Ugyan, Zagorász! Hitetlen vagy. Mit értesz te ebből?

Figyelj rám! Összekeversz mindent. Ezt, amiről utoljára kérdeztelek, nem al-Halládzs mondta, hanem Shiblí a

tanítványa. Te, így hallottad? Tudom, arról a napról sok ostobaságot beszélnek. De, ne higgy nekik! Elmesélem, úgy ahogy történt.

Honnan tudom? Ott voltam. Ott, bizony! Ott, Bagdadban! Ott, a kereszt alatt! Mindent láttam, mindent hallottam. Még gyerek voltam, apám vitt el. Először távol álltunk, az üvöltöző tömegben, de jött Shiblí, hosszan ránézett apámra, aki ettől talán elszégyellte magát, megfogta a kezem és előre húzott egészen a keresztig.

Akkor még mindenki össze-visszakiabált, mint piacon az árusok. A törvénytudók nagyhangon a szúfikat szidták, a szúfik közül Dzsunajd tanítványai meg al-Halládzs tanítványait. A tömeg hol ezekhez, hol meg azokhoz csatlakozott. Egyszer csak hirtelen csend lett. Ijesztő csend. Hozták al-Halládzst. Sokáig tartott, míg átvergődtek a néma tömegen. Mikor oda értek, először nem is tudtam melyikük lehet a híres al-Halládzs?

Meglepődve bámultam. Már sokat hallottam róla, és magamban úgy képzeltem el, hogy olyan hősforma:

fiatal, magas, izmos… És a hős helyett csak egy töpörödött, őszszakállú öregembert láttam. Ő lenézett a lába előtt heverő keresztre, majd mikor oldalra az előkészített vaskos szögekre pillantott, felnevetett. Csak nevetett, nevetett. Még a könnye is kicsordult. Közben körbetekintett, szeme megakadt Shiblín, – aki mellettünk állt –, és oda kiáltott neki:

– Abu Bakr! Itt van az imaszőnyeged?

Shiblí oda lépett és eléje terítette a szőnyeget, ő meg rákuporodott, és hosszan imádkozott. Nem emlékszem

minden szavára. Régen volt, az imádság meg hosszú, nagyon hosszú. Hogy is emlékezhetnék az egészre? Csak a végére. Valahogy így hangzott:

A Te szolgáidnak pedig, akik hitbuzgóságukban elveszejtenek, tettükért megbocsátasz végtelen

irgalmadban. Mert nem tennék, ha nekik is felfedtem volna, amit tudok. Legyen meg a Te akaratod! Magasztallak érte Uram!

A te Jézusod is azt mondta a kereszten, hogy "Atyám!

Bocsásd meg nékik; mert nem tudják, mit cselekszenek".

Nem ez áll a könyvetekben?

Zagorász! Láttam a gúnyos villanást a szemedben. Te is azt gondolod al-Halládzsról, amit az ulema, aki halálra ítélte? Hogy csak egy jézusmajmoló volt? Pedig csodákat is tett. Még ha a csodáról azt is tanította, hogy az istenhez vezető ezer lépcső közül csak az első. És mégis…

Nem hiszed, Zagorász? Járt a vízen, mint Jézus. Akkor, mikor a foglyokat megszöktette a börtönből. Most miért nézel így? Elmeséljem? Egy csónakformát rajzolt a börtön padlójára, és beleült. Mondta a többieknek, hogy aki szabadulni akar, az üljön melléje. Persze sokan kinevették. De néhányan mégis beszálltak a rajzolt hajóba és vele együtt imádkoztak. Addig-addig, míg az hirtelen megelevenedett és ők a tengeren találták magukat. Al-Halládzs kilépett a „menekülés hajójából” a vízre, és azon járt, a hajó meg követte, úszott mögötte egészen a partig. Az őrök őt másnap ott találták a börtönpadlóra rajzolt csónakban. De a rabok után hiába kutattak.

Ő tényleg azt hitte, hogy alászállt bele Isten szelleme, akitől Jézus, Mária fia született. Ezt a törvénytudók talán még megbocsátották volna neki, de azt, hogy kimondta, ő az „Igazság”, no, azt már nem. Az „Igazság” Isten kilencvenkilenc neve közül az egyik. Így Istennel egyenrangúnak nevezte magát. Ez lett a végzete. Pedig

Jézus is azt mondta, hogy „Én vagyok az út, az igazság és az élet”.

