Gyermekkorom hajnalán, majd jóval később, mikor már színészi ambíciókat dédelgetve skandáltam a költőzseni jól ismert verseit, még nem is sejtettem, hogy kísérletező kedve, a nyelv és a költészet falait folyamatosan ostromló játékossága mögött miféle művészi-gondolati mélység húzódik; kulturális hagyományainktól milyen távol álló világkép közvetítésére vállalkozik Weöres, akit tanulmányában méltán nevezett Hegedűs Géza „a legegyedibb képletnek”.

Az Ars poetica olvasásakor az a határozott érzésem támadt, hogy ez a költemény egyfajta összegzése mindannak, amiben korunk e próteuszi géniusza hitt; különös szimbiózisa a legtisztább logikának, a számunkra oly’ távolinak tűnő keleti életfilozófiának és bölcseletnek, ugyanakkor a teljesség utáni vágyakozásnak, mint ahogyan maga a szerző is egy lélegző és folyamatosan változó labirintus, amelyből nincs kiút a tévelygő befogadó számára, hiszen minél lázasabban próbálkozunk, hogy kitaláljunk szövevényes járataiból, annál több rejtett utca (esetenként zsákutca) tárul elénk. Weöres személyiségét az ellentétek és végletek egész életművén végighúzódó egysége tükrözi, költészete témák, versformák, műfajok, korok és világképek elképesztő szintézise: mozaikszerű, ugyanakkor teljességre törekvő és harmonikus; játékos és szeszélyes, ugyanakkor véresen komoly. Gyengéd, gyermeki énünket megszólító, ugyanakkor kőkemény és olykor moralizáló; titokzatos és átláthatatlan, ugyanakkor „átlátszó, mint az üveg” (Önarckép); irodalomtörténészek műveltségét is megszégyenítő intertextualitást hordozó, ugyanakkor végtelenül könnyed; nyugatiasan bonyolult és keletiesen egyszerű – akár egy tarka szőttes, egy sokszólamú kórusmű.

E sokszínűség láttára máris két elemi kérdés fogalmazódik meg bennem: létezik-e ez az olyannyira áhított teljesség (és ha igen, van-e egyáltalán esélye bárkinek, hogy azt megközelítse), illetve, megismerhető-e sokrétű világunk annak ellenére, hogy azt csak egyéni látásmódunkon keresztül, behatárolt tudásunk segítségével vizsgálhatjuk meg?

Weöres Sándor jól értette ezt a problematikát és minden bizonnyal nem ő volt az első, akit hasonló gondolatok foglalkoztattak. Szenvedélyes érdeklődése számos művében feléleszti, megidézi az antik mítoszok Janus-arcú világát, melynek történeti háttere ma már szó szerint csak cserepekből, töredékekből tekint vissza ránk. Hogy tisztában volt-e vele, milyen nehéz vállalkozás a jelen embere számára rég letűnt korok, távoli kultúrák, filozófiai rendszerek megismerése, befogadása, és esetleges elfogadása, nem tudhatjuk. A Merülő Saturnusban világosan körvonalazódik végtelenül pesszimista történelemszemlélete, mely szerint az erkölcsi értékeitől megfosztott emberiség, az egyre rosszabb minőségű fémekről elnevezett korokon keresztül feltartóztathatatlanul rohan pusztulása és végzete felé Abban a pillanatban, hogy a ma embere múltunk töredékeit hozzá nem értő kezeivel megpiszkálja, azokat szinte garantálhatóan pusztulásra ítéli, ahogyan ezt egy általam igen kedvelt filmben, Fellini Rómájának egyik emlékezetes jelenetében láthatjuk, amikor a huszadik század régészei az örök város metrórendszerének alagútja alatt páratlan szépségű, ókori freskókra bukkannak, ám amint nekiállnak, hogy modern műszereikkel megvizsgálják a felbecsülhetetlen emlékeket, értékeket közvetítő festményeket, azok fokozatosan, megállíthatatlanul szerte is porlanak.

