MOZDULATLAN MOZGATÓ: Történelem / mitológia

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Történelem / mitológia. Összes bejegyzés megjelenítése

2019. június 7., péntek

június 07, 2019 Tudomány

Az idegenek a különböző civilizációk emlékezetében

Azt a tényt, hogy egyes földönkívüli civilizációk időnként megjelentek a Földön, s felvették a kapcsolatot a különböző embercsoportokkal, számos nép szentírása, mitológiája, emlékezete őrzi a mai napig is.

Gondoljunk például a Bibliára, hiszen Ezékiel próféta is leírt egy repülő, kerekekkel rendelkező járművet, illetve olyan lényt látott, akinek 4 szárnya volt. Az apokrif iratok egyikében, az angyalokról szóló könyvben pedig az “ég fiairól” esik szó.

A Teremtés Könyvében a következő olvasható:

“Az Isten fiai látták, hogy az emberek lányai szépek. Feleségül vették mindazokat, akik tetszettek nekik…”

A második világháború után a Qumránban fellelt tekercsek között is találni olyan információt, amely az “ég fiairól” és azok különös járműveiről szól.

Egy másik – igen gazdag információval szolgáló – példa az idegenek valamikori ittlétére vonatkozóan a Védák. A mintegy 5500 éves Mahabharátában olyan repülő szerkezetekről lehet olvasni – ráadásul igen nagy részletességgel -, amelyekkel az isteneknek nyilvánított lények a földre szálltak. Ezen repülő égi járműveket vimanának nevezték.

Háromszög alakúak voltak, kerekeken landoltak, amit repülés közben be is tudtak húzni, akár a mai modern repülőgépeken. Nagy sebességgel haladtak és fémből készültek. Folyékony üzemanyaggal működtek, amelyet bár nem lehet tudni, mi lehetett pontosan, de a leírások szerint higannyal vegyítették és 3 tankban tárolták. Három pilóta vezette, s még 4 fő fért el a fedélzetén. Felszállás után átrepültek a felhőkön, azaz az űrbe távoztak.

Ez olyan nagy robajjal járt, hogy még az épületek is beleremegtek, a környék visszhangzott, egyes növények pedig még a földből is kiszakadtak. A Védákban (Sabhaparva) űrvárosokról is beszámolnak, amik a Föld körül keringtek és a saját tengelyük körül is forogtak, hogy nehézségi erőt gerjesszenek. Az égi lények járműveikkel hangárokban landoltak. Valószínűleg atomfegyvereik is voltak, mert a használatuk után az embereknek kihullt a hajuk, leesett a körmük, tele lett a testük dudorokkal és sokan meg is haltak.

A hetvenes években egy bizonyos amerikai professzor asszonyt, Dr. Ruth Reynát, a szanszkrit nyelvek tudósát maga a NASA (Amerikai Űrkutatási Hivatal) kérte fel arra, hogy egy nem mindennapi analizáló munkát végezzen el a számukra. Ez pedig nem volt más, mint hogy elemeznie kellett az óindiai szövegeket abból a szempontból, hogy vajon az akkori kor embere kapcsolatban állhatott-e a kozmosszal, azaz a szövegek tartalmaznak-e erre vonatkozó leírásokat, információkat.

A professzor asszony igen alaposan és részletesen áttanulmányozva ezeket arra az egyértelmű véleményre jutott, hogy igen, sőt néhol igen részletes leírások vannak légköri, sőt kozmikus repülésekről is. Ezen írások kora azonban több, mint 5000 év. A Rigvéda szerint 33 idegen is érkezett a Földre, akik miután bejártak több helyet, Indiába is elmentek.

Később 22-en visszatértek, ám 11 idegen itt maradt a Földön. A Mahabharátában olvasható idegenekről azt írják, hogy nem izzadnak, s nem is pislognak.

Bár ők is születtek és meghaltak, ám jóval tovább, kb. 12.000 földi évig éltek. A Kausitaki és a Satapatha Brahmana szerint ezen földönkívüliek nem voltak önmegtartóztatók a földi asszonyokkal szemben, s bizony több esetben is nemi kapcsolatot létesítettek velük, mely kapcsolatokból gyermekek is születtek.

A kínaiak legendái is emlegetnek idegeneket, ilyen volt például egy bizonyos Taj Ko-foke, aki szintén messziről érkezett. Aztán ő tanította meg az embereknek az égitestek mozgásának figyelését, illetve hogy hogyan kell felosztani és mérni az időt. A kínai írás megalkotójának is őt tartják.

Hasonló szerepet töltött be az aztékoknál Quetzalcoatl, vagy más népeknél Virakocsa. Mindannyian un. kultúrhéroszok voltak, akik a legalapvetőbb – a társadalmi élet alapjainak lerakásához szükséges – dolgokra tanította az embereket.

Az eszkimó törzsek mitológiája szerint az első eszkimókat vasszárnyú madarak hozták el északra. Ugyanígy az ónorvég, izlandi és más skandináv legendákban is szó esik az égen utazó istenekről.

Az akkád nyelven írt Gilgames eposz, mely keletkezése kb. 3600-3800 évre vezethető vissza, Enkidu azon utazásáról szól, ahol egy nagy madár vitte el. Valaki minden bizonnyal valóban a magasból láthatta a Földet, mivel ennek megfelelően igen nagy pontossággal írta le.

A Föld széleit ugyanis legörbülőnek látta, vagyis egy gömb alakot szemléltek. Több mint százezer sumér ékírásos tábla került már napvilágra. Ezen megfejtett írások szerint 12 “isten” érkezett a világűrből, és megtanították a sumérok primitív őseit a földművelésre, de arra is, hogy hogyan kell bíróságokat felállítani.

Nekik köszönhetik az írás és a zenélés megismerését. Másik, talán még elgondolkodtatóbb dolog, hogy az agyagtáblák között számos adatot találtak a naprendszerünk bolygóinak adatairól is. Ugyanakkor érdekes módon a Föld számukra nem a harmadik, hanem a hetedik bolygó, ami azt jelenti, hogy ők kívülről számolták azt. Talán aki ezt lejegyezte, valóban onnan kívülről érkezett a naprendszerbe.

Az Afrikában elszigetelten élő bennszülött törzs, a dogonok egészen megdöbbentették az tudós társadalmat, mikor az őket felkereső francia orientalistákkal megosztották a származásukra vonatkozó tudásukat. Szerintük a Szíriusz rendszerből jöttek ide idegenek, akik a földi életet kialakították, azaz a földi emberek ősei valaha a szíriuszi Amma és Nommó bolygójáról érkeztek ide.

Részletes leírással szolgáltak arra vonatkozóan is, hogy nézett ki , illetve működött a szíriusziak űrhajója. Elmondásuk szerint haladás közben az űrhajót egy rézlánc kapcsolta össze az Amma bolygóval; ez egy igen fontos részlet abból a szempontból, hogy ez teljesen szinkronban van az időfizikában ismert fluidszálas (vagy időszálas) kapcsolat leírásával. Mivel az egyszerű emberek nem ismerhették ezt a szakszót, így igyekeztek azt a lehető legjobb hasonlattal helyettesíteni.

Afganisztánban a hafirok nevű törzs a szinte megközelíthetetlen Hindukus-hegység völgyei között élnek. Ők úgy tudják, hogy egykor egy óriási ,,mennykő” szállt le náluk, nagy tűz kíséretében. Isteneknek mondták őket. Két férfi szállt ki belőle egy csillogó fémszerű ajtón, de ablakok is voltak a járművön. Óriási otthonuk a Föld felett lebegett, vagyis vélhetően egy anyahajóról jöttek ide egy kisebb űrjárművel.

Az Ausztráliában élő egyes bennszülöttek mitológiája is tartalmaz meglepő dolgokat. Ezek szerint a nagyon távoli ,,Álomkorszakban” az ,,Örök Lelkek Hazájából” a tengeren át idehajózott egy Fivér és két Nővér, akik Dzsanggoulnak hívták magukat. Amikor partra értek már volt ugyan föld és víz a bolygón, ám az élet csak egyhelyben állt.

A két Nővér öle azonban tele volt élettel, így hamarosan be is népesítették az egész földrészt. Ez a történet kísértetiesen hasonlít az Arvisurában is leírt Tórem-mitológiához, ahol is Joli-Tórem és Kaltes asszony végezte el ugyanezen feladatot. A mitológiák egykori megalkotói pedig aligha beszélhettek össze.

