Drop Down MenusCSS Drop Down MenuPure CSS Dropdown Menu
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Szinay Balázs. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Szinay Balázs. Összes bejegyzés megjelenítése

2019. március 31., vasárnap

március 31, 2019

Szinay Balázs: Az emberiség fáklyavivői (könyvajánló)


Csodák márpedig vannak, sőt történtek az elmúlt száz, kétszáz, ötszáz évben is, csak a tájékozatlan és rosszhiszemű, modern kultúrán nevelkedett világpolgár hajlamos azt hinni vagy inkább meggyőződéssel vallani, hogy a Biblia és Jézus óta nem születtek megváltók, nem voltak példátlan gyógyítók, különleges képességekkel bíró szentek, csodatévők, csupán azért, mert ő nem tud ezekről. Hát bizony a történelem erre az elejétől a végéig teljes egészében rácáfol!
A XIII. századi Magyarországon élt keresztény szent, Árpád-házi Szent Margit imái közben folyamatos párbeszédet folytatott egy mások számára láthatatlan illetővel, akinek a jelenlévők csak hangját hallották. Feje fölött rendre apostoli láng jelent meg s volt eset, hogy vizet fakasztott. Ezen kívül képes volt befolyásolni az időjárást, ismerte a jövőt, gyógyított stb. A III. századi Indiában élt Bábádzsí Nágarádzs rendelkezett az összes jógikus képességgel, így például az intuícióval, a gondolatolvasással, a vízenjárás képességével, a levitációval (lebegés) és a jövőbelátással. Teste elhagyása után pedig számtalan tanítót látott el utasítássokkal szellemtestében a mai napig. A XX. századi Indiában élt Maháprabudzsit Isten földi megtestesülésének tartották, ki születésétől fogva teljes tudatossággal rendelkezett. Szintén birtokában volt az összes jógikus képességnek, valamint képes volt akár egyetlen szavával is a halottak feltámasztására. A XX. századi Olaszországban élt Pio atya Assisi Szent Ferenchez hasonlóan magán viselte Krisztus kínzásainak összes sebhelyét, valamint róla is úgy gondolták, hogy képes volt magára venni a világ bűneit és vezekelni azokért mások helyett. Látta a jövőt, tanúk látták egyszerre több helyen is megjelenni. Miséi során gyakran esett eksztázisba vagy vesztette el eszméletét, máskor pedig zokogott. A XIX. századi Indiában élt Rámakrisna a leírások szerint szeplőtelen fogantatással született, a hagyomány értelmében az indiai istenségek egyikének megtestesüléseként. A nirvikalpa szamádhinak nevezett meditatív állapotban (amikor a test nem ad életjel) fél évig tartózkodott, majd visszatért az életbe. Az Istennel és az istenivel való átlényegülésnek köszönhetően hol önkívületbe esett, hol kacagott, máskor sírt, vagy táncolt. Az emberiség történetének minden századára és minden földrészére jutottak szellemi vezetők, akik csodatételeik mellett az időtlen transzcendentális tudás követeiként tetteikkel és üzenetükkel megreformálták a magasabb rendű emberi műveltséget.
Ilyen és ehhez hasonló tényekről számol be Az emberiség fáklyavivői című hiánypótló kiadvány. A kötet egy egyedülálló vállalkozás eredménye, melynek célja, hogy egybegyűjtse a világtörténet vallásalapítóit, legnagyobb spirituális mestereit és tanítóit bár a teljesség igénye nélkül, ám egy körültekintő és alapos munkában. A sorozat első kötete 2007-ben látott napvilágot. Oldalain körülbelül 1 A/4-s oldalnyi terjedelemben foglalja össze összesen 72 spiritualista életét, munkásságát. Az egyes életrajzok és biográfiák helyenként részletesebbek, aprólékosabbak, informatívabbak, máshol kevésbé. A könyv végén található felhasznált irodalomjegyzék többnyire alapos, minőségi és igényes kutatómunkára enged következtetni, bár a felsorolásban több helyen találunk wikipédiás forrást is. A kötet hangvétele alapvetően objektív, a szerkesztői gárda valóban tartja azt, amit az előszóban ígér: „Képes életrajzi gyűjteményünk vallási, felekezeti és egyéb megkülönböztetés nélkül mutatja be azon vallásalapítók, szellemi tanítók és szentek földi pályáját, akik nagy hatással voltak világunk szellemiségének alakulására.” Kiemelten szimpatikus, hogy a kötet lényegre törő, nem szerepel benne felesleges, érdektelen, a lapszámok puszta kitöltésére hivatott információ, ami esetleg azt átláthatóságot zavarná – például a viszonylag rövid és kellemes hangulatúra sikerült előszó után rögtön az életrajzok következnek. Ezen kívül mindenképpen egyediséget kölcsönöz a kiadványnak rendszerező jellege. Lapjain az olvasó számos olyan történelmi alakkal is találkozhat, akik létéről esetleg korábban nem is tudott, ám személyük nem kevésbé jelentékeny, mint ismertebb sorstársaiké.
A szerkesztők és a kiadó szándéka és a kiadvány erényei ellenére azért mégis elő kell hozakodni olyan benyomásokkal is, amelyet az ember negatívumként könyvelhet el. A kötet alapvetően inkább a téma népszerűsítésére alkalmas, mintsem a komoly érdeklődés maradéktalan kielégítésére. Mélységeiben az ismeretterjesztő könyvek átlagos színvonalának tartománya felett mozog, de a mélyreható tudományosság elfogadható mércéjét nem éri el, pedig lehet, hogy érdemes lett volna a vállalkozást továbbfejleszteni ebbe az irányba, akár az esztétikum rovására is. Ez utóbbi pedig azért különösen hangsúlyos, mert alapjában véve rendkívül impozáns, esztétikus kiadványról van szó. Mindazonáltal az, hogy a kötetben ugyanannyi a képekkel és idézetekkel telített oldalszám, mint a rendes szöveges oldalaké, talán kissé könnyelmű megoldás. Annál is inkább, mert az ilyen kötetek kiadásának költsége másfélszer, kétszer vagy még többször annyiba kerül, mint egy pusztán szöveges könyv elkészítése. A képek és idézetek helyébe részletesebb életrajzok, teljes biográfiák fértek volna. Az sem feltétlen praktikus, hogy az egyes szellemi tanítók bemutatásával a kötet ábécé sorrendben halad. Ha ez egy ténylegesen több kötetes kiadvány lesz, célszerűbb lett volna, az életrajzok kronológia szerinti bemutatása. Ez a megoldás az olvasónak is könnyebbséget jelentett volna a spiritualitás történetének és az egymással kapcsolatba kerülő spiritualisták viszonyrendszerének átlátása szempontjából.
Ezekkel együtt is a kiadvány és a készítők erényei elvitathatatlanok. Mindenképpen becsülendő az ötlet és a szándék, amelyjel ennek a projektnek az eredményét elénk tárták. A kiadvány mindenki számárra olvasmányos, érdekes, izgalmas, tartalmas élményt jelenthet. A témában járatlan olvasóknak különösen ajánlott átfogó bevezető olvasmányként, a jártasabbaknak pedig lexikális jellege miatt, már csak azért is mert az e témához köthető ismeretek a felvilágosult ember alapvető műveltségének építőköveit jelentik.

Szinay Balázs
dátum: Nincsenek megjegyzések:
Címkék: , , ,

2019. február 23., szombat

február 23, 2019

M. Kovács Melinda - Szinay Balázs: Örök / nem örök



Világunkban minden állandó körforgásban van, csakis folyamatos változás árán képes fennmaradni: hanyatlik, majd újrateremti magát. A halálból új élet születik, s minden születés magában hordozza a halált. Minden, ami létrejön, elmúlik egyszer.
Az ember ugyan magával hozza a teremtés képességét, de nem tud olyat alkotni, ami szembeszállhat a múlandósággal. Létrehozhat új életet, önmagából megteremthet egy másik embert, de minden teremtése megsemmisülésre ítéltetett. Csupán az lehet örök, ami Istentől való, s az isteni egység része: a lélek.
Az ember tudatában van saját halandóságának, ezért az Egot állandó rettegésben tartja a halálfélelem. Az Ego jelszava az „egyszer élünk”, így mindent magának akar. Minden vágyakozásunk és akarásunk forrása az Ego. A valóságot, hogy a lélek örök és halhatatlan, csak a Felsőbbrendű Én ismeri. Tisztában van saját sorsfeladatával, és az Egoval ellentétben nem az élet élvezete, hanem az élet megtapasztalása a célja. Félelemre semmi oka, hiszen az úton, amit kijelölt magának, nincsen egyedül.

A lelki társak találkozása rendkívüli élmény. 