Ne mosolyogj!

Azt mondtam, hogy akkor, ott mindent láttam. Ez nem igaz.

Emlékszem, mikor elkezdődött apám megszorította a kezem, én meg elfordítottam a fejem, később a szememet is becsuktam, még a fülemet is befogtam volna, de… A többit te is tudod: megkorbácsolták, keresztre feszítették.

Én mindebből nem láttam semmit, mert nem mertem odanézni. Azt viszont halottam, hogy Shiblí, még a kereszten lógó al-Halládzsot is arról faggatta, hogy mi az értelme az Istennel való egyesülésnek? Al-Halládzs

még annyit kinyögött, hogy „Ha Istennek adod…”, de nem tudta befejezni csak hörgés jött ki a száján.

Persze azt sem láttam, amikor elmetszették a torkát…

A többit meg, hogy a testét négyfelé vágták, négy máglyán elégették és a hamvait a Tigrisbe szórták, azt már én is csak később hallottam.

No, nem fecsegek tovább, mert al-Halládzs is azt mondta: „A fecsegés hitetlenségből fakad”. De azt még elmesélem, mikor is hallottam azt a bizonyos mondatot, amelyről legelőször kérdeztelek.

Hazafelé tartottunk, mikor Shiblí azt mormogta apámnak:

– „Al-Halládzs és én ugyanazt az utat jártuk. Engem az én örültségem megmentett, őt az ő értelme elpusztította”.

Akkor persze nem értettem. Hogy is érhettem volna?

Most talán értem. Talán…

Később, sokkal később arra is rájöttem, mit mondott volna al-Halládzs a kereszten. A saját tanítását kezdte el, azt idézte. Azt, amit talán mindketten értünk:

„Ha Istennek adod a magad semmiségét, ő neked adja a

mindenséget.”

Mert ezt te is érted, Zagorász. Ugye, hogy érted?

Az Istenmegvalósítás legmagasabb szintje nem a kölcsönös szeretet, hanem a szerelmi viszony. Azok, akik csak a materializmus szűrőjén keresztül képesek szemlélni (és nem látni) a jelenségeket, ebben éretlen túlzást éreznek, aki viszont már volt szerelmes, pont az ellenkezőjét látja. Ő tudja azt is, hogy a szerelmi viszony páratlan élménye nem a szexualitás, hanem a tánc. A szerelmes elfogadja Isten felkérését és táncol az Istennel. Lelke könnyekbe borul, elméjét a szerelem eksztázisa ringatja révületbe.

A védikus irodalom legmagasztosabb tanításának összefoglaló leírását a Srímad Bhágavatam nevű írásban találjuk. Ennek X. éneke, szaknyelven a Summum Bonum, részletes leírást ad Isten és legodaadóbb hívei, a gópik (tehénpásztorlányok) közös táncáról. Ez a tánc nem más, mint örömünnep. Olyan állapot, melyben az isteni önmagát szereti. Az eredeti természet találkozása ez a tőle elszakadt természettel, a szerelmes találkozása rég nem látott kedvesével. Ily módon újratalálkozás, mely eksztatikus érzelemkitöréssel jár. Aki Istennel táncol, kilép ebből a világból, nem csodát él át, hanem csoda feletti valóságot, beengedi a lelki világot az anyagiba és felszámolja a kettő közötti különbséget.

A szanszkrit rása szó ízt jelent, a latin rasa tisztát, a magyar rózsa pedig (ha mondjuk csak a vörös árnyalatú rózsáról beszélünk) a szerelem megnyilatkozását. A három jelentést egybeszőve tehát azt kapjuk: a szerelmi érzés tiszta íze. A magyar rózsa szó más színárnyalatokkal való egybekapcsolásával további jelentéstartalmakkal egészíthető ki a rásza – Isteni – tánc, vagyis az örömtánc összképe: a fehér rózsa  nagyrabecsülést, alázatosságot, ártatlanságot, titoktartást és csendet jelképez, a rózsaszín a kecsesség jele, a sárga az örömé és a vidámságé. Ilyen tehát a tánc az Istennel. Tiszteletteljes, ártatlan, titkos, finom és vidám. A rásza tánc a beavatottak tánca. Beavatott pedig az lehet, aki átadta magát az Istennek és akit az menedékébe fogadott, tehát kegyelemben részesült.

