„Találkoztunk, beszélgettünk, és isteni volt, de aztán felkelt a nap, és megvilágította a valóságot." (Vámpírnaplók)

Szinay Balázs cikkét olvasva kedvet kaptam én is, hogy magyar vonatkozású démonokat szelídítsek, Ipolyi Arnold nyomdokában, de nem tőle merítve. Az ő munkája mindenki számára hozzáférhető, ahogy Balázs is rámutat írásában. 

Félbehagytam tehát erre a keddre szánt cikkemet, és lekaptam a polcról Theresa Bane Encyclopedia of Vampire Mythologhy című könyvét, hogy megtudjam, vajon mit tudnak mások a mi, magyar mitológiánkról, mondáinkról, hiedelmeinkről. Bizony, nem keveset. Ebből az enciklopédiából merítve, de hozzáadva a magam tudását is hoztam ma egy csokor, magyar entitást, természetesen a sötét oldalról. Mégiscsak a mi kutyánk kölykei. (He-he – a szerk.)

Farkaskoldus

Magyarország ősi mítoszai között egyáltalán nem elszigetelt a vérfarkasokról és vámpírokról szóló mese. A szájról szájra adott történetekben néha ez a két kreatúra keveredik. Végül is miért ne? Ha például egy vérfarkas, aki beleeszik egy kivégzett bűnös lélek húsába, az holtából felkelve szintén elég harapós kedvében lesz, ez nyilvánvaló. Nos, ezek az ily módon holtukból feltámasztott bűnös lelkek a Farkaskoldusok, és az élők vérével táplálkoznak, akár csak a vámpírok. De nem ez a Farkaskoldus egyetlen erőssége. Ha leszáll az éj, előjön barlangjából, és macska, kutya, vagy kecske alakját öltve belopakodik a faluba, áldozatai így az utolsó pillanatig gyanútlanok maradnak. A megharapott emberek nem halnak meg, annyit nem iszik belőlük, viszont mikor legközelebb lemegy a Nap, már ők is a sötétség szolgái lesznek. A könyv tanulsága szerint, ha minden galád trükkje ellenére felismerjük a Farkaskoldust, számtalan módja van annak, hogy hogyan pusztítsuk el. Az a legegyszerűbb, ha elégetjük a testét, és a hamvait szentelt vízbe szórjuk. Ha nincs kéznél szenteltvíz és gyufa, akkor üssünk szöget a fejébe és a szívébe, ennek hatására a test bizonyosan lángra kap, és hamuvá ég. Itt pár, még ennél bizarrabb módot is taglal a könyv a Farkaskoldus kiiktatására, de bármilyen bonyolult is legyen a procedúra, utolsó lépésként mindig a hamuvá égetés javasolt.

Lidérc

Ez a vámpírszerű kreatúra nagyon hasonlatos az Incubus, illetve Sukkubus megjelenési formájához, attól függően, hogy hímnemű, vagy nősténydémonról van-e szó. Ugyanúgy álmában telepedik rá megigézett áldozatának mellkasára, és elszívja az életenergiáját és vérét, legtöbbször szexuális aktust kezdeményezve. (Innen ered a másik, ritkábban használt elnevezés, a Nyomódémon – a szerk.) Ezt nyilvánvalóan úgy éri el, hogy gyönyörű nő, vagy férfi képében „ül” rá az emberre, aki legtöbbször azt hiszi, hogy álmodik. Ne feledjük, hogy az kiszemeltek egyfajta különös lázálom hatása alatt állnak és nem urai a saját testüknek. A lidérc „meghívása” kétségtelenül nagyon érdekes, és a következőképpen történik: Nem kell hozzá más, csak fogjunk egy fekete tyúkot, és addig tartsuk szorosan a hónunk alatt, míg nem tojik. Az ily módon kierőszakolt tojásból fog kikelni a lidérc, aki szót fogad gazdájának, a boszorkánymesternek. (Ez a tojás nem azonos a démontojással – a szerk.) A megszelídítetett lidércekkel gazdáik gyakran kincset is kerestetnek. A Lidérc is alakváltó, mint a Farkaskoldus, de legtöbbször csirke alakját ölti, esetleg olyan emberét, kinek egyik lába helyén csirkeláb nőtt. Teremtője könnyűszerrel be tudja fogni ház körüli munkákra is, pontosan hajtja végre az egyszerűbb utasításokat. Ha elvégzi a munkát, türelmetlenné válik, s folyton szekálja gazdáját újabb, és újabb feladatokért. Levakarhatatlan. 

A lidérceket úgy tudjuk otthononkun kívül tartani, hogy lefekvés előtt egy fokhagymafüzért helyezünk el hálószobánk ajtajának kilincsén. Kiiktatása szintén könnyű, persze csak annak, aki tudja, hogyan kell. Számára megoldhatatlan feladattal kell megbízni, ilyenekkel például, hogy vágjon le számunkra egy végtelen hosszúságú kötéldarabot, vagy dehidratáljon púderré egy pohár vizet. Ez a kicsiny kreatúra minden tőle telhetőt meg fog tenni, hogy a feladatot jól elvégezze, végül zavart lesz és szó szerint idegrohamot fog kapni, ez okozza halálát.(Eltérő nyelvterületeken találkozhatunk a Lúdvérc elnevezéssel is, ugyanazt a lényt takarja.– A szerk.)

Lüdérc

Van egy vámpírunk, aki az éjszakai égbolton hulló csillagként is megpillantható, ő nem más, mint a Lüdérc. Zsákmánya főleg frissen megözvegyültekből áll, és az elhunyt alakját öltve egyszerűen hazamegy, és úgy tesz, mintha csak tetszhalott lett volna. A család ilyenkor annyira megörül a hazatértnek, hogy nem kérdezősködik tovább, így a Lüdérc szép lassan beilleszkedik átmeneti családjába. A történetek végei minden esetben ugyanazok, mint az Incubus-Sukkubus történeteké, így nem is részletezem.

Nora (Nor-ah)

Van egy különleges, humanoid vámpírunk is, ő nem más, mint a Nora. Láthatatlan teremtmény, de (kopasz férfi alakját képes ölteni, és tisztességtelen, vagy törvénytelenül élő nőket, gyakran prostituáltakat látogat meg éjszakánként. Vérrel és anyatejjel is táplálkozik. A nyakban, vagy melltartóban hordott fokhagymafüzér védelmet nyújt ugyan a Nora támadása ellen, de a legegyszerűbb módja annak, hogy elkerüljük a vele való találkozást, ha tisztességes életvitelt folytatunk, és mellőzzük a paráználkodást.