Más, szintén ausztrál őslakosok úgy tartják, hogy az embertől más fajtájú élőlények, az un. Wodjinák rendezték be a világot. A meztelen őslakosoktól eltérően ezek overallt és sisakot viseltek, s nagy kerek szemük volt.

Az égen laknak valami nagy misztikus fényben. Számos sziklarajzon megörökítették őket. Vannak olyan festményeik, amelyen az álomkort örökítették meg, azaz a teremtés korszakát, amikor az istenek éppen benépesítették a földet és megteremtették az összes élőlényt.

A Wiradzsuri törzs azt állítja, hogy a különös lények, akiket nyoloknak neveznek, kicsi szürke, emberszerű lények, akik nem magasabbak 1 méternél. De ismernek olyan testetlen lényeket is, akiknek csak a vörösen izzó szemük látszik, amivel azonban hipnotizálni tudják az embereket.

A pintubik törzse ismer egy alaláknak nevezett fajt, akikkel egy félreeső sziklalabirintusban találkoztak, óriások és ők is az égből jöttek. Új tudást kaptak tőlük, és új törvényeket írtak elő számukra, akárcsak a bibliai Mózesnek. Egy forgatócsoport az ottjártakor űrhajóknak azonosította a járművükről készült rajzot.

Indonéziában a toraják törzse szerint az őseink az ,,emlékeken túli időkből” jöttek le a csillagokból. Szerintük létezik egy titokzatos ország a Földön kívül, amit Puya-nak neveznek. Magukat a Fiastyúk csillagkép gyermekeinek tartják. A mai napig is roppant különös, igen egyedi, hajó formájú házakat építenek, mondván, hogy ilyenekkel jöttek le az istenek is a Földre.

Úgy tartják, hogy a halottaik hosszú utazásba kezdenek az űrön át egy távoli csillagra. A vallásukat is úgy hívják, hogy ,,az ami lejött az égből”. A toraják királyai közvetlenül a csillagokból lejött lényekre vezetik vissza a származásukat. Gyermekeiknek is olyan neveket adnak, mint pl. ,,ő lejött a világűrből”, hiszen ők valóban a csillagok gyermekei. Akácsak mi mindannyian!

Forrás: http://www.arvisura.van.hu/keret.cgi?/0304-idegenekkulciv.htm

június 07, 2019 Történelem / mitológia

Horváth Richárd: NEM A FELESÉGE MÉRGEZTE MEG, ÉS SOSEM JÁRKÁLT ÁLRUHÁBAN – MINDEN, AMIT ROSSZUL TUDTUNK MÁTYÁS KIRÁLYRÓL

Amikor Mátyás király szóba kerül, egy szigorú, de igazságos és kegyes király képe ugrik be mindenkinek. A sztereotípiákkal és mesékkel pedig – ez a történészek tapasztalata – sokszor nehezebb megbirkózni, mint a tévedésekkel. Ha a „hagyományok” Mátyása mellé a tudomány Mátyását kíséreljük megrajzolni, akkor egészen más képet kaphatunk a XV. század legendává vált uralkodójáról. Horváth Richárd történész, az Újkor.hu szerzőjemost végigveszi a legendák és a tények között a legnagyobb különbségeket.

–

1443. február 23-án, 576 évvel ezelőtt született Hunyadi Mátyás Kolozsvárott, ma már úgy emlékszik rá mindenki, hogy „a törökverő vitéz és a hős asszony gyermekeként”. Mert Mátyás legendává válása befolyásolta a szüleiről később kialakult, ugyancsak legendás képet. Híres kormányzó és nándorfehérvári győztes apja gondoskodott katonai neveltetéséről és humanista műveltségéről, haditettei pedig széles körben ismertek a mai napig. Édesanyja, Szilágyi Erzsébet – aki valódi politikai tényezőként ebben a korban nem szerepelhetett – a gyermekeiért aggódó, azokat a politikai mesterkedések közt óvó nagyasszony mintaképévé vált a későbbiekben.

Koronázás közkívánatra a Duna jegén?!

Gyakran találkozhatunk azzal a legendával, hogy „a nép a Duna jegén közfelkiáltással királynak választja a fiatal Hunyadi Mátyást”. Ez azonban a valóságtól meglehetősen távol áll.

Ha arra gondolunk, hogy

bátyját lefejezték, őt elfogták Budán, majd fogva tartották Prágában, valószínűsíthetjük, hogy Mátyás inkább a bakó lépteit hallotta a folyosón, mintsem a hírnökét, aki magyar királlyá választásáról tudósította.

A nemzetközi helyzet mindeközben kétségbeejtő volt. A királyság nyugati határszélét részben III. Frigyes császár Német-római Birodalma, illetőleg a hozzá hű magyar arisztokraták tartották megszállás alatt, az északkeleti Felvidéken Jan Jiskra „huszita” csapatai foglaltak el nagyobb területeket, a déli határt pedig folyamatosan fenyegette a török.

A királlyá választáshoz elsősorban a Hunyadi családhoz hű főurak és ellenlábasaik megegyezésére volt szükség, de kellett volna hozzá az 1440 óta Bécsben őrzött Szent Korona is, ami nélkül nem lehetett törvényes módon koronázni a középkori Magyarországon.

A főurak kiegyezése után 1458-ban mégiscsak királlyá választották Mátyást, s pártolói közül többen (élükön nagybátyjával, Szilágyi Mihály kormányzóval) lekötelezettjüknek gondolhatták az ifjú királyt. Ő azonban nem akart e szerepnek megfelelni, így villámgyorsan lázadás tört ki ellene, amelyet azonban sikerrel hárított.

A Koronát csak 1463-ra sikerült visszaszereznie, de súlyos árat fizetett érte: 80 000 aranyat készpénzben (ez nagyjából a királyság bevételének negyede, a mai költségvetésre fordítva négy–öt ezermilliárd forintot jelentene), és a beleegyezést, hogy törvényes örökös nélküli halála esetén Frigyes vagy utódai örökölhetik a trónt.

Ezzel voltaképpen előkészítette a Habsburgok magyarországi térnyerését. Mentségére szól egyfelől, hogy égető szüksége volt a koronára, másfelől, hogy egy húszesztendős, frissen házasodott fiatalemberről beszélünk. A prágai fogságból ugyanis csak úgy szabadulhatott, hogy feleségül vette Podjebrád György (1458–1471) cseh király leányát.

Királynak tényleg király volt

Ha nem is járt a nép között álruhában, Mátyás remekül értett a hatalomgyakorláshoz. Ennek legfényesebb bizonyítéka, hogy az ellene szervezett három lázadást (1459, 1467, 1471), valamint az 1474-es belpolitikai válságot is sikeresen felszámolta. Ami a kormányzást illeti, ha van a közgondolkodásban téves toposz a korral kapcsolatban, akkor a király és a köznemesség kapcsolata ezek közé tartozik. Általános vélekedés, hogy hatalmát jelentős részben a köznemességre és a városokra „támaszkodva” tudta megőrizni az egymással vetélkedő főnemesekkel szemben, de ez köszönőviszonyban sincs a valódi forrásokkal. Hunyadi Mátyásnak uralkodása első percétől fogva nagy szüksége volt a nagybirtokosok támogatására. Trónra kerülését a Szilágyi Mihály által vezetett csapatoknak köszönhette, Nyugat-Magyarország megtartása csak úgy sikerült, hogy a Kanizsaiak, Gersei Petők, később a Szentgyörgyi és Bazini grófok mellé álltak.

A törökök ellen csak lokálisan lépett fel

Hunyadi János fiaként sok elvárással kellett megküzdenie, ezért is érdekes Mátyás török politikájának vizsgálata.

A köztudatban Mátyás törökverőként szerepel,

sőt, a mai napig tartja magát az a szemlélet, miszerint a király azért szeretett volna német-római császár lenni, hogy a Birodalom erejét is az oszmánok ellen fordíthassa.

Ezzel szemben – ízig-vérig reálpolitikus lévén – felmérte országa katonai és gazdasági erejét, s ezek ismeretében viszonyult a török kérdéshez.

Uralkodása elején a nándorfehérvári vereség után Hódító II. Mehmed nem tört ismét az országra, ám csak idő kérdése volt egy újabb hadjárat. A szultán birodalma 1458 táján ugyan még nem volt nagyságrendekkel nagyobb a Magyar Királyságnál, de az 1470-es évektől az „olló” nyílni kezdett, ezért Mátyás

igyekezett finoman, csak lokális megoldásokkal távol tartani a törököket, vigyázva, nehogy magára haragítsa a szultánt.