„A lelki társak azonos hullámhosszon rezegnek. Az ilyen sorsszerű összecsapódáskor átlépi az ember a közeledés társadalmilag szokásos lépcsőfokait. Nem lépésről lépésre közelednek egymáshoz, hanem hirtelen. Olyan, mintha rég nem látott testvérünkkel találkoznánk. Egyszerre Mindent el akarunk mondani egymásnak. Most és azonnal. Mert végre itt van az, akinek lehet. Aki érti. Az ilyen hirtelen összeszikrázáskor felizzik valami a Fényből. Ezt mindketten érzik, és ki akarják használni a csodálatos pillanatot.”- írja Müller Péter, Aranyfonál c. könyvében.

Ilyen találkozás minden szerelem. A szerelem együttrezgés, különleges egységélmény. S mivel a Földön nincsenek véletlen történések és véletlen találkozások, nem létezik véletlenül megeső szerelem sem: dolgunk van egymással. A létezés oka és célja az egyéni és kollektív fejlődés. Felvállaltuk egymás segítését, aminek végre eljött az ideje. Sokszor ugyan megmagyarázhatatlan fellobbanásként élünk meg egy-egy szerelmet, de valójában csak az Ego értetlenkedik. Ő az, aki lángra lobbant, a Felsőbbrendű Én csupán felismert. Felismerte a másikban azt a valakit, akivel számtalan életen keresztül segítették egymás fejlődését. Most boldog, mert új lehetőség kínálkozik.
Azért, hogy a szerelem elmúlik, hogy még a legnagyobb lobogás is megszűnik, egyedül az Ego a felelős. Csakis az Ego képes kiábrándulni a szerelméből.
Már-már őrült módon lángol, követel és birtokolni próbál. Csakhogy azt szereti, akit lát, és nem azt, akit érez. Csodás tulajdonságokkal ruházza fel a másikat, ezáltal saját teremtményéért rajong. Amikor aztán a mámor csillapodik és felszáll a lila köd, az Ego őrjöng, mert becsapták. Nem érti, imádatának tárgya hogy változhatott meg ilyen hirtelen. Mivel nehezen viseli a változást, kiábrándul, a két ember útjai pedig szétválnak. Sokszor még azelőtt, hogy a vállalt feladatukat teljesítették volna.

A boldog szerelemben eltöltött csodálatos időszak az ego őrült, fékezhetetlen mámora. A felsőbbrendű én számára „csupán” jóleső örömtánc. Tudja: itt az idő, elkezdődhet egymás felemelésének kegyelmi periódusa. A lélek felismer, felemel és segít. Nem eszköze és vágya a birtoklás, nem akar kisajátítani, hiszen ahogy a találkozás előtt, úgy később is képes létezni a másik nélkül. Tudja, hogy az együtt töltött idő ajándék és lehetőség. Tisztában van vele, hogy régi ismerősbe botlott, és nem ez az utolsó találkozás. A lélek azt szereti, akit érez: a másik igaz valóját. Ezért az Ego hirtelen jött és gyorsan múló szenvedélyével ellentétben, a lélek szeretete örök.  


M. Kovács Melinda


***


„Nem emberi lények vagyunk, akik spirituális élményeken megyünk keresztül, hanem spirituális lények, akik az emberi létezés élményén haladnak át.” (Maharishi Mahesh) Nem szükséges éppen kelet felé kacsintgatnunk, ezzel a gondolattal a mi kultúrkörünkben is egész korán megismerkedünk, amikor Jézus szavait halljuk vagy olvassuk: „Isten országa bennetek van, s körülöttetek…” – a gondolatot pedig minden kor, minden kultúra megismételte a maga idejében. Mégse lehet azt mondani, hogy mifelénk ezt túl komolyan vennénk, vagy, hogy szorosan szellemiségünk részét képezné mindennapjaink során. Nem úgy, mint például azokon a műveltségi területeken, ahol Krisna szavain nevelkedtek: „Nem volt olyan idő, amikor Én nem léteztem, s öröktől fogva vagy te és ezek a királyok is. A jövőben sem fog megszűnni életünk, létünk végtelen.” Az információ adott, mégis a megértés hiányos volta léthelyzetünk alapvető félreértelmezéséhez vezet, amiből következik, hogy életünk folyton változó, átmeneti kísérő elemeit érzékeljük egyedüli valóságként, figyelmen kívül hagyva mindazt, ami eközben változatlan. Ha pedig nem vagyunk tisztában azzal, hogy mi az, ami változatlan, vagy másképpen örök, az öröklét élményét se tudjuk érzékelni és adaptálni saját, egyéni létélményünkre vonatkoztatva.
Az emberi elme és a fizikai test képes arra, hogy vezetőként viselkedjen, vagyis átitatódjon az isteni részelem, az egyéni lélekszikra változatlan ragyogásával, ugyanakkor egyszeri tapasztalati élmények gyűjtésére, az ismeretlen megismerésére is alkalmas. Nem egy kultúra úgy tekint a teremtett világra, mint Isten testére, a benne létező élőlényekre pedig, mint az univerzális forma (test) egyes alkotóelemeire, sejtjeire, melyeken keresztül az Egész tapasztalati élményeket szerez saját magáról, végső soron saját maga által. Így Isten egyszerre a teremtő és a teremtett világ is egyben. Ebből fakadóan az emberi lény élményei nem különböznek az Istenség élményvilágától, egyedül saját, rendelkezésére bocsátott egyéni tudatossága (egója) enged számára arra következtetni, hogy érzékelése minden más létezőtől független.
Hasonlóan az emberi test működéséhez, az univerzális forma sejtjei is határozott funkcióval, feladattal érkeznek a tapasztalati világba, a különbség csak annyi, hogy feladatukat saját maguk választják ki érzekésük előtt. Így a létezési színtér mindig egyfajta grandiózus színpadként funkcionál, ahol a szereplők más szereplőkkel karöltve különféle szituációkat játszanak el élményeket szerezve a nagy egész számára. Előre vállalt szerepeikről persze leérkezésük után megfeledkeznek, így válik az alapvetően tét nélküli játék látszólagos élet-halál harccá, egészen addig, míg az egyéni lélekszikra ismét rá nem ébred élményszerzésének lényegére, saját funkcionális voltára, lénye alapjának változatlan természetére.
Ebben a létformában erre direkt és spontán élmények által képes. Direkt módon előidézheti az isteni minőség megtapasztalását lelki gyakorlatok által, amikor is folyamatos gyakorlatozással eljut a konkrét tapasztalati élményhez. Erre az ókor óta világszerte spirituális iskolák alakultak, számos tanító számolt be technikákról, melyek Isten és az egyéni lélekszikra közötti közvetlen kapcsolat megtapasztalására szolgálnak. Elég csak a jógára gondolni, mely fogalom szó szerinti értelmezésben, eredetileg pontosan az előbbit jelenti.
Spontán élményszerzési lehetőségként pedig adott a szerelem, vagy a szeretet indirekt tapasztalása. A tudomány és a spiritualitás vitatkozik arról, hogy a spontán élmények mennyire lehetnek tartósak. A gyakorlati tapasztalat összességében azt mutatja, hogy ezek a megtapasztalások addig tarthatók fenn, amíg erre adott ember személyisége képes, vagyis ameddig ehhez a létélményhez kapcsolódni tud. Mivel a szerelem és a szeretet az öröklét egy önmagában folyamatosan jelen lévő, meg nem szűnő élményforrása, a kapcsolódás lehetősége a finomabb létsíkok irányából gyakorlatilag bármikor adott. Ha az emberi lény vezető, képes ezt az élményt is vezetni és fenntartani magában. Segítsége ebben, hogy a folyamat egy tapasztalati élménnyel kezdődik, így egy későbbi áthangolódás alkalmával tudatában lehet annak, mihez kell visszakapcsolódni. Ezt hívja a hagyomány lelki emlékezetnek.
Ebből kiindulva a helyett például, hogy „a szerelem nem örök” pontosabb lehet azt mondani, hogy a szerelemhez való kapcsolódási képességünk nem örök. Más, és inkább társadalmi kérdés, hogy erre nem is nevel, később pedig nem ösztönöz minket senki. Szerencsés helyzetben vannak azok, akiknek egyéni története, vagy tapasztalati élményvilága ilyen körülmények között is ösztönös kapcsolódási lehetőséget biztosít, ezért könnyebben merik hinni és hirdetni: a szerelem örök. Hiteinknek, kimondott gondolatainknak mágikus, teremtő ereje van, ezáltal pedig döntő szerepe sorsunk alakulásában.


