázadról-évszázadra sokasodik és egyre többen lesz. A Káin-ember, a Káin utód. A gyilkos, aki nem érti, hogy a gyilkosság miért bűn. A tanítvány, aki nem érti, hogy miért kell tanulnia.
Nos, most Ő az, aki ítél, aki dönt ember, föld, Isten sorsáról!


Elmejáték


Ha valamit kiismerek és működését megértem, mégha nem is láttam összes oldalát – melyek működése szempontjából érdektelenek, de mivolta egészéhez hozzátartoznak –, tovább nem érdekel. Isten és a világmindenség kutatásának rejtélyei ennek ellenére egészen régóta és szűnni nem akaró módon foglalkoztatnak, de vajon akkor is érdekelnék-e az embert, ha lehetősége volna Istent maradéktalanul megtapasztalni és kiismerni?
Tudom, hogy amint fent, úgy lent, amint a makrokozmoszban, úgy a mikrokozmoszban – Ennek alapján azt gondolhatnánk, hogy ha én így vélekedek erről a dologról, a nagy egész, a tömeg sem viszonyul másként hozzá. Ez azonban mégis egy olyan probléma, mely csak első ránézésre okoz zavart, valójában egyetlen tétellel fel lehet oldani: „…elmejáték az egész…” – ahogy Kurdi Péter írja Sorsbiznisz című versében, s mint ahogy az egész kelet bölcseletéből tudjuk, itteni létünk pusztán játék, az elme játéka máyával, az illúzióval. Ha az elme ráun valamire, rögtön új tárgyat kezd kutatni szerelmének. Éppen így működik az összes szerelem és talán az istenszerelem is. De egyetlen különbség mégiscsak mutatkozhat egyik és másik között, mégpedig az íz, vagyis az, hogy eltérő íze van aminden egyébnek, és az abszolút egynek. Így az abszolút egyet az elme nem unja meg, hanem elrágódik rajta, sőt élvezetét, boldogságát leli benne. Ezt a kelet maradéktalanul megfejtette és magáévá tette. Az egyetlen dolog, amiről mi itt nyugaton évezredek óta tanúbizonyságot teszünk, hogy ezt a transzcendentális ízt nem ízleltük meg. Ez itt csak igen keveseknek jutott osztályrészül. Éppen ebben lehet rálelni annak okára, hogy miért kell a jövő megérintéséhez visszafordulnunk a múlt felé, illetve, hogy miért van annyi posztumusz szerző. Ők (a régiek) még értették, a posztumusz szerzők pedig még mindig értik és őrzik az erről szóló tudást. Hogy miért? Mert a múltban erről még sokkal többen tudtak, ők, az újabbak, a posztumusz szerzők pedig szintén ráleltek erre a tudásra. Ők, a kevesek. Akik ismerik az abszolút egy ízét.
Tudók és őrzők, nem feltétlenül azáltal, hogy kizárólag csak Istenről beszélnek, hanem azáltal is, hogy zsenialitásukban az isteni energia hajóereje munkálkodik. Küldetéssel bírnak és a transzcendens kisebb-nagyobb részét bár eltérő arányban de önmagukon keresztül kinyilatkoztatják. Őrzők, az isteni energia, a megváltó fényszikra őrzői. Munkásságuk és életük egyfajta példázat.  
A jelenben, a zűrzavar, a Kalí-kor mostani fokán rendet tenni csak nagyon nehezen lehet. Már Ady is e kor szimptómáival összefüggésben figyelmezteti az Őrzőket:

„Oly szomorú embernek lenni
S szörnyüek az állat-hős igék
S a csillag-szóró éjszakák
Ma sem engedik feledtetni
Az ember Szépbe-szőtt hitét
S akik még vagytok, őrzőn, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.”