Így elkerülte azt, hogy a növekvő török birodalom teljes erejével az ország ellen induljon.

Keményen küzdött fia trónra lépéséért

Mátyás fiatal felesége, Podjebrád Katalin, aki mindössze tizenhárom éves volt, amikor hozzáment a nála hét évvel idősebb uralkodóhoz, 1464-ben meghalt, feltehetőleg gyermekágyi lázban, más forrás szerint tüdővészben, alig tizenöt évesen. Ezután bő évtizeden át nem volt királynéja az országnak. A király természetesen nem mellőzte a szebbik nem társaságát (gondoljunk csupán az 1470–1475 között az osztrák polgárleánnyal, Edelpeck Borbálával fenntartott viszonyára), de feleséget a magyar diplomácia csak nehezen tudott szerezni számára. Ezért előzte meg nagy várakozás 1476 végén Aragóniai Beatrix Magyarországra érkezését, akitől az uralkodó – és a politikai elit is – a törvényes utódot várta. Amikorra véglegessé vált, hogy erre nincs mód, Mátyás utódjának törvénytelen fiát, Corvin Jánost jelölte ki.

E döntése – legalábbis az utókor számára úgy látszik – merőben átalakította adománypolitikáját. Fiát hercegi rangra emelte, s a Hunyadi-vagyont neki adományozta. Nem riadt vissza attól sem, hogy nagybirtokos családokat (a Laki Túzokat, a Perényieket vagy éppen a Bánfiakat), bírói úton tiltson vagy ostromoljon ki birtokaikból Corvin János érdekében.

Füge helyett köszvény és agyvérzés

Kiirthatatlanul él a köztudatban az elmélet, miszerint Mátyás nem természetes halállal halt meg, ráadásul a halálba segítő kéz Beatrix királynéé volt. A mérgezett füge legendája szerint a már évek óta betegeskedő (többek között köszvénytől szenvedő) Mátyás a halála előtt közvetlenül fügét kért, de azt rossz ízűnek találta, és ez fel is bosszantotta – itt merült fel, hogy a rossz ízt méreg okozhatta, amit rögtön a királynőhöz kapcsolnak, aki a krónikás leírása alapján sem volt jelen a füge fogyasztásakor. De nem ez a legfőbb ellenérv, hanem az, hogy

a középkori Magyarországon az özvegy királynék sorsa sohasem volt könnyű, hisz befolyásuk csak férjük életében létezett, azon túl csupán „koloncok” voltak az új hatalom számára.

A szakértők állásfoglalása szerint Mátyás a rossz füge elfogyasztása után természetes halált halt, valószínűleg agyvérzést kapott. 1490 áprilisában épp Beatrix volt a legjobban érdekelt Mátyás mind további életben tartásában. Másfél évtizedes budai tartózkodás után tisztában kellett lennie vele, hogy a magyar politikai elit nem fogadná el egy nő uralkodását, így nem igazán lehetett motivációja a gyilkosságra.

2019. május 31., péntek

május 31, 2019 Történelem / mitológia

Többet dolgozunk, mint a középkori jobbágyok

Elterjedt nézet, hogy a középkorban az emberek szinte kényszermunkát végeztek egész életükben, és a modern embernek sokkal több szabadideje van – ez azonban nem állja meg a helyét a valóságban.

Amikor 1993-ban Juliet Schor kiadta „A túldolgoztatott amerikai: a szabadidő váratlan hanyatlása” című könyvét, az az Egyesült Államokban és a világ más fejlett országaiban is megrökönyödést keltett, mivel kimondta, hogy a modern ember többet dolgozik, mint a középkor földművesei, akiknek sora a köztudatban egyenlő az igazságtalan és nehéz élettel.

Az amerikai munkastatisztikai hivatal (Bureau of Labor Statistics) és az OECD nemzetközi statisztikái is igazolják a jelenséget mind az Egyesült Államok, mind Európa tekintetében. 2017-ben az átlag amerikai munkavállaló 1780 órát dolgozott évente, míg az átlag magyar 1740-et. Ehhez képest egy angol paraszt a középkorban nagyjából 1620 órát töltött munkával évente. Mi ennek az oka?

Mivel a földeken végzendő munka napjainkhoz hasonlóan a középkorban is szezonális volt, egy átlagos jobbágynak legalább nyolc hét, de akár fél év szabadidő is juthatott. Az egyház is jól tudta, hogy a pihenés lehetősége boldoggá és nyugodttá teszi az embereket, így rengeteg kötelező munkaszüneti napot iktatott a naptárba.

A 19. századi munkások 70-80 órás munkahetei valójában jelentős eltérést jelentettek ettől, nem pedig a hagyományos paraszti életforma modern továbbélését. A munkásmozgalom nyolcórás munkanapért való küzdelme nem valamiféle utópisztikus ábrándokat kergetett, hanem a régi, természetesebb életformához való visszatérést.

A középkori emberek munkanapjai ráadásul jóval kevésbé voltak kötöttek, már csak azért is, mert nem léteztek széles körben elterjedt pontos időmérő eszközök. Nem siettek az étkezéseikkel, és sok helyen bevett szokás volt a délutáni alvás, amelynek a mediterrán országokban napjainkban is tartja magát. „Az élet tempója lassú volt, sőt kényelmes, a munka üteme pedig nyugodt” – mondta Schor. „Lehet, hogy őseink nem voltak gazdagok, de rengeteg szabadidejük volt.”

Egy 16. századi angol püspök, James Pilkington a következőképpen írt kora átlagos munkanapjáról: „A dolgozó ember megpihen reggel, a nap egy jelentős része már eltelt, mire belekezd munkájába, aztán ideje magához vennie reggelijét (…) Délben meg kell lennie az alvási idejének, majd délután az uzsonnájának, amelyekkel eltelik a nap egy jó része, és amikor eljön az ideje este, az óra első ütésével leteszi szerszámait, és otthagyja munkáját, bármilyen szakaszban is legyen az.”

Bár hozzá vagyunk szokva a középkori jobbágy azon képéhez, amely szerint éjt nappallá téve robotolt, ezáltal pedig meg vagyunk győződve arról, hogy a mi sorunk jobb, egy 13. századi dolgozónak akár évi 25 hét szabadidő is juthatott. Magyarországon évi 20 nap szabadság jár alapszinten a munkavállalóknak, ehhez jöhetnek a kor, gyermekek és más tényezők által a plusz napok.

„Vegyünk például egy tipikus középkori munkanapot” – mondta Schor. „Hajnaltól sötétedésig tartott (nyáron 16 óta, télen nyolc), de ahogy Pilkington püspök is megjegyezte, a munka szünetekkel zajlott – megálltak reggelizni, ebédelni, a szokásos délutáni szundításra, és vacsorázni. A kortól és a helytől függően lehettek délelőtti és délutáni frissítő szünetek is.”

Mindemellett a középkori naptár tele volt az egyház által előírt szünnapokkal, amelyeket kötelezőnek tekintettek. A középkori Angliában így például az év mintegy egyharmada szabadidőnek számított.

Napjainkban azonban korántsem olyan biztos a munka, mint amilyen a középkorban volt – megszokottá vált, hogy az ember gyakran változtat azon, amiből napi betevőjét keresi, és az is, hogy egyszerre több állása is van az embernek, hogy biztosabb anyagi háttérrel rendelkezzen. Ebben a kontextusban a vakációzás inkább tűnik luxusnak, mint szükségletnek.

A Világgazdasági Tanács (WEF) szerint az Európai Unióban Görögországban a leghosszabb a munkahét, itt azonban vélhetően közrejátszik a közelmúlt súlyos gazdasági válsága, amely szükségessé tette a több munkát. Németország azonban az utolsó előtti a munkaórák számát tekintve az Unióban, és mégis a kontinens egyik gazdasági motorjának számít. Az átlag német 1363 órát dolgozik egy évben, ami azt mutatja, a nemzeti össztermékre (GDP) akár jó hatással is lehet a több szabadnap.

Az Egyesült Államok Orvostudományi Nemzeti Könyvtára által folytatott kilenc évig tartó kísérlet eredményei szerint az éves vakációk gyakorisága „összefüggésben áll a bármilyen okból való halálozás csökkent kockázatával”, a kutatók pedig arra a következtetésre jutottak, hogy „a vakációzás jót tehet az egészségnek.”

