Ariam P.: Szörnyhölgyek Európában (I. rész) – A Fehér Hölgyek legendája

„Ha létezik egyáltalán kellő számú tanúbizonysággal alátámasztott beszámoló, hát a vámpírokról szóló ilyen. Nem hiányzik semmi. Hivatalos jelentések, közismert személyek – orvosok, papok, rendőrbírák – eskü alatt tett, írásbeli nyilatkozatai: egyetlen jogász sem kívánhat ennél meggyőzőbb bizonyítékokat. És mégis, ugyan ki hisz a vámpírokban? „ – Jean-Jacques Rousseau

Ezalkalommal a régi európai mondák, sötét elbeszélések világába szeretném elkalauzolni az olvasót. Általánosan elterjedt elképzelés, hogy a különböző titkos társaságoknak, illetve bennfentes tudományok gyakorlóinak tagjai csak férfiak lehetnek. El kell oszlatnom ezt az elképzelést. Meglepően sok női entitással találkozhatunk az ősi európai folklórban, néhányat bemutatnék most, a teljesség igénye nélkül. Vajon igazak ezek a történetek? Döntsön az olvasó.

A Fehér Hölgyek legendája

A nők mindig is központi szereplői voltak a régi kelta mondáknak, találkozhatunk velük az ősi istennők tanulmányozása közben is. Ők a születés szentségének megszemélyesítői, a termékenység védelmezői, a termések és betakarítások védnökei, uralják az időjárást a kedvünkért, és közben járnak az elemeknél, hogy kegyesek legyenek hozzánk, szegény védtelen, halandó emberekhez. Az ősi kelta istennők természetétől nem idegen a harciasság, szent háborúk védelmezői, persze nekünk folyamatosan adott a feladat, hogy legjobb tudásunk szerint kutassuk védelmezőink kegyeit. 

A Fehér Hölgyek legendája Franciaországból származik, de nagyon hasonló képességekkel felruházott entitásokkal találkozhatunk Skócia partjainál is. Mi egyelőre azonban maradunk még Franciaországban. Nevük, a Les Dames Blanches, szó szerint Fehér Hölgyeket jelent, én nem tudtam ennél szellemesebbet kitalálni. A Fehér Hölgyek meglehetősen áttetszőek, félig szellem, félig tündéri teremtmények, táplálkozási szokásaikat tekintve erősen a vámpírokra emlékeztetnek. Ahogy a nevükből kitalálhatjuk, ritkán utaznak szólóban, a művészi ábrázolásokon is általában hárman vannak. Általában nagyobb keresztutakon várják a gyanútlan utazókat, esetleg a temetők melletti földutakon, különösen telihold idején. Nem egészséges holdfényes éjjeleken ilyen helyeken sétálni tehát. 

Aki találkozott ezekkel a hölgyekkel, és valamilyen okból életben maradt, mind azt állítja, hogy szépségüknek párja nincs, alabástrom fehér bőrükön szinte megcsúszik a hold sápadt fénye, érintésük jéghideg, és alighanem az utolsó, amit magunkon érezhetünk, ha találkozunk velük. Nyári éjszakákon gyakran táncolnak, ezzel is ámulatba ejtve az utazókat. Az áldozatok főleg férfiak. S, ha van köztük olyan megátalkodott példány, aki a fentebb felsoroltaknak mindezidáig simán ellen tud állni, nos, a Fehér Hölgyek hipnotikus tekintete elől nincs menekvés. Az elkápráztatott áldozatok vértelen tetemei legalábbis erről tanúskodnak. 

A Fehér hölgyek Druantia, ősi kelta istennő követei. A kelta mitológiában a druidák királynőjeként is találkozhatunk vele, a druida papok az ő mentális erejét használva tesznek szert a legendás képességeikre, és bölcsességükre. Druantia képes bárkit meggyógyítani, ismeri a gyógynövényeket, az erdei gombák hatóanyagait, de isteni kettősségénél fogva tud igazán sötét és veszélyes is lenni, ha ereje rossz kezekbe kerül. A papok éppen ezért féltve őrzik királynőjük titkát. Az „Our Lady of the Oak” elnevezés arra enged következtetni, hogy a druidák valamelyik szent ligetében van az állandó szállása. A régi, francia nyelvterületről származó mondák erősen támaszkodnak a druida mítoszokra, a Fehér Hölgyek kétségtelenül az istennő életre keltett, rossz tulajdonságainak hordozói.

Mégis hogyan védekezzünk, ha okvetlenül meg kell állnunk az erdő szélén, vagy egy temető mellett egy teliholdas éjszakán? 

A választ a katolikus vallás siet megadni nekünk. A katolikus ceremóniák jelképei, a kereszt, a szenteltvíz, és a papi áldás segíthet az áldozatokon, ha időben találnak menedéket, egy templom védelmében. Ez elég aggasztó, tekintve, hogy a templomok már sokszor nappal sincsenek nyitva, nemhogy éjjel. Persze a régi időkben bármikor kérhetett és kaphatott védelmet az igazhitű vándor. A folkloristák szerint néha elég valamelyik szent nevét kimondani, és a hölgyek azonnal elillannak és más, hitetlen áldozat után néznek. Én úgy gondolom, hogy mivel a Hölgyek már jóval a kereszténység megszületése előtt köztünk jártak, pogány védelemmel többre megyünk ellenük. A vas a legősibb, ismert védelmi elem, az ősidőkben démon és szelleműzésre egyaránt használták a papok. Éjszaka tehát mindig legyen nálunk egy darabka ebből a fémből, valahol a ruhánk alatt. 