Szinay Balázs
dátum: Nincsenek megjegyzések:
Címkék: , ,

2019. február 17., vasárnap

február 17, 2019

Szinay Balázs: Én, József Attila – Attila szerelmei – musical József Attila verseire


Van, hogy egy művészeti alkotás, grandiózusnak szánt produkció némely momentuma, magával vont részleges hozadéka az, amiért annak voltaképp érdemes volt megszületnie. Hozzávetőlegesen ez a véleményem az „Én, József Attila” című musicalről is.
A kettős szereposztással színpadra vitt darab 2012 februárja óta szerepel a Madách Színház műsorprogramjában. Nekem Nagy Sándor / Polyák Lilla / Balla Eszter szereposztással volt lehetőségem megtekinteni, s bár különösebb várakozásom nem volt a végeredmény irányában, sajnos azokkal a kritikai hangokkal kell egyetértenem, melyek azt hangsúlyozzák: ez nem egy sikerült mű. Főként nem a fenti szereposztásban (Posta Victor játékát, József Attila alakítását néhány fokkal nagyobb elismeréssel jutalmazták).
Számomra eleve az életre hívás módja is visszás: a Madách Musical pályázatot írt ki, erre érkezett be a darab ekkori koncepciója, mely végül is nem ért el helyezést a pályázaton, de az intézmény vezetősége látott benne fantáziát, így felkarolta – főként és lényegileg azért, mert a tárgya József Attila volt. Ennyi erővel bármely avatott, József Attilával zeneileg és/vagy társulatilag elmélyültebben foglalkozó alkotógárda ötletét meg lehetett volna valósítani.
A kiindulópontot Vizy Márton József Attila szerzeményeire írt versmegzenésítései adták. Ezek köré épült később forgatókönyv gyanánt egy levelezésekből, versekből, visszaemlékezésekből összeállított szövegegyüttes. Végeredményképpen a kétfelvonásos darab lényegében József Attila Vágó Mártával, majd Kozmucza Flórával folytatott szerelmi viszonyát dolgozza fel.
Ahol a problémák kezdődnek (és végződnek): a prózai előadás inkább gyengíti, mintsem erősítené a hozzá írt zenét, és a darab zenei világa amúgy sem feltétlen találó a legtöbb helyen. A bemutató előtt többek számára kérdés volt, hogy József Attila életét, munkásságát hogyan lehet méltóan musicalben bemutatni? Miért ne lehetne? – kérdem én. Hiszen egy musicalnek nem feltétlen kell a giccsről szólnia (bár ugye a legtöbb musicaltől ezt szokhattuk meg), bármilyen zenét lehet hozzá szerezni, és egy jó prózai forgatókönyvvel, igényes színészi játékkal így akár ezt a témát is fel lehet professzionálisan dolgozni. Csak éppen nem ez történt.
Ahogy sok más kritikában is olvasni lehet, a darab első felvonása színészi játék tekintetében inkább a középiskolás előadások, vagy az amatőr színtársulatok teljesítményére emlékeztet. Hovatovább: majdnem a fináléig nincs benne semmi különleges, izgalmas, elgondolkodtató, gyönyörködtető, vagyis említésre méltó. Bár a hangvétel fogcsikorgatva próbál patetikus lenni, a verseket inkább elmondják, a karakterek élettelenek, az énekteljesítmények változóak (pl. Nagy Sándor az egyszerűbb témákat is több helyen pontatlanul adja elő), a táncjelenetek pedig a Michael Jackson klippek világára emlékeztetnek. Kivételt jelent ezalól például a „Tedd a kezed” című versből készült duett, ami alapvetően egy nagyon jó dal (csak banálisan hat, hogy a darabban milyen rossz helyen hangzik el: József Attila és Vágó Márta ugyanis maximum 10 perce ismeri egymást, de már lángoló szerelmükről számolnak be), valamint a „Nagyon fáj” című versdal, mely végre látványban és hangulatban is hoz valamit, még akkor is, ha csak jelen darab értelmezési keretein belül állja meg a helyét (önmagában alapvetően nem feltétlen illik ez a fajta zenei értelmezés ehhez a vershez).
Ehhez képest a második felvonás sokkal erőteljesebb, árnyaltabb, szélsőségesebb – vagyis eltaláltabb (akkor is, ha Nagy Sándornak gyakorlatilag végig nem sikerül elhitetnie, hogy ő József Attila). Érdemi produkciót leginkább a Kozmucza Flórát alakító Polyák Lillától láthatunk – már ha a prózai előadást vesszük alapul. Ezzel együtt, ha igaz, hogy József Attila borderline személyiségzavarral küzdött, ezt gyakorlatilag sehol nem érjük tetten. Persze, alakja olykor zavarodott, máskor karaktere hangosan üvöltözik, megint máskor szeretetéhes és panaszos, de csak úgy, színháziasan, és ettől nem lesz személyiségzavaros. Ez a fajta személyiségzavar ennél sokkal kiszámíthatatlanabb, elevenebb és drámaibb. Nemes egyszerűséggel a laikus szemlélő számára gyakorta érthetetlennek tűnő hangulatváltozásokkal járó, bármikor ön- és közveszélyessé váló viselkedésforma.
A felvonás zenei (és színi) mélypontja a „Születésnapomra” zenés változata, mely ebből az elkeseredett költeményből javarészt komédiát csinál. Dicsérni talán az „Áldalak búval, vigalommal” című dalt lehet. Bár azt sem az előadás szintjén, mert Vágó Márta például mosolyogva búcsúztatja ebben a dalban József Attilát, és azt se lehet mondani, hogy ez a kegyelettel átitatott szeretet a részvét teljes megnyilvánulása volna, inkább az öröm mosolyára emlékeztet…
Összességében számomra kevéssé érthető, hogy egy nagy múltú színház, és egy általa erre felkért szereplőgárda hogyan tud ennyire üres, és tartalmatlan produkciót a közönség elé tárni, ráadásul egy ilyen kivételes lehetőséget adó témát feldolgozva. Az effajta próbálkozásoktól sokan azt várnánk, hogy maradandó nyomot hagynak, átörökítve József Attila munkásságát a későbbi generációkra is. Sajnos a szakmai kritikusok, és a laikus véleményezők legalább fele nem így gondolja ezt. Pedig bizonnyal a legtöbben örültek a témának! Mindenesetre jelen időben a fontos vélhetően az, hogy a darab kivitelezői elégedettek legyenek a végeredménnyel (és hát azok, elég csak megnézi a bemutatót követő nyilatkozatokat a Madách Tv-n, a színház youtube csatornáján), illetve, hogy a nézőtér minden előadás alkalmával megteljen (és hát amennyire ezt tudni lehet, megtelt).
Véleményem szerint – ahogy arra a bevezetőben is utaltam –, a grandiózusnak szánt produkció legfőbb, és ténylegesen elismerésre méltó érdeme, hogy hozott magával néhány igazán jó és színvonalas versmegzenésítést, amiket érdemes hallgatni, amikre érdemes emlékezni. Ha már az utókorra gondolunk, ezek lehetnek azok, amik József Attila üzenetéből bármit is átadhatnak.
Ilyen például a már korábban is említett „Tedd a kezed” című versdal:

 Vagy a másik szereposztás szerint (amiről most nem esett szó) Muri Enikő előadásában a „Kopogtatás nélkül”:


Hozzá kell tenni: a dalok stúdió változatban (merthogy ilyen tárgyú CD is ki lett adva), és önmagukban sokkal jobban szólnak, mint a darabban. Nyilván más így a hangzás, az esetleges hibatényezők kiszűrésének lehetősége is, de sajnos a legtöbbet talán az nyomhatja a latba, hogy nem látjuk ezeket élőben előadva, így a saját képzeletünk még szőhet olyan képi- és érzelemvilágot a dalok köré, melyek ténylegesen varázslatossá teszik a szerzeményeket. (Számításba véve a furcsa párhuzamot is, miszerint József Attila egyes versei szintén sokkal vonzóbbak és megrendítőbbek önmagukban, mint megismerve ezek keletkezési hátterét, életrajzi vetületeit, melyek olykor bizony megdöbbentően kiábrándítóak.)