Az Ars poetica minden sorából, szavából sugárzik az univerzális, keletről átörökített gondolkodásmód, a buddhizmus általunk titokzatosnak tartott, ugyanakkor rendkívül letisztult, világos és pragmatikus életszemlélete, amelyről a költő talán úgy vélhette, gyógyírt nyújthat a lassú haldoklásra ítélt, anyagias gondolkodású, egyfajta kifacsart „carpe diem”-eszme mögé bújva az egyéni szükségletek jelentőségét mindennél többre tartó, a hírnevet és a pénzt szüntelenül és türelmetlenül kergető nyugati civilizáció sebeire, mely az én szerepét a végletekig magasztalja, mely a „folyton-változótól reméli a dicsőséget”, és folytonos háborúskodásával felemészti önmagát is, ahogy erre a huszadik század történelmében – amely Weörest kalandos élete során végigkísérte – számtalan példát találunk. 

Azt gondolom, a költemény értelmezése során érdemes egy pillantást vetnünk hasonló szemléletet tükröző „társaira” is: a Rongyszőnyeg, a Majomország, az Önarckép, valamint híres életbölcsesség-gyűjteménye, A teljesség felé apró, ám jelentős szigetek egy folyamatosan áramló tudatfolyamban, s bevallom, mikor kamasz koromban behatóbban is elkezdtem ismerkedni a költő munkáival, ez az utazás A teljesség felével kezdődött.

Különféle parkok padjain olvasgató, tizenhat éves, lázadozó énem szkeptikusan fogadta a bölcsességeket, ugyanis világéletemben gyanakvással tekintettem a mindentudókra, akik abban a hitben ringatják magukat, meg tudják szabni másoknak, hogyan éljenek, és rendelkeznek a tökéletes boldogság elixírjével. Ha ezt a receptet már feltalálták, miért van az, hogy az emberek mégsem elégedettek, s még nem született meg az a személy, aki elérte volna az abszolút tökéletességet, és megélte volna a maradéktalan boldogságot, mely nem csak elszigetelt percek töredékéig tart? Milyen jogon osztogat bárki tanácsokat másoknak? – füstölögtem magamban, annak ellenére, hogy a szerzőt már akkor is kivételes tehetségnek tartottam: ez a poeta natus és poeta doctus zsenialitását ötvöző költő már rámutatott, nemcsak a világ titkainak feltárása állíthat kihívások elé, sokszor még önmagunk megismerése is lehetetlen feladatnak bizonyul. 

Csak jóval később, majdnem ugyanannyi esztendő elteltével került sor a legendás gyűjtemény, s többi versének újraértelmezésére, és fokozatosan rájöttem, bár a válaszok valószínűleg még Weöres fejében sem léteztek kinyilatkoztatásszerűen és megcáfolhatatlanul, ám a szándék, az az univerzális gondolkodásmód, amely mind az Ars poeticában, mind A teljesség felében jelen van, talán segítséget jelenthet a több sebből vérző társadalom, sőt, akár az egyén számára is – kérdés, milyen módon.

Ekkor azonban felmerül bennem egy három évtizedes életem őskorától fogva kísértő, emésztő dilemma. Ha az emberiség megfogadná a költő tanácsait: elvetné hosszú évszázadok óta tomboló hübriszét; levetné korlátait, kiszabadulna az anyagközpontúság és a vágyak rabságából; ha az anyagi létezés, személyiségünk feloldódna a végtelenben, megteremtve, illetve újrateremtve ez által az én és a világegyetem egységét; ha levetnénk egyéniségünket, „ormótlan sárcipőnket”, ahogy azt az Ars poetica ajánlja; ha szétszórnánk kincseinket, és így szereznénk gazdagságot, ahogy Tíz lépcsőben (A teljesség felé) olvashatjuk; ha rádöbbennénk és elismernénk végre, milyen behatárolt, csekély tudással rendelkezünk, meg lehetne-e vajon akadályozni, hogy háborúk törjenek ki, vagy az olyan tragédiákat, mint például a fukushimai atomkatasztrófa; az egyre nagyobb gyakorisággal elkövetett iskolai lövöldözéseket az Államokban; zsarnoki rendszerek kialakulását szerte a világban; az önzést, a felelősségvállalással való pingpongozást, a mérhetetlen korrupciót?

Talán igen, de a válaszom az, hogy nem tudom – mi több, azt sem, tudni fogom-e valaha is.