Az isteni tánc nem köthető helyhez és időhöz. Aki Istennel táncol, az állandóan a lelki világban van, mégha külső szemmel úgy is néz ki, mint egy átlagos ember. Lelkében tűz ég, szívében a zenét hallja. Szüntelenül társulásra vágyik. Kapcsolatra a magasztossal. Eszét veszti, hogy aztán átadhassa azt a lelki érzékelésnek, majd megjelennek rajta az eksztázis szimptómái.

Csak ő tudja, hogy milyen a valódi szerelmi együttlét, a tiszta lelki szeretkezés. Mert a lelki szeretkezés csakis lélek által történhet meg, annak a testhez már semmi köze nincsen. Isten két része egyesült benne, melyek szerelmetesen ünneplik egymás létét. A szerelmi együttlétben megszűnik a kettő, a kétfajta minőség és egyedül a mennyiségi tényező válik lényegessé, ahogy az eksztázis érzése fokozódik. Az isteni táncban az egyéni lélekszikra kiszakad a relatív létből és belezuhan az öröklétbe, szerelembe esik a mindenséggel. Szíve reszket és elönti a szolgálat természetes hajlama. Olyan ez, mint az egyik pillanatról a másikra történő rácsodálkozás valamire.  Minden, ami addig bent volt kívülre kerül, s az időtlenségen keresztül a fény megtölti, majd kitölti az embert. A szív kiterjed, a torok pedig először összeszorul, utána vagy utat enged a fénynek és a lélek önfeledt énekszóban fakad ki a mindenség felé, vagy a tüdő hatalmas lélegzetet vesz, és magába olvasztja a mindenséget, megtelve alázattal, szemérmesen lesütve szerelemtől izzó szemét. A rózsa tánc gyakori kísérőeleme a dicsőítő ének, vagy az önfeledt, a lélek eredeti természetéből táplálkozó, ösztönösen kibomló, eksztatikus, felszabadult életigenlő üvöltés. Az élet pedig Isten.

A Védák legfontosabb üzenete tehát az, hogy: táncolj! Járj menyegzőt Istennel, köss házasságot a mindenhatóval. Add fel a keresés minden változatát, és egyszerűen csak merülj el a szerelmi érzésében! Ízleld meg a rásza tánc mézének nektárját! Ez a révülés legmagasztosabb útja!

Szinay Balázs

Az INDA nevű formáció bemutatásával talán a kortárs verszene egyik legüdítőbb színfoltjához érkeztünk el. Mivel a csapattal sikerült interjút is készítenem, ezúttal rövidebb bevezetővel jelentkezek, aztán hagyom, hadd meséljenek ők magukról!

Ha róluk cikkeznek, visszatérő kulcsszóként, jellemző élményleírásként szerepel: örömzene. Személyes tapasztalatom alapján én is csak ezt tudom megerősíteni. Szintén az I. Láncolat Verszene Fesztivál – Szalon Módra alkalmával hallhattam őket élőben, s hát meg kell vallanom: örömkönnyeket csaltak a szemembe. 

Színpadi jelenlétükből és dalaikból az a fajta életszeretet, tisztaság, felszabadultság, pozitív energia árad, mely szinte azonnal átragad a közönségre is, és feljebb emeli a szellemet. Előadásukat végigmosolyogják, szerethető és szeretetet árasztó emberek, tipikusan olyanok, akik bármit is követnek el a színpadon, nem lehet rájuk haragudni. Nekik mindent szabad.

Mindössze hárman vannak, de egy gitárral, egy cahonnal és két énekhanggal is teljes zenekari élményt nyújtanak… – és ha épp nem ezekkel az eszközökkel tennék, szerintem bármit adnánk a kezükbe, ők akkor is elővarázsolnának vele valamilyen élménygazdag dalt a tarsolyból.