*


(Szinay Balázs)
dátum: Nincsenek megjegyzések:
Címkék: , , ,

2019. február 9., szombat

február 09, 2019

Szinay Balázs: Felvidékről az angyal… – Saróka Liliána és a versmegzenésítés

Saróka Liliána jelenségét lehetetlenség néhány gondolatban összefoglalni, hiszen mindössze 26 éve ellenére már számtalan verset zenésített és adott elő akár szólóban, máskor különböző formációk tagjaként. Gyakorlatilag versmegzenésítésen és verszenével nőtt fel azok szeme láttára, akik pályáját nyomon követték. Így csak egy-egy momentumot ollózok ide színes, szerteágazó tevékenységéből abban a biztos tudatban, hogy közvetlen, barátságos és élettel teli egyénisége, zenei világa további tájékozódásra készteti az olvasót, melyhez akár a Facebook-on vagy a Youtube-on is bőséges alapanyagot talál!
Bemutatkozó gyanánt Liliánától idézek pár sort: „Már gyermekkoromban érdeklődtem a zene, a művészetek iránt. Énekeltem, szavaltam, táncoltam néptánccsoportban, zongoráztam, kántorképzőben is tanultam, s több versenynek voltam eredményes résztvevője.
Egy versenynek köszönhetem azt is, hogy 2006 év végén gitárt vettem kezembe, és verseket kezdtem el megzenésíteni a gitár akkordok tanulásával egy időben. 2008 tavaszán már részt vettem a Tompa Mihály szavalóverseny megzenésített versek kategóriájában, ahol 3. országos helyezett lettem, 2009-ben 2., 2010-ben 3. és 2011-ben 1. helyezett.
A 2008 nyarán megszervezett SZMAZE (Szlovákiai Magyar Zenészek Egyesülete) tehetségkutató verseny további ajtókat nyitott meg előttem, s egyre többen megismerhették zenémet.
A Kárpát-medence legkülönbözőbb helyein és fesztiváljain játszottam már, nem csak egyedül, de volt zenekarommal, a MoSaiC-kal is.
2009 őszén nagyon nagy megtiszteltetés ért. Én lehettem Révész Sándor felvidéki turnéjának vendége.
A megzenésített versek a műfajában forrt össze az, amit eddig tanultam, s tapasztaltam, s így próbálom zenémmel képviselni azokat az értékeket, amiket őseinktől kaptam.”
Rendhagyó módon elsőként nem is versmegzenésítéseiből, hanem saját dalai közül idézek fel egyet, mely által én is megismerkedtem vele korábban:
A folytatásban pedig József Attila „Halálos szerelem” című versének kiváló zenei változatát ajánlom a figyelmekbe:

József Attila: Halálos szerelem

s ha nem volt még halálos szerelem,
azt akarom, ez halálos legyen, 
értelmes kín: mert nincs értelme annak,
ha embernek üres kínjai vannak,
s ha nem szeretsz úgy, mint tenmagadat,
én meg fogom majd ölni magamat,
nem hogy szerelmem vagy bosszúm mutassam,
de jobban fájna elsorvadni lassan,
s árnyék leszek, melytől szorongva félsz,
bíró, kitől büntetést nem remélsz:
Vigyázz! Ne hagyj meghalnom, amíg élsz!

Liliána manapság leginkább az Estendøn nevü formáció tagjaként hallható / látható.
Zenei oldalát az alábbi elérhetőségen követhetjük:

Szinay Balázs
dátum: Nincsenek megjegyzések:
Címkék: , , , ,

2019. február 2., szombat

február 02, 2019

Szinay Balázs: Arany János és a magyarok eredete



Az utóbbi évtizedben, évtizedekben gyakorlatilag az újdonság erejével hatott a köztudatra az egyre inkább terjedő vélekedés miszerint a Magyarok ősei az ún. szkíták, hunok, pártusok… Mindez azért különös mivel körülbelül 150 évvel ez előttig – a finnugor elmélet megjelenéséig – ez a Magyar emberek többsége számára nem volt kérdés. Szóbeli- és írott hagyományunk, valamint nemzetünk legjelesebb alakjai is ezt látszanak megerősíteni. Erőteljes és kézenfekvő példa erre Arany János munkássága, akikről így vall a Magyar Időkben Alexa Károly: „Mit őrzött meg Arany? A nemzeti mitológiát. Amelyet, ha nem is talált meg, legfeljebb törmelékesen, nyomokban, hitte, hogy volt, és olykor – magabízóbb pillanataiban – magát vélte alkalmasnak arra, hogy újraalkossa azt, ami elveszett. Ez a hite ’naiv eposzunk’ valahai meglétében íratta meg vele a Toldit meg a hun eposz darabjait.”
Arany a MAGYAR IRODALOM TÖRTÉNETE RÖVID KIVONATBAN című munkájában örökítette meg eredetünkre vonatkozó megállapításait, mely tanulmányában így fogalmaz: „Tudósaink véleménye szerint a magyar faj azon közép-ázsiai néptörzshöz tartozik, mely a régi íróknál scytha név alatt fordúl elő és több népfajt foglalt magában. Ily népek voltak a magyaron kívül a hun vagy kun, a párthus, a kazár, a besenyő (idegen íróknál pecsenég), a székely, palócz, jász, avar s. a. t. Azonban e népek őstörténete homályba van burkolva. Közülök először is a hunokkal kezdünk megismerkedni, kik a IV. században Európába törvén, Balambér királyuk alatt a hatalmas hun birodalmat alapíták, mely Etele vagy Attila alatt érte el hatalmának tetőpontját, annak halálával pedig legott bomlásnak indult s mintegy 100 évi fenállás után elenyészett.
Feloszolván a nagy hun birodalom, a szomszéd nemzetek által legyőzött hunok maradványai részint a mostani magyar hazában maradtak elszéledve s a később utánok jött avarokkal egyesültek; részint Erdély keleti hegyes vidékein huzták meg magokat s ezek utódai a mai székelyek; részint végre Attila egyik fiával Csabával, (ki hihetőleg ugyanaz, kit az idegen írók Irnáknak neveznek), a Fekete-tenger mellé vonultak, később aztán a Volga partján sátorozó magyarokkal egyesültek.
Ugyanis az V-ik században a magyarok már a Volga két partján tanyáztak: a mai Oroszország Kazán, Szimbirszk és Orenburg megyéiben. De ott a szomszéd besenyők által háborgattatván, tovább vándoroltak és pedig egy részök Persia felé vonult, hol több népfajokkal összekeveredvén, idővel nyelvét és nevét is elvesztette; más részök délnyugatra tartott és 884-ben a Búg és Szered folyók közt Etelközben (Atelkuzu) telepedett le, de a bolgárokkal egyesült besenyők által onnan is kiszoríttatván, a mai Magyarországba tört s ezt Árpád vezérlete alatt hatalma alá hajtotta a IX. század végén (893-900).
A X. században Zsolt és Taksony fejedelmek alatt folytatta a nemzet harczos kirohanásait nyugot felé, csak Geiza alatt kezdett egy kissé szelidülni s a keresztyén valláshoz édesedni. E szerént ha a hun és az ősmagyar kort a fejedelmek alatt futólag áttekintjük, könnyű észrevennünk, hogy a folytonos harcz és vérontás között nem igen volt alkalmas arra, hogy benne az irodalom fejlődjék és felvirágozzék; de másrészről, mint minden harczos nép igyekszik tettei emlékét dalokban örökíteni, úgy a magyarról is feltehetjük, hogy nála az énekköltés virágzott, annál inkább, mert ennek krónikáinkban kétségtelen nyomaira akadunk, mint alább látni fogjuk.”
Más helyen pedig szintén egy sokat vitatott tézisre tesz utalást, miszerint Honfoglaló őseink valójában Hon-visszafoglalók voltak: Hazai krónikáink (a XIII., XIV., XV. századból) a hunok és magyarok eredetét, vándorlását s egyéb dolgait beszélvén, sok helyen a külföldi iróktól egészen eltérőleg adják azokat elő. Ezért sokan a történetirók közül az ilyen helyeket, mint hitelt nem érdemlő költeményt, merőben elvetik. De ha történetileg nem lennének is igazolhatók, mindazonáltal figyelmet érdemelnek, mert régi krónikásaink e mondákat bizonyosan nem maguk költötték, hanem a nép szájáról vették által s így bennük az ősi hagyomány (traditio) töredékére ismerhetünk. Látjuk ezekből, hogy Etele és hunjai élénk emlékezetben voltak a helyüket visszafoglaló magyaroknál, hogy közöttük egy egész hun mondakör forgott szájról-szájra, melyhez később a Volga melletti lakás, később a honfoglalás s a vezérek alatti tettek emlékezete csatlakozott.”
Arany János említett értekezése mára mindenki számára elérhető, végigolvasható akár online is az alábbi linken:
Kivételes műveltségét, példaadó munkásságát, kultúráért tett szolgálatát az utókor is nagyra becsüli – elég csak a tavalyi Arany-emlékévre gondolni, melynek keretén belül születésének 200. évfordulóját ünnepeltük –, már csak ezért sem merülhet fel bennünk kétség, mely alapján kutatási eredményeit éppen ebben a témában meg kéne kérdőjeleznünk.