Abban sem vagyok biztos, hogy egy olyan civilizáció, mely a görög-római kultúra, a humanizmus, majd a felvilágosodás táptalajából nőtt ki, képes-e, hajlandó-e a fent sorolt áldozatok meghozatalára. Nem feltétlenül értek egyet Weöressel abban, hogy az emberiség romlásának mélypontja éppen a mi korunk, inkább abban hiszek, hogy léteznek kedvezőbb és kevésbé szerencsés korszakok, amelyek ciklikusan váltakoznak – csakúgy, mint az emberi életben. Nem vagyok meggyőződve arról sem, helyes-e, ha az ember lemond a törekvéseiről, ha nem kíván sokat az élettől, illetve morálisan vállalható-e ez a feloldódás, ez az időtlenség és statikusság egy korban, mikor a társadalmi gondok olyan égetően jelentkeznek, hogy szinte lehetetlen kitérnünk a megoldáskeresés felelőssége elől.

Életem legreménytelenebb szakaszaiban számtalanszor álmodtam arról, milyen csodálatos lenne keletre utazni és elvonulni a világ nyüzsgésétől, hogy egy ázsiai szentélyben hónapokig, esetleg évekig tartó meditációnak szenteljem magam, ám minden alkalommal rádöbbentem, annyi minden vár még rám, amit meg szeretnék valósítani – még nem mehetek. Meg kell érnem rá, el kell jutnom odáig.

Abban azonban kétségtelenül igazat szeretnék adni a költőnek, hogy az önzésről, a mulandóságok határtalan hajhászásról, a vágyak azonnali kielégítésének lángoló szükségéről ideje lemondanunk, és arra kell törekednünk, hogy harmóniát teremtsünk azáltal, hogy beutazzuk önmagunkat, levetjük egyéniségünk „véges, időbeli ruháját”, s megtaláljuk létezésünk valódi talaját – aki rálelt önmagára, annak már nincs szüksége arra, hogy az idők végezetéig anyagi javaitól, vagy más személyektől függjön. Szerintem Weöres Sándor elképzelése sem az lehetett, hogy filozófiájával egyfajta etikai kódexet állítson fel, amelynek maradéktalanul meg kell felelnünk, inkább azt szerette volna, ha valamilyen formában megpróbálunk törekedni, hogy tegyünk egy lépést a teljesség és lelki egyensúlyunk megtalálásának útján.

A teljesség, a szintézis utáni ősi sóvárgás számos költő, író képzeletében kelt már életre. Egyik gyönyörű megnyilvánulása a nálunk kevéssé ismert, tizenkilencedik századi svéd író, C. J. L. Almquist munkája, a Drottningens juvelsmycke („A királynő ékszere”). Műfaja meghatározhatatlan, mivel magában foglalja mind a három műnem, az epika, a líra, és a dráma elemeit. Főhőse, Tintomara (akinek már a neve is különböző princípiumok ötvözetéből született meg kreálója képzeletében) – talán a taoista filozófia ihletésére – ellentétek szülte, többféle archetípust egyesítő lény: férfi és nő is, ravasz, és ártatlan, bölcs és naiv, mesterkélt és természetes, nyájas és ridegen visszautasító. Mindenki őt akarja, ő azonban nem vágyik senkire, hiszen ő maga a teljesség és tökéletesség, nem függ senkitől és semmitől, önmagában is egészet alkot.

Nehéz az Ars poeticáról beszélni személyes vonatkozások nélkül.

E sorok írója – csakúgy, mint embertársai közül jó néhányan – vargabetűkben bővelkedő utat járt be, míg lelki fejlődésében, önmagára találásában eljutott odáig, ahol most tart.

Egy húszas évei elején járó, az életről mit sem tudó csitrivel indult a történet, aki úgy gondolta, meghódíthatja a világot nagyratörő céljaival, s rátalál a szerelemre. Az észak-európai országokba sodorta sorsa, ahová Weöres is ellátogatott fiatal korában. Hamar meg kellett azonban tapasztalnia, a boldogság e formája csak pillanatokra érzékelhető, a szerelem egyike a legmulandóbb őrületeknek, öröklétet nem ajándékozott neki a természet, sőt, sok esetben még az emlékezet sem.

A következő lépés a színpad irányába vezetett, de hamar világossá vált, a hőn áhított tizenöt perc hírnév vagy a szereplés utáni epekedés nem feltétlenül azonos az értékteremtéssel, sőt, ebben az univerzumban nem egyszer éppen a legsekélyesebb kvalitások – a tünékeny fiatalság és az esztétikus megjelenés bálványozása – határozzák meg az ember értékét.