Intés az őrzőkhöz... De ki az őrzők? Azok, akik mindenkoron a kialakult kedvezőtlen helyzet ellen fellépnek, a szellem és az erkölcs abszolút, változatlanul érvényes, az ember veleszületett és generációról-generációra ösztönösen, bár tudattalanul átöröklődő igaz tudását őrzik. Mindig igyekeznek a megelőzés eszközével élni, vagy közbe lépni és figyelmeztetni, ha az ember ettől eltér. „A történeti, főként az újkori ember abban a tévedésben él, hogy az intenzív művelés szellemét magának kell megteremtenie, a célt magának kell megállapítania, a színvonalat magának kell megalkotnia, az eszméket magának kell kigondolnia. Énjét arra fordítja, hogy a szellemet, a célt, a színvonalat, az eszméket kitalálja. Ezt a kitalált szellemet aztán kultúrának hívja. Nem tudja, hogy az intenzív művelés szellemét nem kell kitalálni. Kezdettől fogva kinyilatkoztatásszerűen megvan, és ha a szent könyvek írásban nem is őriznék, őrizné az emberi lélek változatlan és megváltoztathatatlan érzülete. Azt, hogy mit kell tenni, milyen tevékenységet kell folytatni, milyen színvonalat kell fenntartani, milyen eszméket megvalósítani, azt az emberben élő szeretet szelleme öröktől fogva tudja. Az erők az emberben nem azért vannak, hogy új szellemet találjanak ki.” – írja Hamvas Béla. Nos, az Őrzők nem tesznek mást, mint egész egyszerűen a kinyilatkoztatást, az igaz és a változatlan tudást vigyázzák és örökítik át mesterről-tanítványa, generációkon keresztül. Az aranykort pedig egyetlenegy dolog különböztetni meg az apokalipszistől, mégpedig az, hogy az elsőben az Őrzőkre még hallgatnak. Ez a Védák szerinti sravana, vagyis a hallás útján szerzett tudás elsajátításának folyamata.
Aki ma megélni és látni akar, annak vissza kell hallgatnia. Nem a mai értelemben vett józan észre, és nem a mai értelemben vett józan érvekre, hanem vissza, azokba az időkbe, melyekben az Őrzők üzenete még tisztán hallható, egyértelmű, minden kétséget kizáró volt. A jelenbe csak úgy lehet tiszta, építő és innovatív tudattal megmaradni, ha az ember az Őrzők szavaira még ott és akkor és úgy figyel, ahol, amikor és ahogyan még azt tisztán hallani lehetett. Vissza hallgatni pedig nem értelemmel és érzékekkel kell, hanem csak és kizárólag szívvel és az érzelmekkel. E hallás által lehet a transzcendentális ízt megízlelni és azoknak a szavát meghallani, akik e kritikus korszakon átlendítve a jövőbe vezetnek minket. Hogy miért éppen hozzájuk és miért éppen akkorba? Mert őket még ismerjük és elfogadjuk. Velük kapcsolatban még egész nyilvánvaló számunkra, hogy Őrzők. Az erejüket még érezzük, őket nem hagytuk az apokaliptikus kor jellegtelensége és komisz homályának felszíne alá süllyedni. Éppen ezért rájuk figyelve képesekké válhatunk meglátni a jelen őrzőit is. Ha megtanulunk éberen és tudatosan figyelni, a posztumusz szerzőknek nem kell többé poszthumusz szerzőknek lenniük, nekünk pedig nem kell kizárólag a múlt értékei felé visszafordulnunk, mert felismerjük a jelen értékeit, a jelenben működő Őrzőket is. Ez csak tudatos, tervezett élettel és felébredett elmével lehetséges.


Mintha már csak tanítók lennének


„Emberi viszonyainkat is úgy válogatjuk meg, hogy elősegítsék önbecsapásainkat. Elkerüljük azokat az embereket, akik igaz visszajelentést adnak rólunk, rosszindulattal vádoljuk őket. Kedveljük az illúzióinkat támogatókat, akik kiszolgálják a hamis látszatok fenntartásának igényét. A folyamat végén bekövetkezik a keserű csalódás kapcsolatainkban.” (Popper Péter: A belső utak könyve, részlet)