Nosferat (A tisztátalan)

Átszelve Közép-, és Kelet – Európát, könnyen belebotolhatunk, az egyik legismertebb entitásba, a Nosferatba. (vagy, ahogy még inkább ismerjük a románosított változatába, Nosferatu-ba – a szerk). A régióban élő szinte összes nép folklórjában van erre a lényre utalás, tehát az eredete meglehetősen régi lehet. Sokféle nép szerint természetesen sokféle módja lehet annak, hogy valaki egyszerű földi halandóból Nosferatuvá legyen. Ilyen például, ha szerencsétlenségünkre a hetedik fiú hetedik fiaként látjuk meg a napvilágot, vagy ha születésünkkor rajtunk van a magzatburok (burokban született – a szerk,), de néha elég az is, ha édesanyánk nem evett sót a terhesség alatt, de még inkább, ha szegény véletlenül vámpírt látott a terhessége alatt. Ezzel a névvel illette a babonások hada a törvénytelen szülők törvénytelen gyermekeként világra jött újszülöttet is, ez a motívum már nyilvánvalóan a kereszténység elterjedése utáni időszakból származó történetekben jelenik meg, mintegy a gonosz megszemélyesítéseként. 

A Nosferatu lehet hím, vagy nőstény, és megjelenésének szintén vannak szexuális vonatkozásai is. Jöttére röviddel éjfél után számíthatunk, akkor kel ki a sírból, hogy zsákmány után nézzen. Ha a táplálkozást befejezte, legtöbbször megerőszakolja áldozatait, és egészen addig visszajár éjszakánként ugyanahhoz a személyhez, míg végül annak életenergiája és vére elfogy, és belehal a látogatásba. 

A megszámlálhatatlanul változatos európai vámpírtörténetek mindegyikére jellemző egyébként a szexualitás, az orgiák és egyéb csúf és tiltott dolgok. Én magam úgy vélem, hogy többek között az egészséges nemiség tiltása hívta életre leginkább ezeket a teremtményeket, vagy nevelő célzattal keletkeztek.

„Mindig is éreztem, hogy nem lehetek egyszerre jó ember és az ellenük küzdő. Ha jó lennék, legyőznének. Feltéve, ha nem találok érdekesebb indokot a jóságra.” (Anne Rice)

„Ha létezik egyáltalán kellő számú tanúbizonysággal alátámasztott beszámoló, hát a vámpírokról szóló ilyen. Nem hiányzik semmi. Hivatalos jelentések, közismert személyek – orvosok, papok, rendőrbírák – eskü alatt tett, írásbeli nyilatkozatai: egyetlen jogász sem kívánhat ennél meggyőzőbb bizonyítékokat. És mégis, ugyan ki hisz a vámpírokban? „ – Jean-Jacques Rousseau

Ezalkalommal a régi európai mondák, sötét elbeszélések világába szeretném elkalauzolni az olvasót. Általánosan elterjedt elképzelés, hogy a különböző titkos társaságoknak, illetve bennfentes tudományok gyakorlóinak tagjai csak férfiak lehetnek. El kell oszlatnom ezt az elképzelést. Meglepően sok női entitással találkozhatunk az ősi európai folklórban, néhányat bemutatnék most, a teljesség igénye nélkül. Vajon igazak ezek a történetek? Döntsön az olvasó.

A Fehér Hölgyek legendája

A nők mindig is központi szereplői voltak a régi kelta mondáknak, találkozhatunk velük az ősi istennők tanulmányozása közben is. Ők a születés szentségének megszemélyesítői, a termékenység védelmezői, a termések és betakarítások védnökei, uralják az időjárást a kedvünkért, és közben járnak az elemeknél, hogy kegyesek legyenek hozzánk, szegény védtelen, halandó emberekhez. Az ősi kelta istennők természetétől nem idegen a harciasság, szent háborúk védelmezői, persze nekünk folyamatosan adott a feladat, hogy legjobb tudásunk szerint kutassuk védelmezőink kegyeit. 

A Fehér Hölgyek legendája Franciaországból származik, de nagyon hasonló képességekkel felruházott entitásokkal találkozhatunk Skócia partjainál is. Mi egyelőre azonban maradunk még Franciaországban. Nevük, a Les Dames Blanches, szó szerint Fehér Hölgyeket jelent, én nem tudtam ennél szellemesebbet kitalálni. A Fehér Hölgyek meglehetősen áttetszőek, félig szellem, félig tündéri teremtmények, táplálkozási szokásaikat tekintve erősen a vámpírokra emlékeztetnek. Ahogy a nevükből kitalálhatjuk, ritkán utaznak szólóban, a művészi ábrázolásokon is általában hárman vannak. Általában nagyobb keresztutakon várják a gyanútlan utazókat, esetleg a temetők melletti földutakon, különösen telihold idején. Nem egészséges holdfényes éjjeleken ilyen helyeken sétálni tehát. 

Aki találkozott ezekkel a hölgyekkel, és valamilyen okból életben maradt, mind azt állítja, hogy szépségüknek párja nincs, alabástrom fehér bőrükön szinte megcsúszik a hold sápadt fénye, érintésük jéghideg, és alighanem az utolsó, amit magunkon érezhetünk, ha találkozunk velük. Nyári éjszakákon gyakran táncolnak, ezzel is ámulatba ejtve az utazókat. Az áldozatok főleg férfiak. S, ha van köztük olyan megátalkodott példány, aki a fentebb felsoroltaknak mindezidáig simán ellen tud állni, nos, a Fehér Hölgyek hipnotikus tekintete elől nincs menekvés. Az elkápráztatott áldozatok vértelen tetemei legalábbis erről tanúskodnak. 

A Fehér hölgyek Druantia, ősi kelta istennő követei. A kelta mitológiában a druidák királynőjeként is találkozhatunk vele, a druida papok az ő mentális erejét használva tesznek szert a legendás képességeikre, és bölcsességükre. Druantia képes bárkit meggyógyítani, ismeri a gyógynövényeket, az erdei gombák hatóanyagait, de isteni kettősségénél fogva tud igazán sötét és veszélyes is lenni, ha ereje rossz kezekbe kerül. A papok éppen ezért féltve őrzik királynőjük titkát. Az „Our Lady of the Oak” elnevezés arra enged következtetni, hogy a druidák valamelyik szent ligetében van az állandó szállása. A régi, francia nyelvterületről származó mondák erősen támaszkodnak a druida mítoszokra, a Fehér Hölgyek kétségtelenül az istennő életre keltett, rossz tulajdonságainak hordozói.