A Fehér Hölgyek skóciai rokonai – őket kevésbé előkelő névvel illették (Baobhan Sith) –, sikeresen tartották rettegésben évszázadokon keresztül az amúgy is babonás lakosságot. Sokkal-sokkal a kereszténység megjelenése előtt léteztek, nevük a régió ősi nyelvéből származtatva, körülbelül Szellem Asszonyként eredeztethető. Repertoárjukban a kísértetek, tündérek, és boszorkányok összes tulajdonsága szerepel, néhol démonokként aposztrofálják őket, de abban teljes az egyetértés, hogy ezek a teremtmények mindenesetre nagyon gonoszak.
A skót folklórban a XVI.-XVIII. században, az átmenet a tündérek és boszorkányok, valamint ártó démonok között meglehetősen homályos, és zavarba ejtő. Példa erre Bessie Dunlop története is, akit 1576-ban máglyahalálra ítéltek, és az ítéletet végre is hajtották Ayrshire-ben. Biztos, ami biztos, meg is fojtották, mielőtt megégették, mert nem voltak biztosak abban, hogy önmagában a tűz elpusztítja. A különböző varázslásokkal foglalkozó nők meghatározása nagyon hasonlított a tündérekéhez, csak fölerősítve a boszorkányok természetfeletti erejével. Egyes források a tündéreket, manókat és egyéb mágikus teremtményeket a démonok kistermetű csoportjában tartják nyilván, az összes rossz tulajdonságuk is ezt igyekeznek alátámasztani. A középkori falvakban lakó emberek tiszteleteseiket feleskették, hogy harcolni fognak az ilyen gonosz lelkekkel szemben és megvédelmezik a népet Isten segítségével és a rendelkezésükre álló szent ereklyékkel. A Baoban Sith egyike a skót mondákban megtalálható népes démonfajtáknak. Míg Franciaországban a Fehér Hölgyek az utazók között szedték az áldozataikat, skót nővéreik a juhászokat, pásztorokat részesítették előnyben. A misztikus Felföldön állataikat legeltető, emberektől elszigetelt helyeken táborozó férfiak féltek álomra hajtani a fejüket, azt beszélték, hogy a démoni asszonyok álmukban szívják ki a vérüket. Frances Thompson írónő így ír a Felföld természetfeletti jelenlétéről íródott könyvében: 

„Három férfi indult útnak, hogy Kintail hegyei között vadászhassék. Elég üresfejűek voltak, mivel a vadászat elég kevés sikerrel kecsegtetett, s ők mégis nekivágtak. Este üres kézzel tértek meg. Úgy határoztak, másnap ismét felmennek a hegyek közé, kalyibát építenek szállás gyanánt, és üres kézzel bizony nem térnek haza. Ahogy tábort ütöttek, máris tüzet élesztettek, megfőzték a napközben elejtett apróvadakat. Üldögéltek, beszélgettek, jól érezték magukat. Kettő közülük a tűz mellett ült, a harmadik hátrébb, egy mohából és szalmából készített fekhelyen heverészett, és a nála lévő trombitácskát fújta. Kisvártatva megszólalt az egyik – milyen hosszú és fárasztó is itt egy nap a hegyek között, de még annál is hosszabb és magányosabb az éjjel a kedvesem nélkül – a többiek bőszen helyeseltek. Alig halt el az utolsó emberi szó a kis kalyibában, kopogtattak a hevenyészett ajtón és három nő lépett be az apró helységbe. Abban a pillanatban a tűz kialudt, füstös félhomály terítette be a kis kalyibát, de a férfi a füst ellenére is felismerte a három nő egyikében tulajdon kedvesének arcát. A nő mindjárt mellé is telepedett. A másik kettő is odaült a pislákoló parázs mellé, éppen a második vadász mellé, közrefogták. A szalmapriccsen heverészgető harmadik vadász abba hagyta a muzsikálást, és a tűzhöz lépett, hogy felélessze. Amint megfordult, bizony látta, hogy itt valami varázslat van, a hölgyek arca már nem olyan volt, mint mikor beléptek az ajtón. A három jövevényt sosem látta korábban. Ebben a pillanatban valami nedvességet érzett végig folyni a lábán, s ahogy a nadrágjára pillantott, látta, hogy tengernyi vér folyik végig a padlón egészen beterítve mindent. A vérfolyam hömpölygött és felkúszott a másik két vadász lábán. A harmadik vadász már sejtette, hogy nem halandó nőkkel van itt dolguk, a Baoban sith, a gonosz lélek tört rájuk ezen az éjjelen. Elejtette hangszerét és egy ugrással kirúgta a kalyiba ajtaját, futásnak eredt lefelé a hegyről, kifelé az erdőből. Futásközben hallotta, amint közvetlenül a háta mögül suttogja egy démoni hang: „lám, ti már jól laktatok, de az én áldozatom még elmenekül.” Szegény ember csak futott-futott, ahogy a tüdeje bírta, futott, míg csak fel nem ismerte a faluját, futott a saját házáig, ott a padlón összeesett. A ház népe mesélte nekem el a három vadász történetét.” 

Messze fent, a hegyek között, ha a kecskepásztorok nem találják az állataikat, még ma is tudják, hogy csak a Baoban Sith nyughatatlan lelke járja a Felföldet és szedi a zsákmányát.

„Muszáj bevallani–- hogy létezik – a rosszat.

Az eredete még egészen titokzatos,

A jó szerzőjétől származna tán a rossz?...

De hogy képzelhető, hogy maga Isten az, aki

Egyfelől fiait kegyelmében füröszti,

Másik kezével a rosszat zúdítja le?

Melyik szem láthat ily titkoknak mélyire?

Tökéletes lényből rossz létre nem jöhet,

De máshonnan se – mert minden belőle lett.

És mégis létezik – ó fájdalom – a rossz.

Mily döbbenetes ez, mennyire paradox!” (Voltaire)