Szinay Balázs
dátum: Nincsenek megjegyzések:
Címkék: , ,

2019. január 27., vasárnap

január 27, 2019

Szinay Balázs: A bölcsesség szeretete, avagy a tudományos és spirituális költészet



A cím értelmezése

A filozófia szó jelentése: a bölcsesség szeretete. A bölcsesség szeretője pedig minden esetben költő, a Lét költője. Ezt a kifejezést jelen írásban valamilyen mesteri, vagyis már művészi szintre fejlesztett, a spiritualitáshoz szorosan kapcsoló tevékenységet megjelölő fogalomként használom. E fogalmat használom a vallásos irodalomból ismert szentekkel, a tudománytörténet képviselőivel, a világirodalom és a zenetörténet nagyjaival kapcsolatban is.

A bölcsesség szeretői

Amikor a tudománnyal, a zeneművészettel vagy a spiritualitással kapcsolatban költészetről beszélek, akkor költészet alatt a lét költészetét értem. E költészet képviselőit pedig a Lét költői elnevezéssel tudom meghatározni. Hogy hogyan is lehet a különféle tudományterületek képviselőit egyetlen fogalom kereti közé szorítani? Egy egyszerű megfigyelés alapján. Ugyanis mindegyik személy életében, pályájában, munkásságában volt valami közös, mégpedig az, hogy ideig-óráig, vagy tartósabban, de elérték az én nélküliség állapotát, illetve eszközként szolgáltak arra, hogy valami magasabb rendű értelem kifejezze magát.
Buddha, Krisna, Jézus, Arkhimédész, Marie Curie, Einstein, Eddington, Edison (és a sor még számos hírességgel folytatható), mind-mind ugyanarról az állapotról beszéltek a saját tudományterületükön, a maguk idejében és módján. A lét Egészét mind saját területükön keresztül tapasztalták meg és munkásságukban valamilyen módon azt is fejezték ki.
A tudományos eredmények közül nagyon sok egy olyan ihletett pillanatban született, amikor az adott terület képviselője teljesen feladta az éppen őt foglalkozató probléma megoldására vonatkozó minden elképzelését, mert gondolkodásában elakadt. Vagyis elérte személyes képességeinek határait. Már nem hitt abban, hogy az adott problémára ő személyesen megoldást tud találni. A megoldás pedig valamilyen, számára megmagyarázhatatlan módon mégis megszületett. Az egyén feladta személyes törekvéseit és képességeibe vetett hitét, félretette a problémát és így elért egy olyan állapotot, amikor bármely erre vonatkozó szándék nélkül összekapcsolódott valami olyannal, mely meghaladja az én-t, az individualitást és túlmutat azon. Érvényes ez a fizika, a kémia, a zene, vagy a tudomány bármely más területére is.
A különféle vallások képviselői erre tudatosan törekedtek. Sőt különféle módszereket is fejlesztettek ki arra, hogy elérjék az én-nélküliség állapotát. Saját akaratukat össze akarták hangolni az Egésszel, a mindenség akaratával.Megvilágosodott állapotuk kulcsa abban rejlett, hogy felfedezték: az Egész nem különbözik a résztől, vagyis, hogy minden és mindenki egy. Tehát létezik egy olyasfajta akarat, mely a világmindenség egészét egy adott irányba tereli, s mely folyamatosan mozgásban van. Ez az akarat a vallás, a tudományok és a különféle művészetek képviselőin keresztül juttatja érvényre szándékait már az idők kezdete óta. Semmi sem történne meg, ha ő nem akarná. A tudományos felfedezések mibenléte abban áll, hogy a nagy felfedezők mindig akkor értek el áttörést saját területükön, amikor feladva egyéni törekvéseiket gondolkodásukban eggyé váltak az Egész, az Egységakaratával.
Ehhez persze saját tudományterületükön a legkiválóbb szakembereknek kellett lenniük, azt művészi szinten kellett űzniük. Hiszen csak akkor érhettek el az adott tudomány határáig, ha azt a legmesszemenőbben megismerték. Így voltak képesek átlépni egy adott határvonalon, így érhették el, hogy a Lét, az Egész, az Egységköltőivé válhassanak. A határvonal átlépésének helyét és idejét sosem ők határozták meg, az mindig a Léttől függött.

A Lét költői

Ezek az emberek a határvonal elérése után váltak igazán tudományterületük költőivé. Pályájuknak kezdete és vége csak gyakorlati értelemben volt. Hiszen igazi pályájuk ott kezdődött el, amikor is eljutottak ahhoz a felfedezéshez, ami különlegessé tette őket. Viszont ekkor csupán egy olyan dologra jöttek rá, ami mindig is előttük volt, csak éppen az idő nem volt elérkezett arra, hogy azt meg is lássák. Ebben az értelemben nem beszélhetünk pályakezdésről és zárásról sem. Miután egy-egy tématerületen megvilágosodtak, ez a megvilágosodás a részükké vált, a továbbiakban ennek szellemében gondolkodtak. Kezdeti időpontként csak a felfedezés kezdetét tudjuk megjelölni, kérdés, hogy azt mennyire érdemes, hiszen csak a felszínen érdekes ez az adat. Mivel pedig a megvilágosodás állapotszerű dolog, megszűnésének időpontját nem tudjuk megjelölni, mert egy állandósult minőséget jelöl.
A különféle tudományterületek mind-mind ugyanannak az energiának a különféle megnyilvánulási formái. Éppen ezért a tudományok összefüggenek, nincsenek eltérő tudományok, csupán egy nagy összefüggő tudomány létezik. Bármelyik tudományterület vizsgálata kapcsán ugyanahhoz a forráshoz jutunk el, mivel a forrás célja is az, hogy a tudomány képviselőit elvezesse önmagához. A tudomány és a vallás vitatkozhat, ám a kutatási eredmények maximumán a kettő összeér, a tudomány felfedezi a különféle jelenségek mögött meghúzódó transzcendenciát. Jellegéből és minőségéből adódóan pedig a Forrás más-más területeken tevékenykedő képviselői mégiscsak egy közös művészet megtestesítői. Van, aki a tudományosan meghatározott eredményekben hisz, van, aki pedig a vallási igazságokat fogadja el, ugyanakkor a teljes kép az előtt tárul fel, aki a kettőt képes szintézisben látni, vagyis össze tudja hangolni az eltérő területek különböző megközelítéseit, de azonos tapasztalatait.
E költők zsenialitásának elismerése éppen úgy függ a befogadótól, mint magától a szerzőtől. Szükség van a befogadási hajlamra egy adott érték befogadásához. Minden publikációnak megvan a maga megfelelő közlési helye és ideje. Az emberiség nagyjainak gondolatai mellett sokan elmenetek, más utakon kutatva boldogságuk kulcsát.
Minden fontosat elmondtak már korábban is. Ha csupán a nagy gondolkodók egyik fő művének valamelyikét megszívlelte volna az emberiség, nem lenne szükség újabb és újabb gondolatiságra. De a csapongó és mindig új izgalmakra, kihívásokra szomjazó elmének új élmények kellettek. Nem volt elég számára maga az abszolútum, mindig egy tökéletesebb igazságot akart, mindig valami többet, elfeledve vagy figyelmen kívül hagyva azt, hogy az abszolútumnál nincs több. Az emberiség az elme fogságába esett a lélekben való elmerülést figyelmen kívül hagyva.
Az emberiségnek mindig valamilyen élő közegre, valami személyességre volt szüksége az igazság befogadásához. Így tulajdonképpen e személyes közeg betöltése az újabb és újabb köteteket publikáló személyek funkciója. A dolgokat mindig megújult formában közvetíteni az adott kor befogadó közönsége számára. Mindig voltak és lesznek nagy felfedezések és felfedezők. A Lét költői mindig jelen lesznek. Csupán egyvalami nem változik: az a fajta valóság, ami már a történelem elején is megjelent az ember elérhető látókörében.

A Lét költőjének vigyáznia kell!