Mégis hogyan védekezzünk, ha okvetlenül meg kell állnunk az erdő szélén, vagy egy temető mellett egy teliholdas éjszakán? 

A választ a katolikus vallás siet megadni nekünk. A katolikus ceremóniák jelképei, a kereszt, a szenteltvíz, és a papi áldás segíthet az áldozatokon, ha időben találnak menedéket, egy templom védelmében. Ez elég aggasztó, tekintve, hogy a templomok már sokszor nappal sincsenek nyitva, nemhogy éjjel. Persze a régi időkben bármikor kérhetett és kaphatott védelmet az igazhitű vándor. A folkloristák szerint néha elég valamelyik szent nevét kimondani, és a hölgyek azonnal elillannak és más, hitetlen áldozat után néznek. Én úgy gondolom, hogy mivel a Hölgyek már jóval a kereszténység megszületése előtt köztünk jártak, pogány védelemmel többre megyünk ellenük. A vas a legősibb, ismert védelmi elem, az ősidőkben démon és szelleműzésre egyaránt használták a papok. Éjszaka tehát mindig legyen nálunk egy darabka ebből a fémből, valahol a ruhánk alatt. 

A Fehér Hölgyek skóciai rokonai – őket kevésbé előkelő névvel illették (Baobhan Sith) –, sikeresen tartották rettegésben évszázadokon keresztül az amúgy is babonás lakosságot. Sokkal-sokkal a kereszténység megjelenése előtt léteztek, nevük a régió ősi nyelvéből származtatva, körülbelül Szellem Asszonyként eredeztethető. Repertoárjukban a kísértetek, tündérek, és boszorkányok összes tulajdonsága szerepel, néhol démonokként aposztrofálják őket, de abban teljes az egyetértés, hogy ezek a teremtmények mindenesetre nagyon gonoszak.
A skót folklórban a XVI.-XVIII. században, az átmenet a tündérek és boszorkányok, valamint ártó démonok között meglehetősen homályos, és zavarba ejtő. Példa erre Bessie Dunlop története is, akit 1576-ban máglyahalálra ítéltek, és az ítéletet végre is hajtották Ayrshire-ben. Biztos, ami biztos, meg is fojtották, mielőtt megégették, mert nem voltak biztosak abban, hogy önmagában a tűz elpusztítja. A különböző varázslásokkal foglalkozó nők meghatározása nagyon hasonlított a tündérekéhez, csak fölerősítve a boszorkányok természetfeletti erejével. Egyes források a tündéreket, manókat és egyéb mágikus teremtményeket a démonok kistermetű csoportjában tartják nyilván, az összes rossz tulajdonságuk is ezt igyekeznek alátámasztani. A középkori falvakban lakó emberek tiszteleteseiket feleskették, hogy harcolni fognak az ilyen gonosz lelkekkel szemben és megvédelmezik a népet Isten segítségével és a rendelkezésükre álló szent ereklyékkel. A Baoban Sith egyike a skót mondákban megtalálható népes démonfajtáknak. Míg Franciaországban a Fehér Hölgyek az utazók között szedték az áldozataikat, skót nővéreik a juhászokat, pásztorokat részesítették előnyben. A misztikus Felföldön állataikat legeltető, emberektől elszigetelt helyeken táborozó férfiak féltek álomra hajtani a fejüket, azt beszélték, hogy a démoni asszonyok álmukban szívják ki a vérüket. Frances Thompson írónő így ír a Felföld természetfeletti jelenlétéről íródott könyvében: 

„Három férfi indult útnak, hogy Kintail hegyei között vadászhassék. Elég üresfejűek voltak, mivel a vadászat elég kevés sikerrel kecsegtetett, s ők mégis nekivágtak. Este üres kézzel tértek meg. Úgy határoztak, másnap ismét felmennek a hegyek közé, kalyibát építenek szállás gyanánt, és üres kézzel bizony nem térnek haza. Ahogy tábort ütöttek, máris tüzet élesztettek, megfőzték a napközben elejtett apróvadakat. Üldögéltek, beszélgettek, jól érezték magukat. Kettő közülük a tűz mellett ült, a harmadik hátrébb, egy mohából és szalmából készített fekhelyen heverészett, és a nála lévő trombitácskát fújta. Kisvártatva megszólalt az egyik – milyen hosszú és fárasztó is itt egy nap a hegyek között, de még annál is hosszabb és magányosabb az éjjel a kedvesem nélkül – a többiek bőszen helyeseltek. Alig halt el az utolsó emberi szó a kis kalyibában, kopogtattak a hevenyészett ajtón és három nő lépett be az apró helységbe. Abban a pillanatban a tűz kialudt, füstös félhomály terítette be a kis kalyibát, de a férfi a füst ellenére is felismerte a három nő egyikében tulajdon kedvesének arcát. A nő mindjárt mellé is telepedett. A másik kettő is odaült a pislákoló parázs mellé, éppen a második vadász mellé, közrefogták. A szalmapriccsen heverészgető harmadik vadász abba hagyta a muzsikálást, és a tűzhöz lépett, hogy felélessze. Amint megfordult, bizony látta, hogy itt valami varázslat van, a hölgyek arca már nem olyan volt, mint mikor beléptek az ajtón. A három jövevényt sosem látta korábban. Ebben a pillanatban valami nedvességet érzett végig folyni a lábán, s ahogy a nadrágjára pillantott, látta, hogy tengernyi vér folyik végig a padlón egészen beterítve mindent. A vérfolyam hömpölygött és felkúszott a másik két vadász lábán. A harmadik vadász már sejtette, hogy nem halandó nőkkel van itt dolguk, a Baoban sith, a gonosz lélek tört rájuk ezen az éjjelen. Elejtette hangszerét és egy ugrással kirúgta a kalyiba ajtaját, futásnak eredt lefelé a hegyről, kifelé az erdőből. Futásközben hallotta, amint közvetlenül a háta mögül suttogja egy démoni hang: „lám, ti már jól laktatok, de az én áldozatom még elmenekül.” Szegény ember csak futott-futott, ahogy a tüdeje bírta, futott, míg csak fel nem ismerte a faluját, futott a saját házáig, ott a padlón összeesett. A ház népe mesélte nekem el a három vadász történetét.” 

Messze fent, a hegyek között, ha a kecskepásztorok nem találják az állataikat, még ma is tudják, hogy csak a Baoban Sith nyughatatlan lelke járja a Felföldet és szedi a zsákmányát.

„Muszáj bevallani–- hogy létezik – a rosszat.