Ennek tudatában meglepő lehet, hogy az Egyesült Államok a világ egyetlen fejlett országa, ahol nincs országos szabadságolási szabályozás, a betegszabadság gyakran egybefolyik az önkéntessel, és sok helyen kénytelenek dolgozni az alkalmazottak a nemzeti ünnepeken is.

Forrás: http://m.mult-kor.hu/tbbet-dolgozunk-mint-a-kzepkori-jobbagyok-20190516?fbrkMR=cookie&fbclid=IwAR32imB_leJYGNLhapBL7nikO7Z8cTiTa-0IBOIw5zhoof5H_uahicifxK0

2019. február 10., vasárnap

február 10, 2019 Történelem / mitológia

Ariam P.: Az Imbolctól a Farsangig

„Vizsgálj meg minden régi élelmet annak rendje szerint. Ennek Imbolc napján kell megtörténnie; kezed, lábad, fejed mosd meg!” – régi ír intelem

A február hónap jelentősége az ősidőkig nyúlik vissza. Mágikus időszak ez. A kelta örökség részekeként Imbolc néven ismert ünnep, mely természetesen szertartás is. Az Imbolc (kiejtése: imbalk), az egyik legjelentősebb boszorkányünnep, a nyolcból. Úgynevezett boszorkányszombat. A szombatok jelentőségéről talán majd máskor emlékezem meg, most legyen elég annyi, hogy a februári szombat neve Imbolc, vagy Imbolq, melyet a keresztény vallásgyakorlat is beépített szertartásrendjébe. Az Imbolc tehát megegyezik a keresztény gyertyaszentelés napjával, vagyis február 2-val.

Az Imbolc szertartása február 1-jén tartandó, a fény és a tűz ünnepe ez. Legjelentősebb jelképe a gallyseprű, amely a megtisztulást jelképezi. Február hónapban az év sötét felének éppen a közepén járunk, ( téli napforduló és a tavaszi napéj egyenlőség közötti időszak ) a dualista vallás férfi istenének uralkodása idején. Annak is éppen a felénél. Egyben a mátkapárok ünnepe is ez, vagyis az eljegyzések megtartásának hivatalos időszaka.. Ezen felül a költészet és az ihlet ősi ünnepe is, a Rómaiak Lupercalla néven ünnepelték. Birgid istennő, a költészet istennője is, hosszú pihenés után, az első szertartás, melyen erejének teljében visszatér, és a sötétség istenétől átveszi a fénykoronát.

Egy másik, régi magyarázat szerint, az anyajuh ilyenkor ad először tejet, ennél fogva az új és friss termékenység első ünnepe is egyben az Imbolc.

Az Imbolc hivatalos napja Február 1, és az azt megelőző nap sötétedésekor kezdődik a megünneplése. Mostantól fogva megyünk kifelé a sötét télből, és várjuk, ünnepeljük a közelgő tavaszt, a fény eljövetelét. Személyesen az én kedvenc ünnepem is.

A régi szertarások alkalmával a főpap a gallyseprűvel körbetáncolta a boszorkánykört, ezzel jelképesen minden „rosszat” kisöpört, amire már nincsen szükség. A belső elengedés nagy ünnepe is ez tehát. A szertartás szigorú rendje után az összegyűltek vidám és kötetlen ünnepsége következik, egyfajta téltemető, tavasz üdvözlő, várakozásokkal és új tervekkel teli ünneplés ideje ez. A pogány közösségekben ilyenkor elfogyasztják közösen az otthon készített finomságokat.

Úgy tartja a régi hiedelem, hogy az Imbolckor való jövendőmondás különösen tiszta és biztos.

A gallyseprű mellett jellegzetes szimbólumok még a fehér virágok (hóvirág), a kukorica baba, a magvak ( a termékenység jelképei), a gyertyák és lámpások. ( Ne feledjük, hogy a űz és fény ünnepét ünnepeljük). Ilyenkor készülnek el háncsból a Birgid – keresztek is.

Az Imbolc megünneplése az ír kultúrában a legjelentősebb.

A Farsang

Hagyományosan Vízkereszttől (Január 6.) a nagyböjt idejéig, hamvazó szerdáig tartó időszak. Január 6-án lebontjuk a karácsonyfát, véget ér az áhítat időszaka, hogy ezzel egy időben megkezdődjék a lakomák, bálok, udvarlások, ünnepségeinek időszaka. A középkorban az ünnep buja jellege miatt tiltott mulatságnak számított, az 1400-as években kifejezetten üldözték ezt a télűző, pogány szertartást. A farsang csúcspontja a karnevál, vagy „farsang farka”, amikor kiűzzük, elzavarjuk a sötét telet, és ünnepeljük a tavasz és fény eljövetelét. Magyarországon nevezetes a mohácsi busójárás.

A farsang nálunk is a korai időktől fogva a párválasztás időszaka, az esküvők megtartásának az ideje, mivel a nagyböjt idején már tiltott dolog az esküvő és a szertelen ünneplése.. Minden bál és táncmulatság lényege a szerelem és az egymásra találás, a hosszú és komor téli időszak utáni első igazi ünneplés, az újjáéledés szertartása. Az utolsó farsangi bál ünnepe hivatalosan a húsvét negyvenedik napja előtti éjszaka.

A magyar farsangi szokások elsősorban német eredetű néphagyományokra épülnek, a szó eredete a német „Fastenschank”szóból származtatható, amely körülbelül annyit tesz, hogy böjti italmérés. Farsangi szokásaink is részben germán ünnepekből származtathatók.

A köztudatban a farsang hagyományosan a jelmezes beöltözést jelenti, a farsangi időszak utolsó néhány napjában tartandó jelmezbál, vagy maszkabál.

Míg Közép – Európában leginkább az ivászathoz kapcsolható farsang szó járja, másutt leginkább karneválnak nevezik ezt az időszakot. A karnevál szó olasz eredetű, feltehetőleg a carnelevare ’hús elhagyása’ (carne ’hús’, levare’felemelni, kisebbíteni, elhagyni’) kifejezésből alakult ki, részben népetimológiás úton. A szóba valószínűleg a Carne, vale! (Isten veled hús!) mondatot sűrítették bele A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára (TESZ.) szerint. Így alakult ki a ma már nemzetközi szónak számító karnevál szó, mely a XIX. században a magyar nyelvben is meghonosodott. A farsangi időszak mellett jelenti a nagyszabású, utcabálozást,és jelmezes-kocsis felvonulást is. Míg a karnevál a hús elhagyásához, addig a nagyböjtöt követő újbóli húsevéshez kapcsolódik a magyar húsvét szó.

Torkos Csütörtök

A farsangi időszak különleges napjainak egyike, összefüggésben van a nagyböjttel, nevezetesen az utolsó lehetőségek egyike, amikor a nép kedvére ehet azt, és amennyit, csak akar. A torkos csütörtök ünnepe nemcsak nálunk, de egész Kelet – Európában megtalálható.

Farsangi Fánk

A farsangi fánk elkészítésének szokása szintén az ókorba nyúlik vissza, mind a görögök, mind a rómaiak készítették az évnek ebben az időszakában. A fánkok mai, kelt tésztás alakja az 1400-as évektől fogva ismert, Magyarországon a XVIII. század után vált a magyarországi farsangi hagyományok szerves részévé.

„Tündérek hagyatékán

Démont űző játékán

Bujaság hajlékán

Farsangnak hónapján”

(Pánti Mária – Farsang, részlet)

2019. február 9., szombat

február 09, 2019 Történelem / mitológia

Ariam P.: Alu, Ekimmu, avagy a sumér-babilóniai hagyomány

„Éjjeli démon, éji boszorkány,

megrontásomra küldtek-e, mondd meg!”