A világban valójában mindig minden pillanatban egyedül és egyedüliek vagyunk, amíg nem leszünk Mindek, tehátEgyek. E tény nyilvánvaló, mégsem ötlik a szemünkbe, mert magunkat emberekkel vesszük körül és magányunk bizonyosságát változó hatásfokú ingerekkel igyekszünk tudatunkból elkergetni. Az ember fél az egyedülléttől, mert akkor csak maga lesz, és rádöbben, hogy önmagában véve saját maga mennyire kevésnek tartja ezt a bizonyos önmagát, mely egyébként, mindennapi életében legbecsesebb kincse, ám a valóságban szorongató félelme, tragédiája, létének és sorsának kérlelhetetlen tükre.
Mindegy, hogy valakit művésznek, költőnek, színésznek, írónak vagy másnak hívunk. Ezek csak megjelölések. Minden ilyen jellegű tevékenységet ugyanaz az energia hív életre, csupán mindenki máshogy, más külső megjelenési formában használja azt fel. A művészi lét elsősorban életforma, gondolkodásmód, az első és legfontosabb művészet pedig az élet művészete. Aki ezt nem gyakorolja, csak töredékművészetet hozhat létre.  A művész, a költő közvetítő, hírközlő, amit alkot, az pedig a mester. Ebben a korban tehát az alkotás a mester és nem a személy.  És, ahogy vannak jó guruk és rossz guruk, úgy vannak különféle műalkotások is.
A művészemberek a mennyek kincstárnokai és aranyművesei. Kiválogatják a közlésre alkalmas kincsek alapesszenciáit, majd kiművelik azokat. Ők képesek és hajlandók mélyebben megélni azt, amit a többség észre sem vesz, valamint nyíltabban és kifejezőbben reagálni valós jelenségekre. 
A művészet csak annyiban magányos tevékenység, amennyiben egyébként is magányosak vagyunk az életben. Egy mű csupán felkínált lehetőség a közönség számára. Nem köteles azzal a közönség élni. Ettől a szerző talán még nem magányos. Mindenkinek a művére akad valami fajta kereslet, még, ha kevés is. A költő leendő közönsége már akkor készen áll a mű befogadására, amikor a mű még meg sem született.
A művészi magányban a magány mindig csak látszat, mivel a magányos művész esetében a közönség lesz társasága, aki figyel rá, esetleg óvja őt és támogatja, meghatározza művészetének folyamatos irányvonalát. Magánéletében lehet magányos, de ez kizárólag saját döntésén alapul. 
Művészi munkák által a költő lelkét, vagy inkább szellemét sosem tudjuk megélni a maga teljességében, hiszen nem vagyunk azonosak vele (erre ugyanis csak ebben az esetben lenne lehetőség), akármilyen kifejező formában is adja közre a művész művét, szellemének kisebb-nagyobb részét. Aki ilyesmire vágyik, az nem az életre vágyik és nem is lehet hálás és értő műkedvelő sosem.
A kulcs a művészeti alkotásokhoz való viszonyulás terén a rajongás és az érdeklődés különbségében ragadható meg. Egy olyan művész, akinek a művei iránt rajonganak, védtelen és kiszolgáltatott. Hozzá a közönség csak lopni jár. Bebocsátást kér általa a mennyek kincstárába, ahova is legalább három kabátban és három táskával érkezik, hogy amennyire lehet, telerakja zsebeit. Hiszen ők nem a szerzőre kíváncsiak, hanem arra, amit meg tud formázni, ami az övé, és amit jó lenne elbirtokolni tőle. Tehát úgymond a látszatra, a valóság egy saját leképezésére, az ál kincstárnok szerepére, mivel igazivá ők sosem tudnak válni.
Az érdeklődés más. Az érdeklődés esetében elindulhatunk egy ember művei felől az ember felé és aztán ez később személyes érdeklődéssé alakulhat, ilyenkor a művészet akár le is válhat az így kialakult kapcsolatról.
A költő tehát elsősorban alkosson, a közönség pedig művelődjön!


Szinay Balázs
dátum: Nincsenek megjegyzések:
Címkék: , , ,

2019. január 19., szombat

január 19, 2019

Szextársadalom, avagy „Az elemi tévedés apokrif és perverz múzeuma.”



Gondolatok A nemek háborúja, vagy kölcsönös örömszerzés? című könyv elé és mögé

1.

Széljegyzet: Rossz magyar vagyok. Én az egyént, a kiscsoportot, a közösséget kérem számon sorsának alakulásáért és nem a mindenkori hatalmi rendet, melyet ez előbbiek életük és körülményeik alakulásáért felelőssé tesznek, és melyet uralkodni engednek létük felett. Hozzáállásom, témához közelítésem így fordított és éppen ellentmond a társadalom többsége által képviseltnek, ennél fogva társadalomellenes, deviáns, legalábbis jelen viszonyok között, mivel az ősi kultúrák nézeteivel ellenben megegyezik.
Még tavaly lehetett olvasni a Metropol napilap hasábjain a családon belüli erőszak témaköréről. A parlament kevéssel ez után vitázott-e kérdés tekintetében, néhány politikusi megnyilatkozás heves, felháborodott visszhangot keltett a témát követő és e tekintetben megnyilatkozó érintettek körében, a különféle fórumokon többen felemelték hangjukat az elhangzottakkal szembehelyezkedve. A vita a családon belüli erőszak oki tényezőit és az ezekre adható, szükséges, kivitelezhető kormányzati, valamint általános emberi reakciót volt hivatott kikutatni.
A vitából kiindulva – és kellő alapossággal átgondolva a kérdést, egyébként is – világos, hogy a családon belüli erőszakért nem kizárólagosan a modern nő hagyományos női szerepekkel való szembehelyezkedése a felelős, ám a család ellen elkövetett, latens módon érvényre jutó erőszakra vonatkozóan nyilvánvalóan, egyfajta módon számon kérhető.
Herczog Mária szociológus szerint: „A családon belüli erőszak végzettségtől, társadalmi helyzettől függetlenül minden réteget érint. A karrierhez, végzettséghez annyiban lehet köze, ha a bántalmazó számára félelmetes, hogy egyenrangú a másik fél… a legszegényebb országok mellett ott születik a legtöbb gyermek, ahol a nő és a férfi egyenrangú, és a gyermekvállalás nem toloncolja vissza a nőt a konyhába. Ahol egyenlő munkamegosztás van az apa és az anya közt, ahol napközbeni, hétvégi, iskola után ellátás és a családbarát munkavégzés feltétele is kialakult, ott születik sok gyerek.”
Ez a kijelentés sorozat, vagy inkább a vázolt tendencia nem számol több tízezer év emberi hagyományával (de legfőképp a modern piacgazdaság nemek számára állított „láthatatlan” csapdájával)!
A történelem folyamán ugyanis azok a társadalmi rendszerek működtek hosszútávon jól és stabilan, melyekben a férfi és nő egyenlő félként volt jelen, de nem a karrierépítés szempontjából, hanem hagyományos, ösztönös szerepeik ellátása által, kiegészítve egymást, lelki, spirituális és materiális kötelességeiket tekintve. Ettől eltérni csak súlyos történelmi következményekkel lehetett és lehet. Az emberiség története pedig nyomasztó, időről-időre kétségbe ejtőbb állapotokat mutató válságtörténet, melynek alakulása a férfi és a nő viszonyrendszerére alapul.
A pusztán a férfi szerepekért versengő férfi és nő párharca által működtetett társadalom fizikai, mentális és spirituális szinten bukásra ítéltetett – a két létrészre szakadt lélek nem tarthatja fenn létét harc által. Az ilyen a férfiakra természetellenes módon női szerepeket kényszerít, a női szerepkört pedig kilopja a világból, pótolhatatlan hiányt képezve ezzel.
Ahogy a nő a világ lelke, szülő és őrző anyja, úgy a férfi a világ teste és építményének tartóoszlopa. A nő természetes szerepei és lelki felelőssége elhagyásával a világot hagyja magára! A lélek nélkül, anya nélkül maradt világ pedig éppen olyan, mint amilyenben élünk! Nincs oltalmazója, nincs védőszentje.

2.