Az eredete még egészen titokzatos,

A jó szerzőjétől származna tán a rossz?...

De hogy képzelhető, hogy maga Isten az, aki

Egyfelől fiait kegyelmében füröszti,

Másik kezével a rosszat zúdítja le?

Melyik szem láthat ily titkoknak mélyire?

Tökéletes lényből rossz létre nem jöhet,

De máshonnan se – mert minden belőle lett.

És mégis létezik – ó fájdalom – a rossz.

Mily döbbenetes ez, mennyire paradox!” (Voltaire)

 „A mágus csak a beteg gyógyulását és javát tartsa szem előtt, ne a díjazás vagy a fizetség fejében végezze a munkáját. Dicséretre és elismerésre se vágyjon. Ha mindig a jóság ideáljához tartja magát, az áldás sem marad el. A megfelelően gondolkodó mágusok anélkül segítenek a szenvedőkön, hogy azoknak tudomásuk lenne róla – A segítségnek ez a fajtája a legáldásosabb.”- Franz Bardon

Néhány éve találkoztam Franz Bardon szellemiségével és műveivel. Tanításaiban olyan távlatokat nyit meg a magukat képezni vágyóknak, ami nagyszerű, egyszersmind félelmetes. Nézete szerint a valódi okkultizmus és hermetikus mágia tudománya egyedül is elsajátítható, nem kell valamely Társasághoz csatlakozni. Könyvei, szám szerint négy, a tanulás és mágikus fejlődés lépcsőfokain vezetik végig a jelölteket, a tudásanyag egymásra épül, nem kihagyható, vagy behelyettesíthető másik, már jól begyakorolt anyaggal. Bardon ragaszkodik hozzá, hogy a tanítvány lépésről-lépésre haladjon, és apránként sajátítson el mindent. A mágus úgy tartotta, hogy kevesebb elmélettel és rengeteg gyakorlattal, tulajdonképpeni meditációval a mágiatudomány tökéletesen elsajátítható. A könyvek a Tarot kártya bizonyos lapjaira analogizálnak egyébként. Az első könyv, az Igazi beavatás útja, a második A mágikus idézés gyakorlata címmel jelent meg nálunk. Ez egy klasszikus varázskönyv, részletesen leírja, hogy a varázslók által a rituálék során használt eszközök mire jók, hogyan kell őket elkészíteni és hogyan kell őket helyesen használni. Ebben a könyvben jóval több rituáléval találkozhatunk, mint az első könyvben. Harmadik könyvében, mely Magyarországon Az igazi kabbala kulcsa címmel jelent meg, a szerző az isteni tudomány, a szó és a beszéd tudományával foglalkozik. (Kezdetben vala az ige... – A kabbala egy, vagy több isteni eszme megtestesítője, az egyetemes nyelvé, amellyel a mindenség megalkottatott, tibeti nyelven ezt a tudományt tantrának nevezzük) Az elméleti részeket leegyszerűsítve, a köznyelvet beszélők számára is elérhetővé vált a kabbala, ez az ősi, héber eredetű misztérium megismerése a héber nyelv ismerete nélkül. Negyedik, önéletrajzi regényét tanítványa és titkárnője, Oti Votavova írt meg. Ez a Frabato, a mágus. Én annak idején angolul olvastam a regényt, de magyarul is elérhetőek a kötetek könyvesboltokban, és antikváriumokban egyaránt.

De ki is volt Franz Bardon?

Franz Bardon 1909. december 1.-jén a csehországi Opavában született, Viktor Bardon és felesége, Hedwika (leánykori nevén Heroldkova) elsőszülött fiaként 12 testvére volt, legtöbbjük már gyermekkorában meghalt. Felnőtté mindössze négy húga válhatott. Édesapja, aki szintén okkultizmussal foglalkozott, de elakadt egy bizonyos ponton, imádkozott egy fejlettebb lélekért, aki továbbvezeti a fejlődés útján. Imái úgy látszik meghallgatásra találtak, mert fia személyében egy idős és fejlett lélek került a családba, aki nem csak átvette apjától a stafétabotot, de már koragyermekkorától tanítója és útmutatója volt édesapjának a felsőbb mágia bonyolult világában. Jövőbelátó képessége, és rendkívüli megérzései korán megmutatkoztak. Bardon a teljes életét a hermetizmusnak szentelte, mindig szem előtt tartva a felsőbb törvényeket. E törvényekről részletesen olvashatunk a megjelent könyvekben. 

„Békeidőben könnyű jónak lenni. A hősök csupán a nehéz időkben válnak felismerhetővé!”

P.P. Njegos

Rövid, mindössze harminchét évnyi földi léte alatt, Petar Petrovic Njegos, fejedelem, ortodox egyházfő, filozófus és költő a XIX. században sok egyéb teendője mellett összefoglalta nemzeti identitását oly sok viszontagságon át megőrizni akaró népének történelmét drámai-lírai hőskölteményében, ezzel Montenegró szerintem mai napig leghíresebb irodalmi alakjává vált. 1847-ben, egy bécsi kiadó segítségével jelentette meg ezt a nagy hatású művét, melyet számos nyelvre lefordítottak. Magyarul A hegyek koszorúja címmel Csuka Zoltán gondozásában jelent meg a költő halálának 150. évfordulóján. S bár eredetileg a török hódoltság alatt elszenvedett keresztényüldözések, vagy a még korábbra visszanyúló törzsi háborúk emlékének megmaradását hivatott szolgálni, jóval később, a kommunizmus, sőt a koszovói háború vallási különbségeiből fakadó gyűlöleténél is megőrizte aktualitását. (A lakosság, több mint 20%-a muszlim vallású a mai napig – a szerk.) Njegos, művében a muzulmán hit visszaszorítását, és a törökbarát rétegek haladéktalan elűzését szorgalmazta. Népét arra buzdította, hogy hőstettek és a legnagyobb szenvedések árán is meg kell őriznie kulturális és vallási hagyományait, szabadságát és függetlenségét.

Valamiért arrafelé egyébként nem volt divat az alkotó megjelölésével publikálni, és a korábbi évszázadokból, pontosabban már a XVI. századtól ránk maradt verstöredékek és költemények névtelen alkotóinak munkáit is felhasználva alkotta meg páratlan művé Petar Petrovic. Sok egyéb érdeme mellett a szerb nyelv megújítójaként is számon tartják. Az akkoriban használatos mesterséges szlavjanoszerb nyelvet vallási és világi hatalmánál fogva tetszés szerint alakíthatta, költeményeit a hegyi emberek egyszerű nyelvén fogalmazta meg. 