(Gilgames; Ráolvasások, varázsmondókák)

Számos ősközösségben a vámpírok és a démonok közötti megkülönböztetés rendkívül homályos volt, és igen nehezen magyarázható. A démonok és különféle ördögök rendkívül hitt és félt lények voltak, tulajdonképpen ugyanúgy vért ittak, és emberi hússal táplálkoztak szinte minden ősi kultúrában, de egyes földrajzi területeken ezek a lények az erőszakos halállal, például csatamezőn elhunytak szellemeiből verbuválódott gonosz lelkek hadai voltak. A vérivás szokása teljesen kézenfekvő volt az árnyékvilágban, ahonnan ezek a lények is származtak. Ezek a démonok voltak természetesen a felelősek a betegségek elterjedéséért, a járványokért, csakúgy, mint a természeti csapásokért. Ezek az általánosítások nagyon megnehezítik, hogy megkülönböztessük a vámpírt más démonoktól. Az ősi sumér és babilóniai kultúrákban sem volt ez másképpen, egészen addig, míg a vámpír nem öltött eltérő fizikai formát.Szellemek és Kísértetek

A sumérok érezték a szellemeket és a kóbor lelkeket maguk körül mindenütt. Ezek a lelkek néhanapján úgy néztek ki, mint valamiféle ördögök, akik portyázni jöttek át a másvilágról, megint máskor úgy festettek, mint halottak maguk mögött hagyott fantomszerű jelenései, akik bármikor készen álltak rá, hogy a pillanat tört része alatt az élők ellen forduljanak. Ezen entitások mindegyike képes volt manifesztálódni megannyi módon. Néha szélvihar alakját öltötték, sokszor madarak, vagy visszataszító csúszómászók alakjában jelentek meg, de nem egy történetben csak szimpla árnyalakként követték a nap mozgását. Sokszor idézték meg őket varázslók és halottidézők, hogy saját aljas terveiket velük hajtassák végre. A megidézett halottakkal az volt az egyetlen probléma, hogy általában nagyon rosszindulatúak voltak, s többnyire kezelhetetlen volta vadságuk. Azoknak a halottaknak a visszatérő lelkei voltak a legveszélyesebbek, melyek halálát rejtélyes körülmények, vagy erőszak okozta. Azok a szerencsétlen lelkek, kiknek halálát gyilkosság, vagy valamely szörnyű baleset okozta, egészen biztosan visszatértek a túlvilágról, hogy kínozzák az élőket.

Utukku

Montague Summers író szerint a kóborló nyughatatlan lelkek mindegyikének egységes elnevezése Utukku volt, (Mezopotámiában: Uruku) hiszen ezeknek a szellemeknek az összes fajtája szükségszerűen ellenséges volt az élőkkel szemben. A legtöbb ilyen szellem meglehetősen gyenge volt, saját alakot nem volt képes ölteni, legtöbbször csak sodródott a széllel. A Gilgames-eposzban, a hős Gilgames király Nergal istenhez imádkozik, hogy adja neki vissza halott barátját, Ea-Bani –t. Az isten meghallgatja Gilgames imáját, és visszaküldi Ea-Bani lelkét, mint utukkut a Földre, aki attól kezdve szél alakjában kísért. De ez a jelenés, csak egy áttetsző, beteges homály, aki képes Ea-Bani hangján szólani. Ez az árnyék ettől kezdve állandóan élénk beszélgetést folytat Gilgamessel. Néhány magyarázat úgy írja körül Ea-Banit, mint felhőszerű jelenést, vagy mint valamilyen halvány, ködszerű jelenséget, ami nem túl valószínű, hogy akarna, vagy inkább tudna ártani az emberiségnek. Tévesnek kell hát gondolnunk azt a feltételezést, miszerint az árnyékvilág entitásai nem igényelnek csoportosítást.

Az assziriai Ekimmu

Asszíriában, ez idő tájt a szellemeknek egy sokkal kézzelfoghatóbb formája volt ismert. Az ő közös nevük az Ekimmu volt. (Némely nyelvjárásban Edimmu). Ez az elnevezés szó szerint azt jelenti: „az elragadott”, más szavakkal, az a személy, aki idő előtt és váratlanul halt meg. Hogy egész pontosan mi a konkrét különbség az utukku és az Ekimmu között, az nem derül ki egyértelműen a ránk maradt történetekből. Én személy szerint azt gondolom, hogy csak területi különbségek lehettek, illetve a szájhagyomány kreált egy identitásból kettőt. Summers szerint mindenesetre nincs szignifikáns különbség, és mindkettő alapvetően egyformán ismert és rettegett lény volt Babilonban.

Az Asszír birodalom halottai egytől egyig a „Sötétség házának” leszármazottai, ami egy szörnyűséges, teljesen fénytelen hely, ahol Irkalla isten uralkodik trónján, s aki az ő színe elé merészkedik, az onnan soha többé vissza nem térhet. Az összes jelenés közül a legnyomorúságosabbak azok, akiket ez a sötét birodalom magába zárt, s az idők végezetéig arra kárhoztattak, hogy éhségüket porral és sárral csillapítsák. Ezeket a teremtményeket még az ennél is sötétebb és kietlenebb. Másvilág sem fogadta magába. Ezeknek a szerencsétleneknek az a végzetük, hogy örökre abban a valóságban bolyongjanak, amit fizikai testük már hátrahagyott. Az asszíriaiak úgy vélték, hogy ez a legszörnyűségesebb dolog, ami valaha megtörténhet egy ember lelkével.

Csak úgy, mint a sumér utukku ezek a jelenések is olyan emberek lelkei voltak, akik idő előtt távoztak az élők sorából, az asszír kultúra ezeket még kipótolta a vízbefulladtak és a sivatagban nyomorultul szomjan haltak kísérteteivel. Azok, akik kiszáradás következtében lelték halálukat valamely sivár helyen, nem nyerhettek bebocsátást az Irkalla által lakott „Sötétség házába”, így számukra nem volt más út, szintén Ekimmuvá váltak. A bebocsátás visszautasítása rendkívül rossz természetűvé, és vaddá változtatta ezeket a lelkeket, gyakran hazugságokra kényszeríttették az élőket, mert irigység táplálta őket, s különböző erőszakos cselekedeteket hajtottak végre rajtuk. A második dolog, amit lejegyeztek, hogy míg az utukku csak egy gyönge, füstszerű anyag volt,- éppen csak több egy szánalmas, anyagtalan visszatérőnél- addig az Ekimmu izmos, teljesen szilárd testtel bírt. Ez természetesen nem akadályozta meg abban, hogy bármikor láthatatlanná váljon, vagy különböző formákat öltsön, de az esetek többségben saját fizikai valóját részesítette előnyben. Mindig magányosan kóborló szegény teremtés, főleg kietlen helyeken bukkant föl, távol az ember lakta településektől. Azok az utazók, akik útjuk során jelöletlen útra keveredtek – mély szurdokokba, sivatagokba-, szinte minden esetben az Ekimmu támadásának áldozataivá váltak.

Van még egy utolsó, de alapvető különbség a két entitás között, nevezetesen az utukku egy általános fogalom, mintegy a holt lelkek gyűjtő megnevezése, nem ismeri sem a jót, sem a gonoszt. Számos esetben jóindulatú lélekként említik, aki önszántából együttműködik az emberrel, olykor még védelmezi is. Ezt a megjelenési formáját úgy emlegették, hogy Shedu, és akkor idézték meg, ha valakinek az otthonát, vagy a vagyonát kellett megvédelmeznie. A korai művészeti munkákban, szárnyas lényekként ábrázolták őket, általában emberi arcvonásokkal. Sok esetben agyagtáblákat készítettek róluk, amit úgy kell elképzelni, mint fényképet, - ezek a korai képecskék oroszlántesttel és emberfejjel ábrázolták az Ekimmut, (ezt a megjelenési formát Lamassu néven tisztelték) a kis agyagbálványt pedig az ajtó felőli oldalára tették a falnak, hogy védelmezze a bent lévőket a kívülről jövő gonosz lelkekkel szemben. Nagyobb szobraikat ugyancsak megtalálhatjuk közterületeken, a hidak és a városok védelmezői feladatát látták el. Azonban nem nagyon volt dolog, ami ellen védelmezőt kellett használniuk, hacsak maga az Ekimmu nem. (Emlékezzünk vissza, hogy az alapvető megjelenési formája egyáltalán nem védelmező

Az Ekimmu főbb vonásai

Az Ekimmu személyleírása legendáról legendára változik. Valamikor úgy festenek, mint sétáló halottak, olykor, mint szárnyas démonok, (amint az asszíriai példa is mutatta feljebb), babilóniai megvilágításban démonok és halottak, néha szelek szárnyán vágtatnak (mint egy djinn), és végül ritkán az égen vándorló Nap árnyékaként vetül a Földre. Szintén némileg zavaros az a körülmény az Ekimmu megjelenési szokásaival kapcsolatban. Néhány legenda arról számol be, hogy ezek a teremtmények minden éjjel megjelennek, öregemberek alakját öltik, és bőrszerű szárnyaikkal keresztülcsapkodnak a sötétségen. Vannak Olyan történetek, melyekben homokvihar formájában jelennek meg, fokozatosan alakulnak át kézzelfogható teremtményekké, amik aztán a nappali órákban is képesek előbújni. Mmint megannyi ősi kultúrában, az asszírok és a babilóniaiak történeteiben is nappal, pontosabban pontban délben, legalább annyira rettegettek ezek a teremtmények, mint éjfélkor. Vannak elbeszélések, melyek egyszerű sétáló holtakként említik őket, akik csak úgy képesek a semmiből előtűnni, - ahogyan a görög Vrykolokas is – a nap bármely szakában, de a napnak azon óráit kedvelik leginkább, amikor a „Nap magasan jár az égen”. Született néhány mese arról, hogy az Ekimmu fizikai támadást hajtott végre békés járókelőkön, de születtek történetek olyan esetekről is , amikor az Ekimmu egyszerűen csak megszállt valakit. Ez a jelenség tényleg nagyon zavarba ejtően viselkedett. És tudom még fokozni.