Ma az embernek gyakran keletkezhet az az érzése, mintha a világban már csak tanítók lennének, tanítványok szinte egyáltalán nem, apostolok még annyira sem. Egy-egy kimondott vagy leírt gondolatra rögtön legalább 5-10 cáfolat érkezik, hozzá kell tenni, hogy a legtöbb esetben teljesen feleslegesen. Ezek többsége mind ugyanarról szól: emberek tudtukon kívül azt bizonygatják, hogy mennyire nem értenek ahhoz, amiről beszélnek. Fogalomzavarban szenvednek, vitapontjaiknak leellenőrzött gyakorlati alapja nincs. Kedvenc érvük az, hogy minden relatív. Ezzel akarnak minden értelmes kérdésfelvetés és válaszadás alól kibújni. S hogy miért van ez? Ahogy Hamvas írja egy helyen: „Mert lehet”. Nincs következmény.
Az embereknek nem emlékeznek már arra az időszakra, amikor még minden abszolút volt. Létezett egy válasz és az azzal összhangban történő cselekvés, ebből következően pedig a társadalmi rend. Nem tudnak hallgatni, megállni, lelassítani, a pillanatban megmaradni. A személyes boldogulás egyetlen útját abban látják, ha laza és felszínes érdekközösségeket hoznak létre, ahol a bizalom alapja a kölcsönös érdekeken alapuló segítségnyújtás.
Mindent tudnak, mindent akarnak, mindenre vágynak s kínlódva nyüszítnek, ha valami nem úgy történik, ahogy azt eltervezték. Egocentrikusak, mint a gyerekek. A világot csak a saját nézőpontjuk szemszögéből képesek szemlélni.
Ezen lehet változtatni. Amíg kegyelem és türelem létezik, addig lehet. Mindössze arra van szükség, hogy az ember tudomásul vegye: léteznek tanítók és tanítványok egyaránt, sőt minden tanító tanítvány és minden tanítvány mester is egyben. Némelyek, mint például az Őrzök, az angyalok, az alászállók, a kiemelt küldetéssel érkezők, a költők, az uralkodók, a tudósok stb. ebben a folyamatban hangsúlyosabb és látványosabb szerepkörhöz jutnak, de a lényeg mégis mindig ugyanaz marad: a nagy Egész egyetlen részét sem lehet különválasztani a többitől. Az Egész most azt a látszatot kelti, hogy csupán a részek összessége, pontosabban ezt a látszatot nem is ő kelti, hanem az emberiség átlagos, hétköznapi tudatszintje, elmeállapota. Viszont, ha az elme csapongása megszűnik, hasonlóan ahhoz, ahogy a felhő elvonul a Nap elől, újra láthatóvá, ragyogóvá, élhetővé válik az Egészis. Ez a világtörténelem során időnként szükségszerűen önmagától is bekövetkezik, mert a világegyetem a folyamatos egyensúlyi állapot fenntartására és visszaállítására törekszik, viszont sokkal természetesebb, veszteség mentesebb, ha az ember a rendet önként, maga állítja vissza.
Sravana! Meg kell tanulnunk ismét hallgatni, mégpedig a helyes és hasznos forrásra hallgatni. Istenre, Őrzőkre, múltra és végül a jelenre! Túl sokat beszéltünk és cselekedtünk már! Túl sok élet sikerült csak úgy…, ahogy éppen megesett, ahogy éppen megtörténhetett. A helyes meglátás igényével és követelményével ez összeegyeztethetetlen. A valóság tiszta, reális érzékeléséhez és így a pontos ítélethozatalhoz ez kevés.
Újra meg kell tanulnunk tanítványokká lenni, hallgatni, figyelni, alkotni, teremteni! Nem csak azokra figyelni, akik képzeteinkben, látszólagos érdekeinkben, önbecsapásunkban megerősítenek és támogatnak! Nem, rájuk a legkevésbé! Sokkal inkább azokra, akiknek a szeretete fáj! Mert a szeretet ma fáj mindazok számára, aki önbecsapásban, elméjük rabjaiként élnek. Rájuk nézve a szeretet őszinte és igaz volta kínként hat. De, ahogy szintén Hamvas e korra vonatkozóan írta: „Túl kell élni, ki kell bírni!”