Már egészen fiatalon számos nyelven beszélt, a kor legnevesebb szláv tanítóitól tanult nemcsak nyelveket, hanem filozófiát és egyéb tudományokat is. Tizenhat éves korában kezdett el irodalommal foglalkozni, első verseit abban a kolostorban írta, ahol tizenhárom éves korától nevelkedett. Kijelölt fejedelemként és papként nem számíthatott vérszerinti utódra, ő maga II. Pétertől örökölte oldalágon a fejedelemséget, mellyel egy időben automatikusan felkenték egyházfőnek. (A pravoszláv vallásban a cölibátus egyébként csak a szerzeteseket köti, püspök viszont csak az lehet, aki előzőleg szerzetes volt, ez magyarázza az oldalági örökléseket.) 

Lovcen, mauzóleum, Montenegró legmisztikusabb épülete

A mintegy 1700 méter magasan, egy, a roppant fekete hegyek közül is kimagasló hegy tetején álló mauzóleumát még életében ő maga építtette. A sírkamra bejáratáig 461 lépcsőt kell megmászni az odazarándokolónak. Maga a sír egyetlen hatalmas darabból faragott fekete gránittömb. 

„Aki egész életében kimagaslott a többiek közül, annak a halálban sincs tériszonya” – mondta magáról Montenegró kedvenc fia. 

1916-ban, amikor az Osztrák-Magyar Monarchia megtámadta Montenegrót, hadibázist rendeztek be a mauzóleum mellett, így a hamvakat átmenetileg kimenekítették, és a Cetinje kolostorban rejtették el. Az épületet több találat is érte, és 1971 után, amikor is a sírhely újjáépítése befejeződött, került vissza ismét a nagyember a végakarata szerinti nyughelyére.

„Az új hajnal fényeit gyújtja,

A mi fekete hegyünk anyja!

Lábaid előtt állunk,

Dushan

A mieink közül is sokan jártak a Lovcenen, többek között Kosztolányi Dezső is 1935-ben, az ő szemével így láthatjuk a fenséges hegyeket: „(az óriás gépkocsi) mint valami irdatlan bogár kapaszkodik az irdatlan mészsziklákra, 1759 méter magasságra, a Lovcsen tetejére. Ha lenn hőség volt, itt jeges levegő csap arcunkba. Nem sirályok keringenek fölöttünk, hanem kőszáli sasok. A tengeri betegséget – varietas delectat – a hegyi betegség váltja föl. Két meredély perem között inog a gépkocsi, a remekül épített, de mégis keskeny, kígyózó műúton, mely nyaktörő hajtűkanyarokkal szórakoztat bennünket, kőrakások és védőfalak nélkül…”

 „Vannak különös éjszakák, amikor az emberek csak árnyak, míg az árnyak talán emberek.” (Edgar Allan Poe)

Meglehet, hogy az Alpok mára már meglehetősen iparosodott, elnézve sűrű erdeit, büszke, sivár hegyei között megbúvó titkos tavait egykor Németország egyike volt a világ legmisztikusabb tájainak. A hátborzongató városi legendák összezavarták az érzékeket, és félelemmel töltötték el az embereket. Valóban rengeteg tündérmesének adott otthont ez a tájék (Csipkerózsika, Piroska és a Farkas…), és ezzel együtt a sötét történeteknek is, amit a hegyi parasztok beszéltek el egymás között, ezeknek egy jó részét a Viktória korabeli Anglia meséi közül vették és ültették át folklórjukba, a helyi ízlésnek megfelelően. Eredetileg, és ez elhihető, számos, gyakorlatilag horror történet ezek közül a mesék közül – vérfarkasokkal, gyermek-rabló gonosz szellemekkel, és emberevő boszorkányokkal, akikről úgy hitték benépesítik az erdőket és a hegyeket. Itt szintén voltak ellenséges lelkek, akik elözönlötték a kietlen tájat, s akik, ha emberekkel találkoztak, nagyon ellenségesen viselkedtek. Hadsereget alkottak és sötét irányzatot adtak a korai germán folklórnak.

Kannibalizmus és vérivás gyakorta előfordul a germán erdei emberek elbeszéléseiben. Az emberevő boszorkány története ás a (Hansel és Gretel), és a rosszindulatú, gonosz kis démon (Rumpelstiltskin), akik elváltoztatott hangon szólítgatják, majd elragadják és megeszik a gyerekeket, - tipikus példák erre feltételezésre.

A sűrű, sötét erdők, hozzájuk hasonló, undorító teremtményeknek adtak otthont, akik veszélyt jelentettek az emberiségre.

Az erdei feleségek

A legnépszerűbbek ezek közül az erdei feleségek, akik, mint a nevük is mutatja, általában az erdők mélyén szeretnek tartózkodni, de néhanapján közelebb jönnek a házakhoz, mert odavonzza őket a készülő ételek illata, vagy az emberek nevetése, és kellemes társaságuk. Ezek az asszonyok tudták változtatni alakjukat, de nem úgy, mint a halottak, vagy a szellemek, sokkal inkább úgy, mint az erdők többi harcos népsége. Az erdei feleségek nagyon szeszélyes teremtmények- magasak, és elegánsak, gyönyörű zöld ruhát viselnek, uszályos köntöst, de a bőrük halotthalovány, és iszonyatos karmaik vannak. Többnyire jó szándékúak, útba igazítják az erdőben eltévedteket, vagy ellátják a megsérülteket, de tudnak nagyon barátságtalanok is lenni a kíváncsiskodó utazókkal, akiknek általában kiszívják a vérüket. A vadászok és a favágók különösen veszélyesnek tartják őket két időszakban; először is, amikor útra kelnek, hogy a fákat gondozzák mélyen bent az erdőben, másodszor, amikor megzavarják őket, miközben zsákmányaikra vadásznak. Régi vadászmesék szólnak róla, hogy találtak egyszer egy halottat a lesen, ami át volt döfve, és alvadt vértócsában feküdt. Az ehhez hasonló történetek a németországi városokban ugyancsak felszaporodtak a XVI-XVII. században. A szkeptikusok azt mondják, hogy ezek a halottak, farkasok, vagy más vadak támadásainak áldozatai, mert, ahogy mondják, kivétel nélkül minden áldozat az aljnövényzetben feküdt, a lombosabb részeken, de a középkori, felvilágosult felfogás szerint az egyetlen lehetséges magyarázat ezekre az esetekre a természetfeletti, konkrétan az erdei feleségek létezése.