Ha egy halott ember az ártó szellem hatása alá került, fokozatosan Ekimmuvá vált. Korábbi ismereteink szerint ugyebár csak azt fenyegette ilyen veszély, aki kedvezőtlen körülmények között lelte halálát, de a későbbi feljegyzések már arról számolnak be, hogy az is hasonló sorsa jutott, akinek nem voltak megfelelőek a temetkezési körülményei, vagy pontatlanul hajtották végre rajta a temetkezési rítust, esetleg túl sokáig maradt temetetlenül, vagy halála után kint hagyták a napon temetetlenül. Az ilyen fajta hanyagság mind elkerülhetetlenül kegyetlen élőholttá változtatta a tetemeket. Továbbá az a hiedelem is járta, hogy akiket mindenféle temetkezési szertartás nélkül helyeztek a sírba, azokból minden kétséget kizáróan Ekimmu lett.

Az Ekimmu nem szükségszerűen támadta meg az elhagyatott helyeken átutazókat, viszont minden alkalommal meg kellett tenni a szükséges óvintézkedéseket, mert a gyanútlanokat (sokszor láthatatlanul), követte otthonukba, ahol aztán kedvére kínozhatta őket. Az Ekimmu tudott nagy zajt is csapni, a poltergeist támadáshoz hasonlatosakat, sokszor összedobálta a dolgokat a házban, összetörte a műalkotásokat, kellemetlen helyzeteket idézett elő, vagy csak kiszívta az összes energiát a házban lakókból, és kifacsart testüket hátrahagyta a házban nyomorultul meghalni. Ha egyszer az ilyen teremtmények egyike bevette magát valakinek az otthonába, rendkívül körülményes volt kiűzni onnét, egyetlen hatásos módja az imádkozás és a böjtölés volt. Az efféle leírások, amikor az Ekimmu mintegy hívatlan vendégként házakba költözött, az i.e 2000., sőt a 3000. évből maradtak ránk, amivel kétségtelenül elviszi a díjat a legöregebb ismert rosszindulatú démonoknak járó versenyen.

Alu

Az Ekimmu az idők során megannyi eltérő formát volt képes ölteni, és ezek közül is a leggonoszabb az ún. Alu, vagy Alus. Csak úgy, mint az utukku, vagy az Ekimmu, ezek a teremtmények is a korán eltávozott holtak gonosszá vált megtestesülései, s minden esetben különösen ellenségesen léptek fel az emberiséggel szemben. Korábbi társaikkal ellentétben nem voltak képesek megkísérteni, vagy befolyásolni az élőket, pusztán fizikai megjelenésük vált ismeretessé. Vékonyak és girhesek voltak, bőrük sápadtan tapadt a csontjukra, fehér foltok borították pergamenszerű testüket, ajkaikat ótvar és vörheny szegélyezte. Mind az asszír, mind a babilóniai halottak meglehetősen közel álltak a későbbi vámpírokhoz, hiszen ezek a teremtmények is gyakran itták a vérét azoknak, akik meghaltak. Csak úgy, mint társaik ezek is általában kietlen pusztákon, vagy sötét vadonokban laktak, de időről időre belátogattak a lakott teleülésekre, hogy megtámadják, vagy zsákmányul ejtsék az ott élőket. Az éj leple alatt közlekedtek, nyomukba betegség, és járványok jártak. Ritkán, de beszámoltak olyan esetekről, amikor a ház ura felfele tekintett a vacsoraasztalnál, megpillantotta az Alu csontvázszerű, formátlan arcát, aki arra kényszeríttette, hogy táplálja, amíg csak egy falatot is látott az asztalon. Némely esetben el lehetett tűzzel űzni az Alut, de a leginkább hatásos módszer az volt, hogy valamilyen véres állati hússal elterelték a figyelmét, hogy távol tartsák az asztaltól. Bárhogyan is, de ez meglehetősen soványka védelem volt a teremtmény károkozása ellen, kivéve, hogyha ezáltal elég időt tudtak nyerni, s megvárták, hogy az Alu nyugovóra térjen a sírjába. Akkor követték, és ott egy karóval átdöfték a testét, majd elvégezték rajta a rendes temetkezési szertartásokat, esetleg elégették az ilyen testeket

Védekezés az Alu/Ekimmu ellen

Talán létezik némi védelem az Ekimmu, vagy az Alu támadásai ellen, de mind a babilóniaiak, mind a sumérok úgy hitték, hogy jobb a megelőzés, mint az utólagos gyógymódok, így egyszerűen csak elkerülték a magányos helyeket, ahol az a beszéd járja, hogy kósza lelkek lakozhatnak. Úgy hitték, hogy a mágusok és a szent emberek irányítani tudták őket, s ez azért jelentett némi védelmet e teremtmények ellen. Meglehet, hogy némely mágus képes volt befolyásolni a jövőt, amit egyébként a természetfeletti erők uraltak, de képességeik által terrorizálni és kínozni tudták azok hadseregeit. Valójában az agyagtárgyakon ránk maradt ősi ékírások tartalmazzák a megfelelő varázsigéket, amikkel fel lehetett támasztani a halottakat, hogy Ekimmuvá változtassuk őket. Ha lehetőségünk és tudásunk volna olvasni az agyagtáblákat, megismernénk a titkot a holtak nyugalmának megzavaráására.

Az archeológusok munkája által szintén napvilágra került számos, ún. „lélek edény”, ami az írások alapján szintén hathatós védelmet jelentett a veszedelmes és bosszúálló halottaktól. Ezek a kicsiny edények is agyagból készültek, és egytől egyik tartalmazták a legerősebb varázsigéket és ráolvasásokat. A lélek edény alsó részén lévő varázsigék segítségével csalogatta elő az ördögűző az Ekimmut a por, vagy anyagtalan formájából, majd biztonságos távolságra csalta, és ott egy másik varázsige és az edény felső részének segítségével csapdába ejtette. Meglehet az agyagedény felsőrésze nem minden esetben volt levehető, a hozzáértők mégis szabadjára tudták engedni onnan, hogy azután szabadságukért cserébe ismét a gonosz szolgálatába álljanak.

„Mit?!... Pusztítsuk el, amit teremtettünk?

Ámbár igaz…Mi mást tehetnénk?

Gúzsba velük, rontást fejükre,

hogy megkötve-igézve, moccanatlan

nyögjék ősi hatalmunk erejét!”

(Gilgames)

2019. január 30., szerda

január 30, 2019 Történelem / mitológia

Szinay Balázs: „A te akaratod legyen meg…” Popper Péter Pilátus testamentuma című kötetéről

Sajátos és izgalmas vállalkozásra adta a fejét Popper Péter, amikor úgy határozott, hogy megírja a Pilátus testamentumát. A regény a címszereplő nézőpontjából beszéli el Jézus, a zsidó nép, Róma és kettejük (Jézus és Pilátus) viszonyát, egészen a keresztre feszítés történelmi eseményéig. A regényben keveredik a fikció, a szerző megérzése a korabeli eseményekről fellelhető tényszerű, avagy csak félig-meddig elfogadott adatokkal. Ez a keveredés egy újfajta eszmei, ideológiai szintézist párosít ehhez az eseménysorozathoz, helyenként szokatlan, meglepő elemekkel, így válik a regény egy modern felfogásban megalkotott, új Jézus-történetté. A kötet információ anyaga a szerző kivételes felkészültségéről, a szöveg minősége pedig komoly regényírói affinitásról árulkodik.
A történet a kötet első harmadában egészen Pilátus gyermekkoráig nyúlik vissza, majd bemutatja fiataléveit és helytartóvá válását, mely megoldás az indulást egy kissé nehézkessé, dagályossá teszi, ám a regény végül is így tud megfelelni a testamentum kategóriájának, az utána kibontakozó cselekmény és a bravúros írói megoldások sora pedig kárpótol bennünket mindenért.