Látnunk kell, hol tartunk most! A modern társadalmi berendezkedés egyetlen, még érvényben lévő rendezőelve a pénz lett (Müller Péter). Az egyén viselkedésére – legyen akár nő, akár férfi – közvetett, vagy közvetlen módon a pénzvilág irányítóinak szándéka hat. Ebben a helyzetben hiszi azt, hogy önálló, szuverén individuum, aki saját akarata szerint cselekszik, noha viselkedését, tetteit, gondolkodásmódját valójában nem maga választja: beleszületik egy adott gazdasági érdek szerint vezérelt társadalmi közegbe, mely kitűnő alapossággal gondoskodik arról, hogy az érdekterületébe került egyént fel is nevelje a maga számára. Ebben a helyzetben a nő és férfi többé nem más, mint pusztán rendszerépítő elem, funkcióval bíró gazdasági eszköz.
Ahhoz, hogy ennek súlyát megértsük, és a jelen társadalmi berendezkedését átlássuk, fel kell vázolnunk a kialakult helyzet oki tényezőit: A XX. századi feminista mozgalmak, a női egyenjogúság kivívása nagy befolyással bíró pénzemberek egyszerű marketing fogása volt. A kifelé társadalmi megújulásnak tűnő, régi rendet leváltó világesemény valódi célja az új piaci szegmens, a „vérfrissített” fogyasztói bázis kialakítása volt, hiszen a nőket, mint frissen „kitermelt” vásárlói bázist a kereskedelem teremtette meg. A vevőkör frissítése által megjelenhettek a kifejezetten nőknek szánt, ezt a réteget kiszolgáló termékek, így a feminista mozgalmak anyagi támogatása az azt finanszírozó befektetőknek jövedelmező, óriási hasznot hozó vállalkozásnak bizonyult. Jelentős társadalmi előrelépést hosszútávon azonban nem eredményezett, sőt, inkább a visszaesést, a családok felbomlását, az individualizmus térnyerését segítette elő. (Ez a megállapítás az egyes történelmi korokat és társadalmi folyamatokat végigkövetve kielégítően leellenőrizhető, lásd.: Andorka Rudolf: Bevezetés a szociológiába.) Az idő, mint tényező e helyzetet csak fokozta.
A jelen társadalmi valóságára is igaz, hogy a felnövekvő generációk tagjai generációról-generációra egyre kevésbé ismerik és alkalmazzák a férfi és női szerepmodellek hagyományos szerepköreit, a család, mint társadalmi egység értékét elvetik. Nem alakítanak ki tartós és monogámiára ösztönző kapcsolatokat, nem vállalnak gyermeket, nem értenek a házi és háztáji feladatokhoz. Nemtelenek, szinglik, egyenpolgárok, akik karriert építenek és szolgáltatásokért fizetnek. Kereskedők. Élet- és sorskufárok, irányított fogyasztók.

3.

E gondolatsort fűzi tovább Szatmári Jenő István (vagy jelen esetben J.I. Sathmarajana), aki A nemek háborúja, vagy kölcsönös örömszerzés? című kötetében a fentieket a jelenre és elsősorban a magyar viszonyokra alkalmazva fejti ki a jelenség szociológiai, erkölcsi és biológiai vonatkozásait. Mint a szerző más munkái esetében is sokszor, lehet, hogy itt is az alcím a beszédesebb: Férfi-nő viszony a pénzuralom árnyékában – jelezve a minden körülmények között érvényes meghatározottságot.
Miből indul ki ez a könyv? Röviden: BAJ VAN! A férfival? A nővel? A könyv tanulsága szerint valahol mindkettővel. De mielőtt értekeznénk a kötetről, érdemes a hátlapon található szerzői útmutatást előrebocsátani:
„Könyvünk alcímét kéretik komolyan venni! Nők ne olvassák el! Mert többségük nagyon föl lesz háborodva! Hiszen a könyv szerzője amellett, hogy a nőkért, az ő érdekükben ír, nagyon sok női praktikát, színészkedést, megjátszást leleplez, igen goromba, szókimondó módon. És ezt egy nő sem szereti, hiszen a rejtélyesség, a színjátszás az egyik legfontosabb fegyverük a nemek örök háborújában. Feminista értelmiségi hölgyek pedig kifejezetten háborút fognak indítani a szerző fölkutatására, megbüntetésére, mert az már mégiscsak túlzás, ha valaki úgy védi a nőket, hogy közben a férfiaknak is jogot követel: a szexuális rabság helyett az őszinte partnerség jogát! Itt és most, Magyarországon, a XXI. század elején. Lehet, hogy a szigorúan vallásos emberek is neheztelni fognak a könyvért, mert olyasvalamiről ír szokatlanul őszintén, a szexről, a gyönyörről, ami szerintük sérti a tízparancsolatot…
…Megnyugtatásul: nem nekik íródott mindez. Nem kell elolvasniuk. Viszont sok millió férfi számára igen hasznos »kézikönyv« lehet.”
Nos, miről is szól ez a könyv? Röviden a felső tízezer néhány szerencsés helyzetű, a gazdasági életben befolyásos szereppel bíró tagjának nők számára állított gazdasági kelepcéjéről, melynek következtében a nőtársadalom – tisztán szociológiai megalapozhatósággal – direkt vagy latens prostitúcióra kényszerül, rákényszerítve a férfitársadalom nagyrészét az ezzel járó következmények elviselésére. Mögöttes (hozzátéve, hogy a modern kultúrában elfogadható indokként ezt hozhatjuk fel) okként a biológiai meghatározottság érhető tettem.
A „történet” alapjai a család vonatkozásában: a gazdasági előrejutásában és így életesélyeiben ellehetetlenített nő anyagi gondoskodásra szorul. Mivel fiatal éveiben élni, szórakozni akar és az ehhez szükséges anyagi feltételeket önmaga megteremteni képtelen, a felső tízezer tagjaiból igyekszik magának párt választani, aki által biztonságérzetét és igényeit ki tudja elégíteni. Ez a szintén csupán kalandra, szórakozásra vágyó vagyonos réteg tagjai számára kifizetődő befektetés. De ugyanez a kaszt házasodni bizony nem akar, megunt játékszereit pedig fiatalabbra cseréli. Így a nőnek lassacskán új „fedezeti forrás” után kell néznie és legfőképpen a középkategóriás „ideális férjelölt” szekcióból. Ha jól választ, olyan férfit talál maga mellé, aki nem hagyja el, van elegendő jövedelme ahhoz, hogy a nőnek kényelmes, problémamentes életet biztosítson, ugyanakkor munkája miatt keveset van otthon, lehetőleg nem vágyik gyerekre és egyébként sincsenek nagy igényei, de legfőképpen elfogadja, hogy mindez az „ideális férj”-től elvárható erkölcsi kötelessége. Cserébe a nő hajlandó esetleg neki gyerekeket szülni, kérve vagy kéretlenül nemi életet élni, megházasodni és 2-3 évig kitartani mellette, a válást követően pedig a vagyonelosztásból kivenni a részét. E tartós befektetés után aztán a nő vagy a szingliéletet választja, vagy újabb partnerkapcsolatokba ugrik. Röviden tehát ez a viselkedési modell vázolható a hölgyek oldaláról a gazdaságilag „partiképes” férfiak szekciójára vonatkoztatva, megalapozva ezzel a családi élet ma ismeretes viszonyait.
Igen, ám, de mi érvényes a férfitársadalom fennmaradó, annak többségét képező halmazára, melyet a nők a fentiek okán elutasítanak, figyelmen kívül hagynak? Hogy a szerzőt idézzük: „A többi srác hiába okos, hiába tehetséges, hiába játszik jól hangszeren, ír szép verseket vagy jó sporotló, ha nincs elég pénze, akkor egy-egy nyári  estén még csak-csak szóba jöhet, de hideg őszi-téli éjszakákon már végképp nem. Az ilyenek maradnak azoknak a csúnyácskább lánykáknak, akiknek szintén nincs pénzük (a családjuknak sincs) menő szerelésre, fodrászra, kozmetikusra. Így fiú- és lányoldalról egyaránt hamar »kihullik a férgese…«”
És, hogy mi a szerző reakciója minderre? „Mármost lehet mindezért a nőket hibáztatni, kedves férfitársak, csak minek? Ezt a helyzetet nem ők teremtették, ők csak elfogadják és élnek vele. Velük viszont visszaél az a maroknyi kéjéhes dúsgazdag, aki csúcsszinten a haszonélvezője mindennek.
Az abszolút kárvallott természetesen az összes többi férfi.”
Könnyen előfordulhat, hogy ennél a pontnál pillanatokra, vagy akár percekre is megállunk és elgondolkozunk, vagy egyszerűen csak tanácstalanul elmélázunk.
 A jó hír viszont, az, hogy mint minden hurokból, látszólag ebből is van kiút:
TANULJUNK MEG GYÖNYÖRT OKOZNI ÉS VALÓDI SZERELMET ADNI A NŐKNEK! Ez az egyetlen esélyünk arra, hogy kívánatos nőt magunk mellé köthessünk! – véli a szerző, és ehhez is kíván kulcsot adni könyvével.
A „történet” alapjai az egyén vonatkozásában: Ha a nő boldogulása, előrejutása elősegítése érdekébe nem a családalapítást választja, másként lehet hasznára a felső tízezer kelepcéjének. Szépségét, fizikai adottságait kihasználhatja a média, a szórakoztatóipar, vagy a szexipar területén is. Modellmunkát vállalhat, színészkedhet, újságok címlapján vagy reklámokban szerepelhet, táncolhat, énekelhet, vetkőzhet, neki tetsző összegért kamerák előtt eladhatja bájait, minden megtehet, amit nem szégyell, sőt arra lett szocializálva, hogy ne szégyeljen semmit. A kondicionálás, „szinten tartás” pedig folyamatos. A modern világ és legfőképpen az „ipart” irányító réteg azt üzeni a nőnek: mindent megkaphatsz, ha odaadod magad, és minél többet adsz magadból, annál szabadabb, boldogabb, és persze gazdagabb lehetsz (hogy aztán megvásárolhasd a szintén általunk előállított élvezeti, szépségipari és más szempontból lényeges, „számodra teremtett” cikkeket). Itt tehát ugyanaz működik, mint a családok esetében, csak a célközönség másik oldalát, az erre igényt tartó férfiakat kerülőúton találja meg a „haszonélvező”.
Szerzőnknek erre is van megoldása: „…ne szégyelljünk »konzervatívak« lenni. És fordítsuk vissza az idő kerekét (Úgyis: rossz irányba gördül). Tegyünk azért, elsősorban mi, szexrabszolga férfiak, hogy a gyönyörszerzés maradjon emberi, lehetőleg négyszemközti cselekvés, legyen kölcsönös és főleg piacmentes! Ezzel ugyebár a »haladás csúcsa«, a szabadpiaci verseny ellen lázítunk-lázadunk, de tudunk-e jobbat?”
Azaz, egyfajta erkölcsi, gondolkodásbeli megújulást, vagy inkább visszakanyarodást szorgalmaz a szerző. Hogy a fenti modellek miért működhetnek, arra a válasz viszonylag egyszerű: a férfinak biológiai (és én bízom benne, hogy minden modernitás ellenére, ha látens módon is, de legalább annyira lelki) meghatározottsága alapján kell a nő, a hölgyek pedig egyenjogúságra, partnersége, vagy éppen egyszerűen szabadságra és biztonságra vágynak. Ki-ki a maga módján igyekszik ezt biztosítani jelen társadalmi viszonyok között.
Az eredményt látjuk, tapasztaljuk, érzékeljük. Nem jó ez így. A megoldás mindkét fél részéről nagyobb együttműködési készséget kíván, az egyes nemek képviselőitől pedig egyik oldalról tudni a nőt értően szeretni, másik oldalról visszavenni a szabadosságból és az „önértékesítésből”.