Dalaikat hallgatva arra ébredtem rá, hogy valami ilyesféle dolog hiányzik a világból. Valami, ami bármikor, bárhol jókedvre derít és emlékeztet minket arra az Egység-érzésre, amit már sokszor kihunyni érzünk a minket körbeölelő, egyhangúvá vált hétköznapok valóságélményébe burkolt társadalmi egymás mellett létezés nyomasztó örvényeiben. Zenéjük által egyszerre hívogat minket valami ősi, spirituális, magasztos üzenet, és a modern, fiatalos lendület könnyedsége, máskor az őszinte, időtlen kitárulkozás andalító mélységei. Az INDA egy olyan kis család, mely képes együtt-rezgését generátorként működtetni, és általa családiassá varázsolni a helyiség atmoszféráját is.

Ezeket megjegyezve adom át nekik a szót, a továbbiakban mutatkozzanak be ők maguk:

SZB: Mire utal az INDA formációnév?

INDA: Először is az INDA tagjai: 

Szabó Mátyás – gitár, ének 

Ercsey Gréti – ének 

Simon Márton – ütő-/ritmushangszerek

Az INDA röviden összegezve barátság, költészet- és zeneszeretet összefonódása. Ott vannak benne a helyenként harsány, máskor csendesülős dallamok, versmegzenésítések, saját dalok és persze a mindhármunk által szeretett magyar népdalok is. S mindez persze röviden összefoglalható egy szóban is, ha a nevünket visszafelé olvassuk...

SZB: Mikor alakult a zenekar, mióta zenéltek együtt, hogy találtatok egymásra?

INDA: Triónk ez év tavaszán állt össze egy formációvá, de a korábbiakban már más projektekben is játszottunk együtt (Gézamalac gyerekzenekar, Zsongom együttes). Emellett közös találkozási pont volt számunkra a Református Sófárhangoló Egyesület nyári összművészeti tábora, ami nagyban hozzájárult a barátságok és a közös zenei utak elindulásához.

SZB: Milyen inspirációk, zenei hatások értek titeket, kik a példaképeitek?

INDA: Nem egyszerű a kérdésre válaszolni, de röviden úgy tudnánk megfogalmazni, hogy a letisztult, igényes zenét játszó, vagy magvas gondolatokat átadó zenei felállások hatnak ránk a leginkább. Marci nagyon szereti a jazzt és az autentikus népzenét is. Kedveli az improvizációt és a kreatív zenei megoldásokat. Matyi a ’komoly-könnyű’ zene határán muzsikál legtöbbször, számára a zene önkifejezés is egyben. Kedvenc előadói között ott található Ferenczi György és az 1ső pesti Rackák, a Misztrál és Tommy Emmanuel. Gréti számára fontos a zenében a jelenlét megteremtődése – szerinte Eva Cassidy, Bognár Szilvia, de Zaz vagy Imany is olyan előadók, akik hallgatása közben van, hogy megáll az idő.

SZB: Hogyan zajlik a dalszerzés folyamata, mi alapján választotok szövegeket?

INDA: A dalszerzés folyamatát tekintve alapvetően két lépcsős: a saját dalok, megzenésítések főbb koncepcióit Matyi találja ki, s aztán ha nagyjából összeállt, akkor behozza a közös próbákra, s a felépítést, dinamikát, átmeneteket, a vokálokat már együtt rakjuk össze. A népdalfeldolgozásainkról pedig elmondható, hogy kivétel nélkül mindet közös próbák alkalmával hoztuk össze.

SZB: Mi a célotok a zenéléssel?

INDA: Cél… hát mi más lenne, mint benne lenni! Örülni egymásnak, s ha már jól szól bent, kifelé is továbbosztani. S persze azért olyan célok is előkerülnek, mint hogy minél szélesebb körnek vigyük el a versek, a népdalok és az akusztikus zene értékeit, hangulatait. Saját (zenei) gondolatainkat fejezzük ki úgy, hogy azzal hatni és ’megérinteni’ tudjunk másokat is. Szóval minél több helyre eljutni az „Indalokkal”!;)

SZB: Mi a véleményetek a kortárs költészetről, a versmegzenésítés helyzetéről, lehetőségeiről?