Lényegében a kötet egésze Pilátus őrlődéséről szól, aki meg akar felelni a zsidóknak és Rómának egyaránt. Pontról-pontra tanúi lehetünk annak, hogy Jézus megjelenésétől mely események vezettek végül a kereszthalálig. Popper fantasztikus érzékenységgel és lélektani alapossággal formálja meg alakjait, tárja fel a kor és a hozzá kapcsolódó ideológiai harcok oki tényezőit. A történet kidolgozásának jellegéből adódóan egyik alak sem válik számunkra túlságosan szimpatikussá vagy unszimpatikussá. Mindegyiknek megjelennek gyarló, veszedelmes és esendő, szánni való karaktervonásai. Helyzetüket és álláspontjukat megérthetjük. A helyzet sajátos, mert a történet tulajdonképpeni végét ismerjük, ugyanakkor a kötet annyira izzó és eleven, hogy az olvasó egész végig reménykedhet benne: ez most másként történik. Nem is teljesen alaptalanul, mert számos helyzet és kilátás erre enged minket következtetni.

Különösen érdekes Jézus és Pilátus állandó, újbóli találkozása, ugyanis e leírás szerint a két történelmi alak szinte Jézus első megmozdulásaitól kezdve ismeri és vonzza egymást. Kapcsolatukban mindvégig két elem dominál: 1. Pilátus mindenképpen meg akarja érteni és menteni Jézust; 2. Jézus igyekszik neki megmagyarázni helyzetét és azt, hogy ebből fakadóan miért és hogyan alakul később közös sorsuk. Általában véve a kötet lapjain egy sokkal érzékenyebb, bizonytalanabb, megértőbb, emberibb Pilátus tárul elénk, mint amilyet a mindenki által ismert leírásokból, megjelenítésekből megismerhettünk. Popper Pilátus alakjába, gondolkodásmódjába, megnyilvánulásaiba állítása szerint saját látásmódját, megközelítését dolgozta bele.

A kötet legérdekesebb vonatkozása a Jézus alakja körüli kettős megítélés felszínre kerülése, mely végül is szinte a kezdetektől pártoskodásra és széthúzásra ad okot, s mely aztán az ismert történésekhez vezet. A zsidók ugyanis elsősorban a politikai vezetőt, a forradalmárt, – egyes szóbeszédek alapján – az uralkodói hatalomra törő herceget látják Jézusban, míg a másik tábor a szellemi megújulást hozó, a tudatosságot magasabb szintre emelő spirituális bölcset tiszteli személyében. Ezt az ellentétet már a Bibliából is ismerhetjük, a regény azonban sajátos módon oldja fel ezt a konfliktust. Ugyanis az elbeszélés olvasatában első támogatói Jézust eredetileg valóban politikai szerepkörben képzelték el, és a harcászat, valamint az uralkodás mesterségének kitanulása céljából (számunkra ismeretlen éveiben) távoli országokba küldték, hogy aztán visszatérését követően megdöntse a fennálló hatalmat. Ám megtörtént az, amire senki sem számított. Jézus teljesen más minőségben, megvilágosodott bölcsként, szellemi vezetőként tért vissza, akit a világi hatalom megszerzésének gondolatát megtagadja és a szellemi forradalom kivívását tűzi ki céljául. Az e tény körüli sorozatos félreértések vezettek el ahhoz a helyzethez, melyből már csak egyféle képpen lehetett kiutat találni. Az igazságot egyedül csak Jézus tudta, aki vállalta sorsát és küldetését. Később Pilátust gyötri a lelkiismeret és ráébredve Jézus ismert, valós léthelyzetére, szerepére csak úgy tud elszámolni saját és a zsidók tetteivel, hogy testamentumában hitelesen megörökíti az eseményeket.

Külön említést érdemel az, ahogyan Popper a regényben a spiritualitást kezeli. Konkrétan spiritualitással csak három, négy fejezetben találkozunk, de akkor és ott olyan pontosan és félreérthetetlenül, ami szíven üti az embert. Általában sosem hosszan, ennek ellenére is a szerző néhány éppen arra alkalmas, jó időben elhintett közbevetéssel és okfejtéssel választ ad az emberi élettel, Istennel és Jézussal kapcsolatos legfontosabb kérdésfelvetésekre, olyan tisztán és tartalmasan, mintha az aktuális szövegrész valamely szent könyvből származna.

Összességében Popper a maga nemében zseniálisat alkotott. A témát érzi, érti, megéli. Szövegének átélhetősége, láttató ereje kivételes. Alakjai elevenek, kitapinthatóak. A kötet hosszú ideig nyomot hagy az emberben. Felkavarja, belső munkára készteti. Hatása alól csak ideiglenesen és hiányosan lehet kibújni. Egészen biztos, hogy témája és kivitelezése okán folyamatos újragondolást igényel, és többszöri olvasást érdemel. Persze, vitatkozni lehet vele, az olvasó dolga eldönteni, hogy érdemes-e?

Szinay Balázs

január 30, 2019 Tudomány

Száraz György: A lebilincselő védikus irodalom megismertet az ősi földönkívüliek látogatásaival és identitásával

India az ősidők óta közismert spirituális szokásainak régre visszanyúló tradícióiról.

Ugyanakkor nincs még egy olyan ország a világon, ahol a földönkívüliek, a veszélyes és magasan fejlett ősi technológiák ennyire részletes leírásaival találkozhatnánk.

Az ősi védikus irodalom telis-tele van a világegyetemben élő, különféle emberszerű lényekről, más és más méretű és formájú repülő szerkezetekről, hihetetlen űrhajókról, kozmikus városokról és halálos fegyverekről és nukleáris háborúkról szóló történetekkel.

Vajon ezek csupán az ókori indiaiak élénk képzelőerejének a szüleményei volnának? Aligha. Az egész emberiség javát szolgálná, ha az intelligensebb tudósok megfontoltan és objektív módon tanulmányoznák az indiai szövegeket ahelyett, hogy puszta kitalációként elutasítanák azokat. Oly sokat tanulhatnánk az univerzum másfajta léformáinak a létezéséről, az eredetünkről, s a világegyetemben betöltött szerepünkről.

A hinduizmus egyaránt épül mitológiára és filozófiára. A filozófiai szövegek Védákként és Upanisadokként ismertek. A Véda elnevezés a megismerni jelentésű Vid szógyökből származik. A Védák négy nagy könyvre oszlanak, melyek a következők: a Rig Véda, Jadzsur Véda, Száma Véda, és Atharva Véda.

A mitológiai szövegeket az Itihasakban (vagy Itíhasák) és a Puránákban találhatók.

Az Itihasak jelentése „történetek”, s négy könyvből állnak: a Ramayana, a Yogavasishtha, a Mahabharata és a Harivamsa címűből, melyek közül a Ramayana és a Mahabharata a legismertebb.

A Ramayana Rama életét beszéli el, aki annak az Úr Vishnu-nak a 7. inkarnációja, akinek feladatköreibe tartozik a világegyetem fenntartása.

A Mahabharata a Kauravák és a Pandavák között dúló Nagy Háborút meséli el, amelyre Vishnu 8. inkarnációja folyamán került sor.

A Puránák az inkarnációkra, a kozmológiára, a teremtésre, a királyok genealógiájára és a különféle időciklusokra vonatkozó tudást vonultatják fel. A Purana jelentése „ősi” és összességében 18 könyv tartozik ide. Mindközül a legnépszerűbb Srimad Bhavagata Purana, amely Vishnu különféle inkarnációival foglalkozik. A Védák és a Puranák kétségtelenül nagyban hozzájárultak az ősi világ megértéséhez.

Úgy hiszik, hogy a Bhagavad Purana a Kr.u. 9. században készült el, a Mahabharata a Kr.e. 5. században, míg a Ramayana a Kr.e. 6. századból való. Mindazonáltal, a legtöbb indológus egyetért abban, hogy az ősi szövegek olyan eseményeket örökítenek meg, amelyek jóval idősebbek, mint a történelmi periódusok, melyekben íródtak.