A harmadik felvonás kezdetére a csitri már felnőtt nővé érett, s egy kisgyermekkel a karján, józan álmokat mérlegelve döbbent rá, mi az igazán fontos az életében, s mi az, amit el kell engednie, bízva abban, hogy a lehetőségek rátalálnak majd.

A folyamatnak azonban még mindig nincs vége, és még most sem tudom pontosan, ki is vagyok, de talán éppen ez a nem-tudás igazolja, már megindultam a fejlődés útján.

Továbbra is keresem a „lélek árján fénylő forró igéket: táplálnak, melengetnek valahány világévet”.

Felhasznált irodalom: http://www.literatura.hu/irok/xxszazad/eulira/weores.htm

„Találkoztunk, beszélgettünk, és isteni volt, de aztán felkelt a nap, és megvilágította a valóságot." (Vámpírnaplók)

Szinay Balázs cikkét olvasva kedvet kaptam én is, hogy magyar vonatkozású démonokat szelídítsek, Ipolyi Arnold nyomdokában, de nem tőle merítve. Az ő munkája mindenki számára hozzáférhető, ahogy Balázs is rámutat írásában. 

Félbehagytam tehát erre a keddre szánt cikkemet, és lekaptam a polcról Theresa Bane Encyclopedia of Vampire Mythologhy című könyvét, hogy megtudjam, vajon mit tudnak mások a mi, magyar mitológiánkról, mondáinkról, hiedelmeinkről. Bizony, nem keveset. Ebből az enciklopédiából merítve, de hozzáadva a magam tudását is hoztam ma egy csokor, magyar entitást, természetesen a sötét oldalról. Mégiscsak a mi kutyánk kölykei. (He-he – a szerk.)

Farkaskoldus

Magyarország ősi mítoszai között egyáltalán nem elszigetelt a vérfarkasokról és vámpírokról szóló mese. A szájról szájra adott történetekben néha ez a két kreatúra keveredik. Végül is miért ne? Ha például egy vérfarkas, aki beleeszik egy kivégzett bűnös lélek húsába, az holtából felkelve szintén elég harapós kedvében lesz, ez nyilvánvaló. Nos, ezek az ily módon holtukból feltámasztott bűnös lelkek a Farkaskoldusok, és az élők vérével táplálkoznak, akár csak a vámpírok. De nem ez a Farkaskoldus egyetlen erőssége. Ha leszáll az éj, előjön barlangjából, és macska, kutya, vagy kecske alakját öltve belopakodik a faluba, áldozatai így az utolsó pillanatig gyanútlanok maradnak. A megharapott emberek nem halnak meg, annyit nem iszik belőlük, viszont mikor legközelebb lemegy a Nap, már ők is a sötétség szolgái lesznek. A könyv tanulsága szerint, ha minden galád trükkje ellenére felismerjük a Farkaskoldust, számtalan módja van annak, hogy hogyan pusztítsuk el. Az a legegyszerűbb, ha elégetjük a testét, és a hamvait szentelt vízbe szórjuk. Ha nincs kéznél szenteltvíz és gyufa, akkor üssünk szöget a fejébe és a szívébe, ennek hatására a test bizonyosan lángra kap, és hamuvá ég. Itt pár, még ennél bizarrabb módot is taglal a könyv a Farkaskoldus kiiktatására, de bármilyen bonyolult is legyen a procedúra, utolsó lépésként mindig a hamuvá égetés javasolt.

Lidérc

Ez a vámpírszerű kreatúra nagyon hasonlatos az Incubus, illetve Sukkubus megjelenési formájához, attól függően, hogy hímnemű, vagy nősténydémonról van-e szó. Ugyanúgy álmában telepedik rá megigézett áldozatának mellkasára, és elszívja az életenergiáját és vérét, legtöbbször szexuális aktust kezdeményezve. (Innen ered a másik, ritkábban használt elnevezés, a Nyomódémon – a szerk.) Ezt nyilvánvalóan úgy éri el, hogy gyönyörű nő, vagy férfi képében „ül” rá az emberre, aki legtöbbször azt hiszi, hogy álmodik. Ne feledjük, hogy az kiszemeltek egyfajta különös lázálom hatása alatt állnak és nem urai a saját testüknek. A lidérc „meghívása” kétségtelenül nagyon érdekes, és a következőképpen történik: Nem kell hozzá más, csak fogjunk egy fekete tyúkot, és addig tartsuk szorosan a hónunk alatt, míg nem tojik. Az ily módon kierőszakolt tojásból fog kikelni a lidérc, aki szót fogad gazdájának, a boszorkánymesternek. (Ez a tojás nem azonos a démontojással – a szerk.) A megszelídítetett lidércekkel gazdáik gyakran kincset is kerestetnek. A Lidérc is alakváltó, mint a Farkaskoldus, de legtöbbször csirke alakját ölti, esetleg olyan emberét, kinek egyik lába helyén csirkeláb nőtt. Teremtője könnyűszerrel be tudja fogni ház körüli munkákra is, pontosan hajtja végre az egyszerűbb utasításokat. Ha elvégzi a munkát, türelmetlenné válik, s folyton szekálja gazdáját újabb, és újabb feladatokért. Levakarhatatlan. 