2019. február 26., kedd

február 26, 2019

Brátán Erzsébet: Szeretet és Félelem


Az egész univerzum a rezgéseken alapul, attól függően, milyen szinten rezeg, változik az, amit megtestesít. A szeretet a legmagasabb rezgés, a félelem a legalacsonyabb.
Lét szívében végtelen öröm lakozik, ahol az örökkévaló súlytalan, semleges rezgéshullám tengerében egységben lebegnek a lelkek… Minden megtörténhet… Lét gondolatain múlik…
Minden és semmi… örök és végtelen…
A világegyetem Lét elméjében létezik minden, ami testet ölt, Lét tudatának valamely egyetlen szikrája, minden élő, és élettelennek vélt dolog és maga az ember is ezen gondolatok egyike, aki maga is képes a gondolkodásra. A valóság egy olyan struktúra, amelyben minden mindennel összefügg, kapcsolatban áll egymással, tudattal rendelkezik.
Ebben a legmagasabb rezgésben, amit szeretetnek nevezünk, Lét választja ki a gondolatokat, akik megtestesülhetnek, hogy tapasztalatokat szerezzenek a fizikai síkon. Követei rendszerezik őket, Lét kíváncsi, hogy a gondolatai önállóan felismerik-e Őt önmagukban, és képesek-e visszatérni hozzá, álmaikban súg nekik, folyamatosan üzen a követeivel, az Univerzum mindenkihez beszél… egyfolytában beszél, csak meg kell hallani…
A gondolatok egy csodálatosan fénylő, fehéren szikrázó kristálycsarnokban gyülekeznek, ismerik egymást, hiszen egyek ők, de mégis mindegyiknek van egy parányi önálló gondolata, szabad akarata is. A szellemvezető megmutatja egy–egy élet tervét, amelyből a gondolatok szabadon választanak maguknak. A tervek átláthatóan hevernek együtt az oltáron az idők kezdetétől a végéig, melyek egy nagy körforgást alkotnak, és folyamatosan ismétlődnek. Minden vég a következő fokozat kezdetét jelenti. Minden történés átitatja az összes gondolat sejtjeit, melyek DNS spirálként tekerednek fel egy spirális önmagába visszatérő nyolcast formázó végtelenben, és folyamatosan változnak, pulzálnak előttük. Minden megtörtént és megtörténik végtelenszer, minden egyes gondolat kipróbálhatja a végtelen variációk összes lehetőségét, melyben szabadon fejlődhet, amíg visszaér újból a legmagasabb rezgésbe.
Az egészet Lét gondolja, jól megtervezi a szuperszimfóniát, melyben a szerepeket úgy osztja ki, hogy mindenről tudjon, hiszen ő maga hozza létre. Végtelen és határtalan örömmel és szeretettel öleli át összes teremtményét, hisz mindegyik önálló gondolat ő maga…
Néhány gondolat boldogan követte Vezetőt, aki megmutatta nekik a terveket. Választottak, Szeretet és Félelem…
Szeretet szívének minden érzelmével átitatta Félelem sejtjeit, aki megígérte, hogy ki fogja bírni, és előre elnézést kért Szeretettől, aki repesett az örömtől…
Ezután megmártóztak a Feledés Tengerében, és alászálltak…
Szeretet már megannyi életben részt vett, már majdnem a legmagasabb rezgésszinten pulzált – mielőtt megtörtént a születés csodája, még tudta… az első korty levegő! Hm, milyen finom, ismeretlen ismerős illatok, érzések, boldogság, öröm, szeretet, megrészegítő…
Félelem most jött először… minden ismeretlen volt… már az első korty levegőtől megijedt…
Tízgyerekes család hetedik tagjaként, fiúnak született. Szülei és testvérei szintén első életeik egyikét élték, ez közös volt bennük. Együtt tévelyegtek a félelem útvesztőiben. Félelem megtanult félni, aggódni,rettegni az ismeretlen jövőtől. A szegénység, a folyamatos nélkülözés rányomta bélyegét az életükre. Csokorba gyűjtötte tapasztalatait, és kialakított belőlük egy saját módszert, ami szerint élni akart, hogy kizárhasson minden felesleges bukkanót, és elkerülje a hibákat. Mégis sokszor bajba került…
Szeretet nagycsaládba érkezett, ahol végtelen szegénység uralkodott, de mindig velük élt a szeretet. Gyermekkorában sokszor merengett a világ illúzió mivoltán, és várta, hogy eljöjjön az ő ideje, amikor nagy tetteket hajt majd végre. Nem tudta, mi lesz az, és nem látta előre, ezért elkezdett a jövőért aggódni, majd félni… A félelem lassan-lassan eluralkodott rajta, egy társra vágyott, akire támaszkodhat. Akkor találkozott Félelemmel, aki elrejtette előle valódi mivoltát, és magabiztosan diktálta az iramot. Sorsdöntő nap volt, ami az egész hátralévő életüket meghatározta.