Tomtin

Nos, említést kell tennünk még valakiről, aki szintén ezekben az erdőkben időzik. Nagyon sokan hiszünk a „kis emberek” létezésében, és hajlamosak vagyunk egy kalap alá venni a különböző koboldokat, manókat, tündéreket, törpéket és trollokat. A leggonoszabb ezek közül is a Tomtin. Ezek apró emberkék vörös ruhában (a vér színe), és megtámadják az átutazókat a magányos erdei ösvényeken. Szadista teremtmények, a germán folklór szülte őket, még valamikor az ősidőkben, mikor az emberek eljártak az erdők mélyét kutatni, kalandvágyból, és az esztendő tetemes részét ott töltötték. Ezeknek a történeteknek a lényege a régi idők felelevenítése, azoknak az embereknek, akik már elfelejtették az erdőt, s vele a termékenység isteneit. Elfelejtettek áldozni a korai germán törzsek hite szerint, s olyan unalmas nevekkel látták el a teremtményeket, mint például Nacht Ruprecht (bizarr és ijesztő figura, szalmával és aganccsal kidíszítve), vagy Swartz Peter, ( egy borzalmas, fekete, izmos testű figura, kb. úgy néz ki, mint egy hatalmas patkolókovács). Nos, a Tomtin többek között őket szolgálta, s megölte az átutazókat az előbbiek parancsára. Amikor az erdőn átutazók elestek, a földön fekvőket a megtámadta, láncokkal megkötözte, és szálkás botokkal, esetleg husánggal agyon verte, a földre kifolyó vérüket pedig fellefetyelte, akár a kutya. Aztán az áldozatok szívét és máját kivágta, hogy elvigye mesterének, hogy azzal táplálja őt a fák rejtekében.

A legtöbb ilyen jellegű teremtmény a téli hónapokat választja, hogy manifesztálódjon. Nacht Rupert például szeret a kunyhók ablakán át bejönni, pillantásával megbabonázva az ott bent tartózkodókat. Nyomában hűséges tanítványa George Oaf, hatalmas korbácsokkal felszerelve, azzal hadonászik maga körül, s e díszes menetet zárja leghátul a Tomtin, aki a hóborította ösvényeket járja, s megöli azt, aki az útjába kerül. Azokat, akik áldoznak neki, vagy életben tartják az ősi hitet, megjutalmazza.

Ezeknek az ősi istenségeknek az imádatát támadják a templomokban, kiszorítják őket az őket megillető helyről, hogy a pogány természetfelettinek felkínált ajándékokat a zarándokok a templomokban helyezzék el a fentiek keresztény hasonmásai részére. A mi esetünkben a keresztény megfelelő nem más, mint Szent Miklós. Ironikusnak hathat, hogy a vérszomjas, vérivó Tomtin összekapcsolható egy ilyen keresztény szenttel. Pedig tulajdonképpen nem, mert a keresztény megfelelő nélkülöz minden züllöttséget és brutalitást. Németország egyes részein, Szent Miklóst úgy ismerték, mint „Buller Claus”(Csengettyűs Miklós), mert a szánra, amin közlekedett, csengettyűk voltak aggatva. 

Később, a Tomtin, az emberi képzeletben megszelídültebb formát öltött, és eléggé ironikus módon a „Télapó kis segítője” lett, őket hívjuk manapság karácsony tündéreknek. Ennek a meglepő átalakulásnak a közbenső állomásait nem részletezem, legyen elég annyi, hogy bizonyos, nevelő célzatú történetben a Mikulás a jó gyerekeknek adott ajándékot, a mihasznákat azon az estén a Tomtin látogatta meg.

Az Alpesi

A kannibalisztikus, vérszívó kis emberek ötlete természetesen Németországon keresztül Ausztriába is átjutott, Goulish törpéi a Rumpeltstilskin előfutárai, azt beszélik a magányos hegyek lakói, és vidáman és előszeretettel folytatják régi hagyományukat, nevezetesen magányos kirándulók megtámadását az elhagyatott erdei ösvényeken. Ezek a sztorik fokozatosan beintegrálódtak más mesékbe és hiedelmekbe, történetekbe a halálról, vagy a farkasemberről például. A visszatérő halottak eszméje mindig is nagyon elterjedt volt a germán folklórban. A halottak megtámadták az élőket, és a támadások után az áldozataik hozzájuk lettek hasonlatosak- ez klasszikus motívuma a vámpír, vagy a vérfarkas történeteknek. Voltak történetek arról, miszerint a halott elszaggatta saját halotti leplét a temetés után, és elásta azokat más sírokba, ezzel meggyalázva más halottakat, akik azután rettegésben tartották az élőket. Ez ugyanis a megszentségtelenítés ékes példájának minősült a korai-modern kereszténységben. 1679-ben egy német teológus, Phillip Rohr publikálta teátrális című De Masticatione Mortnorum ( Egy csámcsogó halott) című írását, ezzel letéve a későbbi vámpír irodalom alapjait. Ez egy tanult egyházi személy beszélgetéseit tartalmazza a hitről, kifejti nyugtalanságát a visszatérő halottakkal kapcsolatban, akik elhagyják sírjaikat, hogy megharapják az élőket (újakat teremtve ezzel), és mindezt vallási megközelítésből. A szöveges demonstráció széles körben elterjedt, és nagyon komolyan vették, mintegy meghatározta a korabeli német városlakók hitét.

Évekkel később, a brutális, vérszomjas törpék, a nyughatatlan foszló halottak motívumától kezdve a fekete mágiából kölcsönvett boszorkány támadásokig, valamint ezek együttes keverékéből megszületett a gyűlölködő és titokzatos vámpír. Mint megannyi más hasonló lény a német/osztrák vámpír is ellentmondásos figura, életre kelésének eredeti körülményei homályosak. A folklór megannyi szála köti őt sötét erdőkhöz, vagy éppen magas hegyekben izolálja, lényegében ez az egész mesegörgeteg az Alpesi figurájában kristályosodik ki. Ennek ellenére a mai napig nincs egységes leírás e teremtményre vonatkozóan. Németország egyes részein például élő személyként tartják számon, olyan elemi erőkkel, mint a törpék, vagy a Tomtin. Más régiókban és Ausztriában pedig valamely halott lelke, gonosz szándéktól vezérelve. Vannak területek, ahol aprócska öregemberként ábrázolták ( a Tomtin valamiféle reprezentációjaképpen). Megint mások hatalmas mágikus alakként ábrázolták, akik macska, vagy madár képében látogatták a várost. Ausztria egyes részein vannak mesék arról, hogy az Alpesi szexuális támadásokat hajt végre, ráugrik az alvó lányokra és fiatalasszonyokra, akárcsak a ragadozó állatok. Ebben a megközelítésben ez a teremtmény nagyon hasonlít az ősi-római Incubusra. Az Alpesi mindig hímnemű, és ha elhisszük, hogy valóban egy elhunyt személy lelke, akkor ésszerűnek tűnik, hogy a támadások mindig a hátrahagyott családtagokat érik. Sok történet számol be arról, hogy szörnyű, hatalmas, kéjvágyó fekete kutya alakjában jelenik meg. Ha innen nézzük, ez egy olyan személy, aki vérfarkas volt még a halála előtt, és ezzel be is integráltuk az Alpesit egy másik, ám vámpírokhoz közeli népi legendába. A kapcsolódó ábrázolásokban ez a lény mindig egyfajta fejdíszt viselt. Általában ez egy öreg, széles karimájú puha kalap, de be is lehetett vonva valamilyen anyaggal, lehetett ez fátyol, ami eltakarta az arcát, kétség kívül arra használta, hogy felismerhetetlen maradjon.