A lidérceket úgy tudjuk otthononkun kívül tartani, hogy lefekvés előtt egy fokhagymafüzért helyezünk el hálószobánk ajtajának kilincsén. Kiiktatása szintén könnyű, persze csak annak, aki tudja, hogyan kell. Számára megoldhatatlan feladattal kell megbízni, ilyenekkel például, hogy vágjon le számunkra egy végtelen hosszúságú kötéldarabot, vagy dehidratáljon púderré egy pohár vizet. Ez a kicsiny kreatúra minden tőle telhetőt meg fog tenni, hogy a feladatot jól elvégezze, végül zavart lesz és szó szerint idegrohamot fog kapni, ez okozza halálát.(Eltérő nyelvterületeken találkozhatunk a Lúdvérc elnevezéssel is, ugyanazt a lényt takarja.– A szerk.)

Lüdérc

Van egy vámpírunk, aki az éjszakai égbolton hulló csillagként is megpillantható, ő nem más, mint a Lüdérc. Zsákmánya főleg frissen megözvegyültekből áll, és az elhunyt alakját öltve egyszerűen hazamegy, és úgy tesz, mintha csak tetszhalott lett volna. A család ilyenkor annyira megörül a hazatértnek, hogy nem kérdezősködik tovább, így a Lüdérc szép lassan beilleszkedik átmeneti családjába. A történetek végei minden esetben ugyanazok, mint az Incubus-Sukkubus történeteké, így nem is részletezem.

Nora (Nor-ah)

Van egy különleges, humanoid vámpírunk is, ő nem más, mint a Nora. Láthatatlan teremtmény, de (kopasz férfi alakját képes ölteni, és tisztességtelen, vagy törvénytelenül élő nőket, gyakran prostituáltakat látogat meg éjszakánként. Vérrel és anyatejjel is táplálkozik. A nyakban, vagy melltartóban hordott fokhagymafüzér védelmet nyújt ugyan a Nora támadása ellen, de a legegyszerűbb módja annak, hogy elkerüljük a vele való találkozást, ha tisztességes életvitelt folytatunk, és mellőzzük a paráználkodást.

Nosferat (A tisztátalan)

Átszelve Közép-, és Kelet – Európát, könnyen belebotolhatunk, az egyik legismertebb entitásba, a Nosferatba. (vagy, ahogy még inkább ismerjük a románosított változatába, Nosferatu-ba – a szerk). A régióban élő szinte összes nép folklórjában van erre a lényre utalás, tehát az eredete meglehetősen régi lehet. Sokféle nép szerint természetesen sokféle módja lehet annak, hogy valaki egyszerű földi halandóból Nosferatuvá legyen. Ilyen például, ha szerencsétlenségünkre a hetedik fiú hetedik fiaként látjuk meg a napvilágot, vagy ha születésünkkor rajtunk van a magzatburok (burokban született – a szerk,), de néha elég az is, ha édesanyánk nem evett sót a terhesség alatt, de még inkább, ha szegény véletlenül vámpírt látott a terhessége alatt. Ezzel a névvel illette a babonások hada a törvénytelen szülők törvénytelen gyermekeként világra jött újszülöttet is, ez a motívum már nyilvánvalóan a kereszténység elterjedése utáni időszakból származó történetekben jelenik meg, mintegy a gonosz megszemélyesítéseként. 