Úgy gondolják, hogy mind a három szöveg legalább Kr.e. 3000-ig nyúlik vissza.

Mint azt már korábban említettem, az ősi indiai szövegek roppant jó megoldást nyújtanak a világegyetemben található életformákkal kapcsolatos megannyi kérdésre. Kár, hogy a szanszkrit nyelven – India és a hinduizmus klasszikus nyelvén – íródott indiai szövegek százait még mindig nem fordították le a világnyelvekre. A védikus irodalom szerint az „Istenemberek” hozták a szanszkritot a Földre.

Dr. Raghavan, az indiai Madras Egyetem szanszkrit tanszékének nyugalmazott vezetője, a következőt állította:

„Ezeknek az ősi szövegeknek az ötven évig tartó kutatása meggyőzött engem arról, hogy más bolygókon is vannak élőlények, továbbá hogy ők már Kr.e. 4000 évvel meglátogatták a Földet. Repülő szerkezetekről, s még fantasztikusabb sci-fi-be illő fegyverekről szóló elképesztő információk egész tömege található a Védák, az indiai eposzok és más ősi szanszkrit szövegek fordításaiban.”

Egy másik szaktekintély, Dr. A. V. Krishna Murty, a Bangalore-i Indiai Tudományos Intézet repüléstan professzora szerint valószínűsíthető, hogy az ősi szanszkrit szövegek hiteles/megtörtént eseményeket örökítenek meg. A professzor a következőt mondja:

„Igaz, hogy az ősi indiai Védák és más szövegek az repüléstanról, űrhajókról, repülő szerkezetekről, és még űrhajósokról is mesélnek. A szanszkrit nyelvű szövegek meggyőztek engem arról, hogy az ókori Indiában ismerték a gépek építésének titkát, s hogy azokat más planétákról származó űrhajókról mintázták.”

Az ókori indiai kultúra szerint nem csupán lehetőség kínálkozott más világokba tett utazásokra, hanem ez egy nagyon is reális dolognak számított.

Ez magába foglalhatta a más csillagrendszerekbe tett utazást, a magasabb dimenziókba vagy akár a távolabbi csillagrendszerek magasabb dimenzióiba tett utakat is.

A hindu mitológia azt állítja, hogy az ősi időkben égi lények érkeztek a Földre. Ők az emberek között éltek és sokfajta repülő szerkezeteket alkalmazva közlekedtek. Magukról az emberekről pedig úgy tartják, hogy a Déváknak – a Ragyogóknak – nevezett fajnak a leszármazottjai.

A Ragyogók a világ minden táján fellelhetők. Ha valóban értesülni szeretnél a történelem előtti ősi idegenek látogatásairól, akkor a védikus irodalomnál érdemes kezdened a tájékozódást.

Egyéb információk a dévákról:

A dévák (देव szanszkrit és páli) a buddhizmusban nem emberi lények, akik rendkívüli képességekkel bírnak, hosszabb ideig élnek és általánosságban boldogabban, mint az emberek. Azonban a buddhista hagyományban egyikőjüket sem üdvözítik istenként.

Szinonimák más nyelvekből: khmer tep (ទេព), vagy preah (ព្រះ), burmai nat, tibeti lha, mongol tenger (тэнгэр), kínai tien ren (天人),

koreai cson, japán ten, vietnami thiên, thai Thevada .

A dévák rendkívüli képességei

A dévák, mivel a buddhista kozmológia szerint más létsíkon élnek, jellemzően láthatatlanok az emberi szem számára. Úgy tartják, hogy a „látó” emberek képesek tapasztalni a dévák jelenlétét. A “halló” emberek hallhatják a dévák hangját, amely szintén egy nem hétköznapi képesség.

A legtöbb déva képes megtévesztő formát ölteni, így meg tudnak jelenni alacsonyabb létbirodalmak lakói számára. Ugyanezt kell tenniük a magasabb és az alacsonyabb birodalmak déváinak is, ha egymással szeretnének találkozni.

A déváknak nincs szükségük az emberekhez hasonló táplálkozásra. Bár az alacsonyabb szinten lévő dévák esznek és isznak, a magasabb szinten lévőknek belső fényességük által ragyognak.

A dévák hatalmas távolságokat tudnak megtenni rövid idő alatt és repülni is képesek – bár az alsóbb birodalmak déváinak ehhez néha varázs eszközre is szükségük van, mint például a repülő szekerek.

Dévák fajtái

A déva kifejezés lények egy osztályát jelöli a születési körforgás hatos ösvényén. Ezek egészen eltérő lények is lehetnek, amelyeket az életeik során begyűjtött érdemeik szerint rangsorolni lehet. Az alacsonyabb osztályban lévő dévák természete jobban hasonlít az emberekére, mint a magasabb osztályokban élő déváké. Amint a dévák felélik érdemeiket és pozitív karmáikat, emberként vagy alacsonyabb birodalmak lakóiként születhetnek újra.

A dévák háromfajta osztályba kerülhetnek attól függően, hogy az univerzum mely birodalmába (dhátu) születtek. Az Árúpjadhátu déváinak nincs fizikai formája és elhelyezkedése és ők az alak nélküli dolgokon való meditációban élnek. Ezt haladó meditációs szinttel érték el egy előző életben. Ők semmilyen kapcsolatban nem állnak az univerzum többi lényével.

A Rúpadhátu déváknak van fizikai formája, de nincs nemük és szenvedély-mentesek. Számtalan „mennyországban” vagy déva-világban élnek, amelyek a Föld felett rétegekben rakódnak egymásra.

Ezeket öt fő csoportra lehet osztani:

Suddhávásza: az itteni dévák aAnágámik újjászületései, azoké a gyakorlóké, akik már majdnem elérték az arhat szintet). Ők a buddhizmus védelmezői a Földön. Ezek közül a legmagasabb világot úgy nevezik, hogy Akanistha.
Brhatphala: az itteni dévák a negyedikdhjána nyugalmi tudatszintjét érték el korábbi életükben és ezen a tudatszinten maradnak.
Subhakrtszna: az itteni dévák a harmadik dhjána boldogságában időznek.
Ábhászvara: az itteni dévák a második dhjána boldogságában időznek.
Brahmá: az itteni dévák (vagy egyszerűenbrahmák) az első dhjána boldogságában időznek. A többi dévánál őket jobban érdekli az alattuk lévő világ, amelybe olykor tanácsadással be is avatkoznak.

A fenti déva-világok mindegyike több szintre van felosztva, de az egy csoporton belüli dévák képesek egymással kommunikálni. Az alacsonyabb szintek csoportjainak még sejtése sincs a felsőbb csoportok létezéséről. Emiatt egyes brahmák olyan büszkévé váltak, hogy azt képzelték magukról, hogy ők alkották az alattuk lévő világokat – ugyanis ők hamarabb keletkeztek, mint azok a világok.

A Kámadhátu dévái hasonlítanak az emberekhez, azonban nagyobbak. Hasonló életet élnek az emberekhez, bár hosszabb ideig élnek és általánosság szerint elégedettebbek is. Néha igen elmerülnek az örömszerzésekben. Erre a birodalomra gyakorolja legnagyobb hatását a démon, Mára.

Kámadhátu magasabb szintjein négy lebegő mennyország van, amelyek függetlenek az alacsonyabb világok viszályaitól.

Ez a négy birodalom a következő:

Parinirmita-vasavartin: luxusban élő dévák, ide tartozikMára is;
Nirmánarati
Tusita: köztük a jövőbeliMaitréja (őket nevezik „elégedett déváknak” is);
Jáma(vagy az „órák dévái”)

A Kámadhátu alacsonyabb szintjein élő dévák az univerzum közepén lévő Meru-hegy különböző részén élnek. Ők még szenvedélyesebbek, mint a magasabb szintű dévák, és nem csak élvezik az életet, hanem harcolnak és viszálykodnak is. Ezek a világok:

Trájasztrimsa: a Meru-hegy csúcsán élnek az olimposzi istenekhez hasonlóan (más néven ők a “33 dévái”). UralkodójukSakra.
Csáturmahárádzsikakájika: köztük a föld négy sarkát őrző királyokkal. Legfőbb királyukVaisravana. Félisteneik között vannak kumbhándák,gandharvák, nágák, jaksák, és garudák.

Forrás: https://hu.wikipedia.org/

Forrás: http://www.messagetoeagle.com/articles1/vediclitteratureetvisitations.php#.VcTUt_ntmko

Fordította és szerkesztette: Száraz György