Ha például egy élő személy vált Alpesivé, az úgy volt lehetséges, hogy ez a teremtményünk is alakváltó, vagy az anyja bűnéből kifolyólag vált azzá. Például, ha a nő bűnbe esett és terhes maradt, ez megbocsáthatatlan volt akkoriban. Vagy ha evett valamilyen tiltott gyümölcsöt (vadmálnát az erdőben például), ami tisztátalan dolog volt, és a tündérek megbüntették. Ha tisztátalan körülmények között, nem megfelelően levezetett volt a gyermekszülés,(habár az nincs részletezve, hogy ez mit takar pontosan), az ilyen gyermek, mire felnőtt kétségtelenül Alpesivé vált. Ez történt akkor is, ha egy anya megijedt egy vadállattól- különösen kutyától, vagy lótól- amikor várandós volt. Ha egy gyermek burokban született (vagy rajta volt még a vékony filmszerű anyag), és az eltakarta az arcát, az egyik biztos jele volt, hogy később vámpír lesz belőle. (Bár a világ más részein, mint például Írországban ez a jelenség kivételes szerencsének számított, az így született gyermekről azt tartották, hogy sohasem fullad vízbe). A csecsemőkori haj a fejtetőn szintén a későbbi vámpírizálódás előjelének számított; meglehet egyes területeken a vérfarkasok ismertető jeleként tartották számon. A kisgyermekek teste kétség kívül pontosan elárult néhány kínos jelet, ezért igyekeztek elrejteni a szégyenfoltokat, ami későbbi természetfeletti identitásukat elárulhatta volna.

A Németország Brocken és Harz hegyei között az Alpesi mondakör erősen összemosódott a boszorkányháborúkkal. A hegyi régió összes zugában gyanús természetfeletti lényekről beszéltek, amik minden barlang mélyén ott lapulnak. Úgy hitték, hogy a boszorkányok összejöveteleket tartanak a legmagasabb hegytetőkön, ahol nagy számban jelennek meg, pusztító erejű viharokat idéznek meg, s küldenek szét országszerte, így próbálnak kapcsolatot teremteni a rendkívül gonosz törpékkel. Meglehet, az Alpesi szolgájává, sőt szövetségesévé vált a német és osztrák boszorkányoknak, azok őt küldték macska, vagy farkas alakjában, hogy gonosz terveiket végre hajtsa, s rettegésbe tartsa a hegyi népeket.

Ausztriában, s Németország egyes részein, az Alpesi erejét kiegészítették a vámpírok egyes képességeivel: az Alpesi manipulálni tudta az egyszerű lelkeket, befolyásolván ezzel jövőjüket, viszont ezt a képességét csak alvó embereken tudta kamatoztatni. A teremtménynek hatalmában ált beférkőzni a szerencsétlenek álmaiba, éjszakai víziókban eztán olyan cselekedeteket hajtottak végre, aminek nem voltak tudatában. Az Alpesi előidézhetett alvajáró állapotot, rohamokat, hatalma alatt tarthatott bárkit, akár egész éjszakán át . Feltétel nélkül teljesítette a boszorkányok parancsait, egyesek a German Mara, a lószerű entitáshoz hasonlították, akinek az angol nyelv a „nightmare”, a rémálom szót köszönheti. Aki valójában egyike azon rengeteg teremtménynek, aki hatalmas fehér csődör képében jelent meg éjszakáról éjszakára, s az alvó városokban áldozatok után kutatott. (A ló alak egyéb iránt az ókori mitológiában Poszeidón megjelenési alakja volt, tiszteletére csődöröket áldoztak, hogy lecsendesítse a tengert, és ne rengesse a földet a jámbor nép talpa alatt)

Habergeiss

A gondolatok manipulálása és a víziók keltése mellett az Alpesi szerette megszerezni az áldozatok vérét, s néhány napján egyéb testnedveit is. Ausztria egyes részein a legjobban az anyatejet részesítette előnyben. Megtámadta az alvó anyákat és addig gyötörte őket, míg azoknak tejlázuk nem lett. Az Alpesinek számos variációja létezik, régiónként nagyon eltérő változatok lehetségesek. Például Ausztria és a német Alpok egyes részein ezt a teremtményt Habergeiss néven emlegetik, ezek a teremtmények három lábbal büszkélkedhettek, aminek következtében nagyon gyorsan tudtak mozogni. Amikor az éjszaka leszállt, a Habergeiss megtámadta és kiszívta a vérét a mezőn felejtett jószágoknak. Normál esetben emberre nem támadt, hacsak az nem zavarta meg éjszakai lakmározása közben, vagy ha az tiszteletlenül a barlangjába nem tévedt, ezeket az eseteket különös kegyetlenséggel torolta meg. A Habergeiss közeli rokona a Krampusznak.

A Schrattl

Az Alpok más tájain a fenti lényre a Schrattl elnevezést alkalmazták. Ez a különösen gonosz és heves formája a vámpírnak, emberre és állatra nézve egyaránt veszélyes. Ez a típusa a vámpírnak roppant mentális erejével tartotta fogva áldozatát, gyakran egészen addig, míg az teljesen meg nem őrült. Ezek a teremtmények nem voltak tekintettel az élők dolgaira, de arra nagyon is odafigyelték, hogy összemocskolják a bűnösök halotti lepleit, felfalták azokat a gyolcsokat, amik biztosíthatták volna útjukat a másvilágra. Példának okáért mind a Habergeiss, mind a Schrattl gyakran támadtak emberekre spontán a vagyonukért, vagy birtokukért, hogy aztán saját családjukat költöztessék be az elnéptelenedett ingatlanokba, ezzel is kiszélesítve hatalmukat egyre nagyobb közösségekre. Az alpesi teremtmények megannyi fajtájának írható a számlájára ezen felül betegségek terjesztése régió szerte, és együttesen járultak hozzá a vámpír hiedelem egyre szélesedő elterjedéséhez mindenfelé.