A Nosferatu lehet hím, vagy nőstény, és megjelenésének szintén vannak szexuális vonatkozásai is. Jöttére röviddel éjfél után számíthatunk, akkor kel ki a sírból, hogy zsákmány után nézzen. Ha a táplálkozást befejezte, legtöbbször megerőszakolja áldozatait, és egészen addig visszajár éjszakánként ugyanahhoz a személyhez, míg végül annak életenergiája és vére elfogy, és belehal a látogatásba. 

A megszámlálhatatlanul változatos európai vámpírtörténetek mindegyikére jellemző egyébként a szexualitás, az orgiák és egyéb csúf és tiltott dolgok. Én magam úgy vélem, hogy többek között az egészséges nemiség tiltása hívta életre leginkább ezeket a teremtményeket, vagy nevelő célzattal keletkeztek.

„Mindig is éreztem, hogy nem lehetek egyszerre jó ember és az ellenük küzdő. Ha jó lennék, legyőznének. Feltéve, ha nem találok érdekesebb indokot a jóságra.” (Anne Rice)

Csodák márpedig vannak, sőt történtek az elmúlt száz, kétszáz, ötszáz évben is, csak a tájékozatlan és rosszhiszemű, modern kultúrán nevelkedett világpolgár hajlamos azt hinni vagy inkább meggyőződéssel vallani, hogy a Biblia és Jézus óta nem születtek megváltók, nem voltak példátlan gyógyítók, különleges képességekkel bíró szentek, csodatévők, csupán azért, mert ő nem tud ezekről. Hát bizony a történelem erre az elejétől a végéig teljes egészében rácáfol!

A XIII. századi Magyarországon élt keresztény szent, Árpád-házi Szent Margit imái közben folyamatos párbeszédet folytatott egy mások számára láthatatlan illetővel, akinek a jelenlévők csak hangját hallották. Feje fölött rendre apostoli láng jelent meg s volt eset, hogy vizet fakasztott. Ezen kívül képes volt befolyásolni az időjárást, ismerte a jövőt, gyógyított stb. A III. századi Indiában élt Bábádzsí Nágarádzs rendelkezett az összes jógikus képességgel, így például az intuícióval, a gondolatolvasással, a vízenjárás képességével, a levitációval (lebegés) és a jövőbelátással. Teste elhagyása után pedig számtalan tanítót látott el utasítássokkal szellemtestében a mai napig. A XX. századi Indiában élt Maháprabudzsit Isten földi megtestesülésének tartották, ki születésétől fogva teljes tudatossággal rendelkezett. Szintén birtokában volt az összes jógikus képességnek, valamint képes volt akár egyetlen szavával is a halottak feltámasztására. A XX. századi Olaszországban élt Pio atya Assisi Szent Ferenchez hasonlóan magán viselte Krisztus kínzásainak összes sebhelyét, valamint róla is úgy gondolták, hogy képes volt magára venni a világ bűneit és vezekelni azokért mások helyett. Látta a jövőt, tanúk látták egyszerre több helyen is megjelenni. Miséi során gyakran esett eksztázisba vagy vesztette el eszméletét, máskor pedig zokogott. A XIX. századi Indiában élt Rámakrisna a leírások szerint szeplőtelen fogantatással született, a hagyomány értelmében az indiai istenségek egyikének megtestesüléseként. A nirvikalpa szamádhinak nevezett meditatív állapotban (amikor a test nem ad életjel) fél évig tartózkodott, majd visszatért az életbe. Az Istennel és az istenivel való átlényegülésnek köszönhetően hol önkívületbe esett, hol kacagott, máskor sírt, vagy táncolt. Az emberiség történetének minden századára és minden földrészére jutottak szellemi vezetők, akik csodatételeik mellett az időtlen transzcendentális tudás követeiként tetteikkel és üzenetükkel megreformálták a magasabb rendű emberi műveltséget.