Nemsokára megérkezett Kis Szeretet, akire Félelem féltékeny lett, mert megérezte rajta a magasabb rezgést, és a Tudást. Félt, hogy kihúzzák a lába alól a biztos talajt, amit olyan jól megtervezett magának. Elhagyta őket, de nem érezte jól magát, így visszavándorolt hozzájuk, és kérte, hogy szülessen egy kis félelem is. Megszületett Kis Félelem. Ő is először járt a Földön.
Boldogan élhettek volna – ehelyett Félelem erős kézzel irányított mindent és mindenkit, saját jól kitervelt céljaiért harcolt az egész család. Szeretet elfeledte a szeretetet, és jobb híján behódolt Félelemnek. Tette, amit mondtak neki. Félelem egyre többször megtámadta Kis Szeretetet, ő pedig nem tudott rajta segíteni. Kis Szeretet végigment ugyanazon a lépcsőn, amin ő. Sajnálta, vérzett a szíve érte, de tehetetlen volt, mert Félelem erősebbnek bizonyult. Szeretet bármikor megpróbálta kiterjeszteni szárnyait, és felrepülni, Félelem megtépázta, és bebizonyította, hogy nem ér semmit.
– Minek akarsz repülni, ha nem vagy képes rá! – kiáltotta.
– Ha meg sem próbálhatom, honnan tudjam?
– Maradj magadnak, és menj a kitaposott ösvényen!
– Szeretnék határtalanul szárnyalni az égen…
– Ki? Te? Miért, ki vagy te? Egy nagy nulla! – torkolta le olyankor.
– Nem vagyok nulla… – sírta Szeretet.
– Akkor mutass fel olyan dolgokat, mint én! – verte a mellét Félelem.
Szeretet a félelem szintjén követte az ösvényen az előtte járókat. Egyre búskomorabb lett, mert a benne felgyülemlő vágyakat elnyomta, és addig tette ezt, amíg végleg le nem mondott róluk. Szörnyen fájlalta, hogy Kis Félelem olyan lett, mint az apja, aki ha nem volt otthon, akkor ő vette át az ügyeletes terrorfelelős szerepét, hogy mindenkiben fenntartsa a félelem érzését. Szeretet ekkor bezárta a szívét, és a kulcsot jó mélyen elrejtette. Egyre alacsonyabb rezgésszintre került, nem tudta, hogyan kellene változtatnia. Bár minden ismerőse jól érezte vele magát, számtalanszor azt mondták neki, hogy árad belőle a szeretet, de nem hitte el, sőt egyáltalán nem találta, és azt sem tudta, hol keresse. Ekkor kőkeményen kutatni kezdett utána, de csak még több félelmet, kétségbeesést, és lemondást vonzott magához. Egyre mélyebbre süllyedt, és egy szép napon eldöntötte, hogyha nem képes megváltoztatni a világot, akkor inkább feladja…
Lét biztosította a lehetőséget… padlóra került, de annyira, hogy senki sem mert a közelébe menni, olyan negatív sugár áradt belőle. Feladta és átadta magát az enyészetnek. Barát azt mondta Félelem a Mestere, bár elhitte, de ez már nem változtatott semmin… Magába zuhant, és a sűrű sötét mély pokolban meghalt… meghalt a világ számára…
Mégsem engedték távozni…
Még nem… még nem volt itt az idő…
Utolsó leheletével elszáradt levélként hullott alá, de még mielőtt végleg elnyelte volna a sűrű, sötét mocsár, visszanézett, és szembefordult önmagával. Akkor pillantotta meg a halvány fénysugarat az égen. A Fény megvilágította a Lépcsőt, egy kékesen sugárzó szellemkéz nyúlt felé, és egy Hang szólította: – Gyere!
A látvány és az érzés annyira lenyűgözte, hogy elfogadta a Kezet. Lét repesett az örömtől, hogy a legkedvesebb gondolata megtanult látni, és hallani. Folyamatosan küldte elé a jeleket, a segítséget, mellyel Szeretet felemelkedett, kiterjesztette csodálatos szárnyait, és felrepült. Magasan szárnyalt, határtalan és végtelen magasságokban, mint azt mindig tervezte…
Azután találkozott Angyallal, aki megemelte a rezgésszintjét, megnyitotta a bezárt szívét, rávilágított igaz önvalójára, és végtelen örömöt csalt a napjaiba. Feltört belőle a Boldogság folyója. Félelem többé nem tudta lehúzni. Rájött, hogy nem Félelem a Mestere, hanem ő neki, akár a Kis Félelemnek. Szeretetet és örömöt hozott, sugárzott, mint a Nap, amerre járt, ontotta magából a tüzet, maga is angyallá változott. Már tudta, mi az a nagy tett, amit végrehajtani született. Csodálatos küldetéssel érkezett, hogy mindenkinek átadja a szeretetet és az üzenetet, hogy együtt emelkedjenek fel a határtalan magasságokba. Lét prófétája lett…