Védekezés az alpesi teremtmények ellen

Nem létezik hatékony védekezés az Alpesi ellen. Ausztria egyes részében azt beszélték, hogy a kereszt látványa és egyéb szent ereklyék felmutatása mellett el lehet őket zavarni. Néhány ember szentül hitt benne, hogy ha a lapockáján, vagy nyakán viselt szent medálokra bízza magát, nem eshet bántódása. De Németország protestánsabb régióiban ez mind csak ostoba babonának minősült, s még messzebb ált a katolikus tónustól. Meg kell jegyeznünk azonban, hogy a számos előforduló esetben ezek a lények sokkal öregebbek, mint a Kereszténység maga, sokszor szolgálói valamilyen ősi istenségnek, s az ős-öreg erdőket és hegyeket népesítik be. A Keresztény templomok szimbólumainak éppen ezért nincs, és nem is lehet hatásuk rájuk nézve. Viszont a küszöb sóval történő beszórása megakadályozhatja az alpesi egyes fajtáinak belépését a házba.

Ha egy közösségnek volt is valamiféle terve az Alpesi legyőzésére, akkor az a hite volt abban a tényben, hogy ez a teremtmény szelleme valamely elhunyt személynek, s ha meggyőződtek a kilétéről, a tetem kiásása és nyilvános elégetése volt az egyetlen lehetséges és működő módszer annak elpusztítására. Ha az Alpesi élő személynek volt kikiáltva, akkor annak, aki megtalálta, néhány cseppet a saját véréből rá kellett fröcskölnie, a legjobb volt, valahova a jobb szeme környékére, mert azzal ki tudta belőle űzni a gonosz erőket. És ugyanígy a „vérzés” volt az, amivel „kontrol” alatt lehetett tartani egy alpesit, mert a vérző csalival volt elfoglalva a teremtmény, addig valaki más megkísérelte elpusztítani, vagy legalább a varázserejét bármilyen módon lecsökkenteni.

Vámpír Hisztéria

1725 és 1732 között Ausztria egyes területein sokakat ragadott magával a vámpír őrület. A temetőik miatt hevesen aggódó városiak és a környező falvak lakói lepelevőkre emlékeztető lényeket láttak, akik nemegyszer megtámadták őket. A történészek kutatásaik során arra az eredményre jutottak, hogy valószínűsíthetően valamilyen járvány, mint például a tuberkulózis következtében, de a hisztéria olyan széles körben terjedt el, hogy az emberek halottaik zömét kiráncigálták koporsóikból és a nyílt színen elégették. Ez a jól bevált gyakorlat mit sem enyhült 1755-ig, amikor is egy Olmutz nevű város lakosai meggyalázták temetőiket a vámpírvadászataik során, amit addig folytattak, míg csak egyetlen egyedét is életben tudták a nyugtalanító populációnak. Egy német városban, nevezetesen Kölnben, 1790-ben az Alpesi egyik formája hatalmas és buja kutya alakjában jelent meg, vörös szemei voltak, félelmetes szájából tüzes szikrát köpött. A jelenés akkor szűnt meg végleg, amikor bizonyos halottakat kiástak és megégettek a közösség temetőjében. Egészen az 1800-as évek végéig állították a németországi Brocken hegyi régió lakosai, hogy a vidéket Alpesi tartja rettegésben, aki vért iszik a város alvó férfiúinak melléből, és sokan tudni vélték, hogy a környéken élő boszorkányok parancsára cselekszi. Vannak feljegyzések marha és birkatámadásokról egyaránt, egészen addig, míg minden gyanús sírt fel nem tártak, és az ott talált testeket meg nem égették. S egyszer csak nincs több hír a jelenésekről. Talán az Alpesi beférkőzött valamely élő emberek gondolataiba, vagy az igazságszolgáltatás valamely más, kevésbé misztikus módjának áldozatává vált idő közben.

Az Alpesi egy nagyon titokzatos és ellentmondásos formája a vámpírnak, felruházva rengeteg különös tulajdonsággal. Valamikor csak a lelke valakinek, aki korábban meghalt; néha a gonosz megtestesítője, valamely élő gonosz lélek küldötte. Néha különös, nagy szakállú kis ember formáját ölti magára, és rendkívül vérszomjas (Emlékezzünk csak vissza a brutális Tomtinra, mint megjelenési formára.), máskor meg szexuális ragadozó formájában jelenik meg, vagy alakváltóként valamely vadállat bőrébe bújik, madár, patkány, vagy mezei egér alakját öltve magára. Vérrel táplálkozik, de a tejet és a spermát sem veti meg. Minden formája a halottak gonosz megtestesülése, néha más eltemetett halottakkal, vagy azok kegyeleti tárgyaival (halotti lepel) táplálkozik. Valamikor ártalmatlanná tehető egy egyszerű keresztény jelképpel, mint a kereszt, más régiókban semmilyen szent ereklye nem árthat neki. Némely esetben minimum három lába van! Ez a rengeteg ellentmondás kétségkívül a nagyszámú, eltérő ősi kultúra elbeszéléséből fakad, abban viszont minden történet megegyezik, hogy van lelke, mégpedig halott. A német és osztrák vámpírok kölcsönvették a rendkívül gazdag folklór hagyatékait, ide értve a tündérek, törpék, és boszorkányok, és természetesen a vérfarkasok természetfeletti tulajdonságait. Ez a kialakult összkép teljes mértékben összeegyeztethető volt a korai idők világával, amikor a városok még sötétek és misztikusak voltak, elnyomva és osztozva az erdők és hegyek vadságával és kegyetlenségével. S manapság ki tudná megcáfolni ezen állítások igazságtartalmát? Ki tudhatja, hogy akkor miféle lények népesítették be az érintetlen erdőket, vagy az elhagyatott hegyhátakat. Jobban tesszük, ha nem utasítjuk el eredendően az ősi hiedelmeket. Jobban tesszük, ha ilyen helyeken óvatosak vagyunk. 

„Az életet a haláltól elválasztó határ homályos és bizonytalan. Ki a megmondhatója, hogy hol végződik az egyik, és hol kezdődik a másik?” (Edgar Allan Poe)