INDA: Mivel mindhárom triótagnak van és lesz pedagógus múltja, így akár nyilvánvaló a válasz; igényes, kortárs költészet kérettetik az irodalomkönyvekbe is! Teljes vállszélességgel támogatjuk a kortárs versek terjesztését, hirdetését, hiszen Petőfi és Arany versbe foglalt gondolatait már a korszakukban is ismerték és szavalták. (József Attilát kis csúszással bár, de őt is idővel megértették, felismerték, megszerették…). Így a 21. század költői is ugyanolyan értékközvetítő szerepet kellene, hogy kaphassanak ebben a média-centralizált korban, mint nagyjaink. Többé-kevésbé ez persze sikerül is!
A versmegzenésítés hasonló kérdés. Manapság sajnos nem annyira „trendi” ez a műfaj. A slam-poetry műfajának és a leendő, valamint az újonnan alakult versmegzenésítő együtteseknek köszönhetően azért számos helyre, számos ember lelkébe préselődik be a gondolat, az üzenet...! Hála az elismert és hiteles képviselőknek! Tisztelet és kalapemelés!

*

Dalaikból nehéz pusztán egyet bemutatásra kiemelni, de ha mégis szükséges, én a Csak csendben című szerzeményükre adom a voksot. Mivel ez a dal korábban sehol nem szerepelt online, jelen cikknek köszönhetően kaptam jóváhagyást feltöltéséhez, így egyfajta módon dalpremiert is ünnepelhetünk:

Csak csendben…

Hallom az ördögök hangos zaját,

Hallom az angyalok halk szólamát.

Hallom az ördögök víg nótáját,

Hallom az angyalok bús szózatát.

Látom a szellemek gonoszságát,

Látom az emberek boldogságát.

Látom a szellemek víg életét,

Látom az emberek ítéletét.

Őrzöm a gyermekkor szelídségét,

Hordom a felnőtté válás terhét.

Érzem az ifjúság elmúlását,

Érzem az öregkor ártatlanságát.

Nem tudom mit írjak tovább e dalban...?

Legyetek most csendben e világi zajban…

Szöveg: Szabó Mátyás

Zene: Inda

Az INDához még közelebb például facebook oldaluk által kerülhetünk (ahol élő felvétel is elérhető): https://www.facebook.com/indaprojekt/, de ugyanígy javallott legalább egy alkalommal kilátogatni valamelyik fellépésükre is (szerintem ez adja vissza a legjobban a jelenséget, amit képviselnek)!

(Szinay Balázs)

A versmegzenésítések egy részével az a gondom, hogy nem mozgatnak meg (ugyanolyanok, más esetben nem adják vissza a vers hangulatát), vagy éppen túl akarnak mozgatni, vagyis próbálnak olyan extrém módon egyediek lenni és ezáltal hatni rám, aminek eredményeképpen mesterkéltnek, erőszakosnak érzem a végeredményt. Ezekkel szemben hozok most egy karakteres ellenpéldát arra, milyen az, amikor egy versdal az ember lelkéhez minden erőfeszítés nélkül, saját hatása által hozzásimul.

A szerelemről valami közhelymeneteset és időtállót írni mindig hatalmas szerzői kihívás. Egy ilyen szöveghez olyan zenei világot életre hívni, mely mintha már születésekor egy lenne a szöveggel, talán még nagyobb. Főként, ha a versszöveg közel száz év elteltével talál utat a hozzá méltó zenéhez, vagy éppen fordítva, a zene visszakacsint a múltba, hogy felkarolja a jelenben sehol sem lelt kedvesét, azt remélve, hogy az időtlenség partján költői táncba hívhatja. Tompos Kátya és Hrutka Róbert azon kevesek közé tartozik, akiknek ez mégis sikerült. Ugyanis Juhász Gyula „Szerelem?” című versszövegéhez írt dalukkal 2013-ban valami olyat alkottak, ami gyakorlatilag mindenkit magával ragad, aki egyszer is hallotta…
Nem csoda ez, hiszen az első benyomásra tökéletesen illik a dal kezdősora: „Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon…”…, aztán újabb és újabb hallgatást követel – megmondom őszintén, amikor én megismerkedtem vele, napokon keresztül csak ezt a dalt hallgattam, és azóta bármikor ha előveszem, ugyanazzal az intenzitással hat rám. 