Hangos, hallgatható verzióban: 



2019. február 23., szombat

február 23, 2019

Brátán Erzsébet: Mivel töltjük meg a teret?



Biztos tapasztaltad már, amikor beléptél egy ódon épületbe, templomba, múzeumba, vagy várkastélyba, de legyen az egy régi családi ház, vagy bármilyen egyszerű épület, hogy ott megszállt valami különös érzés, hangulat.  Az épületeknek saját „kisugárzása”, egyénisége van. Átsüt rajtuk elődeink minden gondolata, az, amivel folyamatosan megtöltötték a teret. Gondoljunk csak egy templomra, amiről sejtjük, mivel tölthették meg: áhítattal, alázattal, hálával, csenddel, befelé fordulással és hittel. A gondolatok rezgését átvették a falak, azt érezzük, amikor belépünk oda, sőt minket is hasonló érzések töltenek el, meghitt alázatra késztetnek, mintegy fogadjuk a falaktól az ősök üzenetét. Az ott tapasztalható, kézzel fogható csend suttogásra int bennünket, ahol nem azért maradunk csendben, mert nem illik hangoskodni. Ez azonban nemcsak a templomokkal van így, hanem minden egyes épülettel, sőt a házaink, a munkahelyünk és az egyéb intézmények esetében ugyanígy működik. Így már érthető, miért vannak olyan helyek, ahol jól érezzük magunkat, vagy ahonnan ész nélkül menekülnénk. Tehát nem mindegy, milyen gondolatokkal és érzésekkel töltünk meg egy teret, ahol élünk, ahol minden nap ott vagyunk, mert a visszasugárzó gondolatok hatnak ránk, az érzéseinkre és a hangulatunkra.
Ahhoz, hogy mindez még érthetőbb legyen, vizsgáljuk meg, miből vagyunk.
Az ember (is) sokkal több annál, mint amit fizikai szinten látunk, tapasztalunk belőle. Egyetlen hatalmas, végtelen, és határtalan energiamezőből származunk, magunkat és anyagi világunkat a gondolatainkkal teremtjük meg. Mielőtt leszületünk, önvalónk ismeri életünk tervét, és azt, hogy a továbbfejlődésünkhöz mire van szükségünk (karma), ezek szerint választunk helyszínt, és családot. Tehát nem véletlenül vagyunk ott, ahol, mindent tudtunk előre, mi magunk választottunk!
Minden rezgés, ami végső soron lebontható fényre és hangra. Testünk energiából épül fel, részecskéi folytonos rezgésben vannak, szüntelenül rezonálnak, átalakulnak, a világmindenség anyagából folyamatosan újrateremtik önmagukat. Ráadásul ez energia, esemény, folyamat, melyet a gondolataink hoznak létre, továbbítanak, azaz pillanatról pillanatra a tudatunk teremti meg, hozza létre az anyagot. Amit szilárdnak érzékelünk, azt különböző frekvenciájú (rezgésű) energiák harmonikus összhangja hozza létre. (Az energia megfoghatatlan, mindig volt, és mindig lesz, nem lehet meghatározni, öröktől fogva létező…) Sejtjeink elvághatatlan kapcsolatban állnak, egyek vagyunk egymással és az egész