4.

Nő és férfi egymáshoz való visszatalálásának kulcsa jelen helyzetünkben tehát a teremtés, a valódi szerelem és szeretet helyreállítása, a kölcsönös lelki és fizikai gyönyörokozás, valamint a nemek, az élet és a mindenkori erkölcsi értékek irányába mutatott tisztelet és meg nem alkuvás!
 Ha jobban belegondolunk, jobb eszközt a feltétel nélküli szeretetnél egyikünk sem tud. Az embert szeretni kell, s ahogy tudjuk: a nő addig szép, amíg szeretik. Hogy a feltétel nélküli szeretet és az örökké tartó szerelem létezik-e? Igen, létezik. Nem is okvetlen rossz helyen kerestük eddig, talán csak rossz módon.  Hasonló a szülői szeretethez, de mégsem ugyanaz. Hogy honnan fakad, nem tudjuk, de ez nem is érdekes. Egy biztos: lelki társ kell hozzá. Sors-történeti társ, aki nem biztos, hogy a mindennapok legjobb társa, de úgy gondolunk rá, mint a lelkünk másik felére. Ő az, akiről tudomásul vesszük: ha őt bántjuk, olyan, mintha magunkat bántanánk.
E cél megvalósításához a szerző fizikai síkon tesz hozzá. Ami bár önmagában nem teljes, a probléma gyökeréig ható megoldás, de a kezdő lépések megtételében döntő szerepe lehet. Egy elanyagiasodott, materialista felfogású világban ugyanis a fizikai síkról kell és lehet közelíteni a lelki sík felé. Ha férfi és nő megtalálja összhangját a fizikai síkon, lelki helyzetük is automatikusan az emelkedés irányába kezd hatni ezzel esélyt kapva arra, hogy természetes, ösztönös helyzetébe lendüljön, ez pedig hosszútávon a társadalmi viszonyok rendeződését is elősegíti.
Ami mindenképp e kötet javára írható: olvasmányos, gyakorlatias, empatikus anyag. Valóban és kifejezetten a modern idők férfitársadalmához szól. A szexuális élet, a férfi és női nemi viselkedés új keletű és aktuális problémáit tárgyalja sorra egyszerű, követhető magyarázatokkal. Bár a könyv szerzője nem szakavatott nőgyógyász vagy szexuálpszichológus – tapasztalatait körülbelül 400-600 nővel folytatott viszonya alapján írja le –, mégis erősen azt a benyomást kelti, hogy hihetünk neki. Miért? Mert a szerző személyében és írói hozzáállásában itt és most, jelen téma kapcsán érvényre jut minden olyan tulajdonság- és szempont együttes, ami a tapasztalat alapján a hiteles műhöz vezet: saját, átélt tapasztalatok alapján szól (nem elméleti kutatómunkára alapoz), rendelkezik a helyes következtetések levonásához szükséges és elégséges szociológiai hajlammal / beállítódással, szereti a témát (vagyis a nőt és az örömszerzést), rendelkezik a téma szimpatikus és érthető átadásához elengedhetetlen kifejezőkészséggel, nem fűződik érdeke gondolatai hitelességének bizonyításához, és végül, de nem utolsó sorban, pártatlan.
Az anyag szabados stílusa helyenként talán megütközést válthat ki az olvasóból, de azt hiszem annál, ahogy mondja, fontosabb az, amit mond a szerző. Meggyőződésem, hogy meglátásaiból a nők is tanulhatnak, sőt, ha az én javaslatomra hallgat az olvasó, nőként mindenképp elolvassa ezt a könyvet! Főként azért, mert olyan dolgokat tudhat meg önmagáról és saját, szexualitáshoz való viszonyáról, amit eddig talán (és e könyv elolvasása után biztosra veszem, hogy sok esetben) nem tudott.
A szerző saját állítása szerint rendhagyó, hiánypótló könyvet írt és valahol ez igaz is, hiszen e kötetet egy, a maga módján modern kori Don Juan írta, olyasvalaki, akivel a nő nemcsak testét, de lelkét is szívesen megosztja, ez az ember ugyanis megtanult figyelni, befogadni és kinyílni. Leleplezi a férfit és leleplezi a nőt, rávilágít arra, hogy e két princípum mostanra valójában mennyire nem ismeri egymást, mennyire tanácstalan egymással szemben. Vagyis röviden: ha a modern világ szexuális útvesztőjében elveszni érzed magad, és útmutatót keresel: ezt a könyvet keresed!
A könyv olvasata alapján minimum egy határozott benyomás körvonalazódhat bennünk: van még mit tanulnunk egymásról. Hogy még vagy már, az talán csak elméleti szempontból lényeges. Ami fontos: e kötet megszívlelésével itt, a jelenben tehetünk egymásért, férfi és nő viszonyának instant, azonnali rendezéséért. A kétkedőknek pedig a szerző üzen záró soraiban: „Dobd el a könyvet nyugodtan, és írj magad egy újat, egy jobbat, egy mindenre választ adót.”
Megint Műller Pétert kell idéznünk: A modern társadalomban senki se normális és mindenki hazudik. Nem élünk sem isteni, sem emberi mércével mérten hiteles életet. A legújabb generáció tagja nem megvalósít, hanem élvez. Szórakozni kíván, megfeledkezni, megszabadulni, létezni, de az élet leganyagiasabb szintjére süllyedve, felelősség és következetesség nélkül. Az érzékek és az érzékelés, vagyis a maya, az illúzió rabja. Amennyiben eltér eredeti, emelkedett természetétől, annyiban őrült és démoni. Táncol, de már nem a léttel, nem a sorssal, hanem kimondott és kimondatlan komplexusaival, ösztöneivel, a reális valóság torz tükörképére adott reakcióival. A szenvedély és a tudatlanság kötőerői kötik. Megváltásra, megváltódásra vágyik, de elutasítva a kegyelem minden eddig ismert formáját. Az anyag mélyén, a tárgyi világban, az eszközrendszerben keresi a megváltást, ott ahonnan az élet nemcsak, hogy kiszökött, de amelyben nem is volt sose. Ily módon a legtávolabb áll a teremtéstől, a teremtődéstől, a transzformációtól. Nincsen már saját keresztje, sorsának kereke, mintha egyhelyben haladna, a mindennapok illuzórikus időtlenségében forogva. Innen lehet most visszafordulnia, rangjához visszatalálnia. Nem azért mert kell, hanem mert ez kikerülhetetlen erkölcsi kötelesség, elmulasztásának díját pedig önmaga méri magára! A helyzet veszélyes, ugyanis amit az ember ma él, azt már nem egyszerűen csak rákényszerítik, jó ideje elkezdte megtanulni élvezni, és köszöni szépen, egyelőre minden viszontagság ellenére jól van…

Szinay Balázs
dátum: Nincsenek megjegyzések:
Címkék: , ,