S hogy mi a kulcs? – azt lehet mondani, hogy ez a dal maga a szerelem. Annak elemi esszenciáját közvetíti egy sokkal finomabb és tisztább szférából, lehívva a vele járó öröm- és szenvedély-ősrobbanást, kimerevítve azt a lélektani pillanatot, mely a szerelmesek számára megállítja az időt, egyszerre mosolyt és könnyeket fakasztva az ember lényében. Márpedig ha a zenének, és különösen a verszenének lehet valami célja, akkor az ez, és ezáltal lesz valaki a szó hagyományos (etimológiai) értelmében szerző, vagyis: „Hatást okozó (személy, jelenség, körülmény, tény), aki/amely egy új állapotot, helyzetet, változást idéz elő.”.
Különös körülmény, hogy a „Szerelem?” című dal nem csak a fentiek okán unikum, vagyis egyedülálló ritkaság. Gyakorlati szempontból is alig készült társa, párja meg aztán végképp nem. Tompos Kátya, mint zenei előadó mindössze néhány vers megzenésítésére vállalkozott, azok közül is ez a legmeghatározóbb. Más kérdés, hogy saját dalaival hasonló irányokba és hangulatokba kalauzol bennünket – még akkor is, ha összesen két önálló zenei albumot publikált idáig (Keresztül Európán, 2013; Holdjárat, 2017). Ezzel együtt úgy gondolom, hogy Hrutka Róbert zeneszerzői teljesítményének és Tompos Kátya előadói minőségének találkozása olyan tökéletes egybeesést, egyidejűséget, zenei jelenlétet alkot, mely ezzel az egy dallal is önálló atmoszférát és kitörölhetetlen nyomot hagy a verszene világában. A szerelem egyes spirituális irányzatokban hangsúlyozott, kiemelt szerepét megidézve igazi Spirituálé (amennyiben én ezt a szót nem csak a szigorú értelemben vett vallási énekekre használom).
Ha egy dal ennyire élő minőség, akkor kézenfekvőbb bemutatására a stúdió verzió helyett élő előadást választani, és van olyan szerencsénk, hogy rendelkezésünkre áll ilyen. Úgy gondolom, az előadáshoz nem szükséges különösebbet hozzáfűznöm, egyszerűen csak éreznünk kell! Ennek lehetősége következik most:

A rend kedvéért álljon itt a szöveg is, érdekességképpen magyar, majd angol nyelven:

Juhász Gyula: Szerelem?

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,

Elrévedezni némely szavadon,

Mint alkonyég felhőjén, mely ragyog

És rajta túl derengő csillagok.

Én nem tudom, mi ez, de édes ez,

Egy pillantásod hogyha megkeres,

Mint napsugár ha villan a tetőn,

Holott borongón már az este jön.

Én nem tudom, mi ez, de érezem,

Hogy megszépült megint az életem,

Szavaid selyme szíven símogat,

Mint márciusi szél a sírokat!

***

Is it love? (English)

Can’t describe this feeling, but it’ so good

How daydreaming on your voice brightens my mood,

Like gazing clouds on the shiny down sky,

Letting through the star's cold light.

Can’t describe this feeling, but it’s so sweet

To realize when our eyes meet,

Like sunshine blinking on the rooftop,

Even if the cloudy night comes.

Can’t describe this feeling, but I do feel,

That my life got better for real,

Your kind words warm up my heart,

Like the winds of spring the graveyard.

Can’t describe this feeling, but it’s so good

It hurts in a sweet way, let it lead my mood.

If it’s just confusion or a mistake, let it be,

If I felt in love with you, please forgive me.

(Radványi Ákos fordítása)

Végül, de nem kisebb elismeréssel szólva jegyzem meg, hogy a dalnak 2016-ban Víg Orsolya és Mustos Gergely együttműködése által készült egy duós feldolgozása is, melynek élő előadása itt tekinthető, hallgatható meg:

https://www.youtube.com/watch?v=jKLxLc4paQY

(Szerintem) nem alacsonyabb hatásfokú az elődjénél!

Tompos Kátya munkássága az alábbi oldalon követhető:

https://www.facebook.com/TomposKatya/

Bízzunk benne, hogy még megajándékoz minket hasonlókkal!

(Szinay Balázs)