világegyetemmel, elválaszthatatlanul összeköt bennünket egy nullponti energiamező. A nullponti energia a virtuális részecskék tengere, amely ott van az univerzum minden egyes pontja mögött. Az univerzum legtávolabbi részével is ugyanúgy összeköttetésben állunk, mint a legközelebbivel, akár egy adó-vevő, egyszerre vagyunk jelen mindenütt, tértől, és időtől függetlenül, hiszen egyik sem létezik abban a formában, ahogyan eddig gondoltunk rá. Folyamatosan oda-vissza üzenünk, jeleket küldünk egymásnak, és az univerzumnak, nyitott könyvek vagyunk, csak emberként „elfelejtettük” venni az adást, felismerni azokat. Minden sejtünk fényimpulzust, elektromosságot, és a részecskék súrlódása, mozgása által generált hanghullámot bocsát ki magából, melynek még illata is van. Ezekkel „üzenünk”. Az emberi test, akár bármi más, végső soron egy összetömörült információs energiamező. Az egészet az elme irányítja, de azon túl, és leginkább az a mező, ami körülvesz minket (a mátrix).
A gondolat egy mérhető energiahullám, ami hat a sejtekre, a testre – a fény sebességének 27-szeresével halad. Jézus bebizonyította, hogy az agy magas frekvencián rezegve irányítani tudja a gondolati energiát, és ezzel növeli a beteg emberek életenergiáját, hihetetlen gyógyításokat hajt végre, akár a halálból is visszahozza őket, vagy a vizet borrá változtatja, tehát a rezgésszint határozza meg, hogy egy anyag mivé válik.
Biztosan érezted már, milyen jó, mikor sokan gondolnak rád, és szeretetet küldenek feléd, olyankor szárnyra kapsz, mert tudod, hogy veled van valaki, aki szeret, és gondol rád! A gondolataink eredményei vagyunk, azzá válunk, amit gondolunk magunkról. A gondolatoknak teremtő energiája van, ezért nem árt vigyázni, mire gondolunk, mert megteremtjük vele a valóságot, és a teret is azzal töltjük meg, ahol éppen vagyunk! A gondolat is egyfajta rezgés, amit gondolunk, az jel, üzenet, azt kivetítjük, a rezgését átveszi a testünk és a környezetünk, egyszóval vele teremtjük meg úgy az életünket, mint magunkat és a környező valóságunkat. Ha már tudjuk, valójában miből vagyunk, hová tartozunk, akkor érezzük, és tapasztaljuk, mit jelent a gondolat, és mekkora hatalma van felettünk.
Hozzunk fényt a térbe, töltsük meg szeretettel, egységgel, boldogsággal, hittel, csenddel, elfogadással, feltételek nélkül, azzal, amit kapni szeretnénk, akkor mindenki jól érzi magát velünk, mellettünk, élvezzük az együttlétet, és az egységet, fogadjuk el a valóságunk illúziójában betöltött szerepünket! Egységben vagyunk a világgal, és önmagunkkal, rezegjünk együtt a létezéssel, hiszen rajtunk múlik, mi történik velünk és körülöttünk.
Te mivel töltöd meg a teret?


Brátán Erzsébet