Ilyen és ehhez hasonló tényekről számol be Az emberiség fáklyavivői című hiánypótló kiadvány. A kötet egy egyedülálló vállalkozás eredménye, melynek célja, hogy egybegyűjtse a világtörténet vallásalapítóit, legnagyobb spirituális mestereit és tanítóit bár a teljesség igénye nélkül, ám egy körültekintő és alapos munkában. A sorozat első kötete 2007-ben látott napvilágot. Oldalain körülbelül 1 A/4-s oldalnyi terjedelemben foglalja össze összesen 72 spiritualista életét, munkásságát. Az egyes életrajzok és biográfiák helyenként részletesebbek, aprólékosabbak, informatívabbak, máshol kevésbé. A könyv végén található felhasznált irodalomjegyzék többnyire alapos, minőségi és igényes kutatómunkára enged következtetni, bár a felsorolásban több helyen találunk wikipédiás forrást is. A kötet hangvétele alapvetően objektív, a szerkesztői gárda valóban tartja azt, amit az előszóban ígér: „Képes életrajzi gyűjteményünk vallási, felekezeti és egyéb megkülönböztetés nélkül mutatja be azon vallásalapítók, szellemi tanítók és szentek földi pályáját, akik nagy hatással voltak világunk szellemiségének alakulására.” Kiemelten szimpatikus, hogy a kötet lényegre törő, nem szerepel benne felesleges, érdektelen, a lapszámok puszta kitöltésére hivatott információ, ami esetleg azt átláthatóságot zavarná – például a viszonylag rövid és kellemes hangulatúra sikerült előszó után rögtön az életrajzok következnek. Ezen kívül mindenképpen egyediséget kölcsönöz a kiadványnak rendszerező jellege. Lapjain az olvasó számos olyan történelmi alakkal is találkozhat, akik létéről esetleg korábban nem is tudott, ám személyük nem kevésbé jelentékeny, mint ismertebb sorstársaiké.

A szerkesztők és a kiadó szándéka és a kiadvány erényei ellenére azért mégis elő kell hozakodni olyan benyomásokkal is, amelyet az ember negatívumként könyvelhet el. A kötet alapvetően inkább a téma népszerűsítésére alkalmas, mintsem a komoly érdeklődés maradéktalan kielégítésére. Mélységeiben az ismeretterjesztő könyvek átlagos színvonalának tartománya felett mozog, de a mélyreható tudományosság elfogadható mércéjét nem éri el, pedig lehet, hogy érdemes lett volna a vállalkozást továbbfejleszteni ebbe az irányba, akár az esztétikum rovására is. Ez utóbbi pedig azért különösen hangsúlyos, mert alapjában véve rendkívül impozáns, esztétikus kiadványról van szó. Mindazonáltal az, hogy a kötetben ugyanannyi a képekkel és idézetekkel telített oldalszám, mint a rendes szöveges oldalaké, talán kissé könnyelmű megoldás. Annál is inkább, mert az ilyen kötetek kiadásának költsége másfélszer, kétszer vagy még többször annyiba kerül, mint egy pusztán szöveges könyv elkészítése. A képek és idézetek helyébe részletesebb életrajzok, teljes biográfiák fértek volna. Az sem feltétlen praktikus, hogy az egyes szellemi tanítók bemutatásával a kötet ábécé sorrendben halad. Ha ez egy ténylegesen több kötetes kiadvány lesz, célszerűbb lett volna, az életrajzok kronológia szerinti bemutatása. Ez a megoldás az olvasónak is könnyebbséget jelentett volna a spiritualitás történetének és az egymással kapcsolatba kerülő spiritualisták viszonyrendszerének átlátása szempontjából.

Ezekkel együtt is a kiadvány és a készítők erényei elvitathatatlanok. Mindenképpen becsülendő az ötlet és a szándék, amelyjel ennek a projektnek az eredményét elénk tárták. A kiadvány mindenki számárra olvasmányos, érdekes, izgalmas, tartalmas élményt jelenthet. A témában járatlan olvasóknak különösen ajánlott átfogó bevezető olvasmányként, a jártasabbaknak pedig lexikális jellege miatt, már csak azért is mert az e témához köthető ismeretek a felvilágosult ember alapvető műveltségének építőköveit jelentik.

Szinay Balázs

„Ha létezik egyáltalán kellő számú tanúbizonysággal alátámasztott beszámoló, hát a vámpírokról szóló ilyen. Nem hiányzik semmi. Hivatalos jelentések, közismert személyek – orvosok, papok, rendőrbírák – eskü alatt tett, írásbeli nyilatkozatai: egyetlen jogász sem kívánhat ennél meggyőzőbb bizonyítékokat. És mégis, ugyan ki hisz a vámpírokban? „ – Jean-Jacques Rousseau

Ezalkalommal a régi európai mondák, sötét elbeszélések világába szeretném elkalauzolni az olvasót. Általánosan elterjedt elképzelés, hogy a különböző titkos társaságoknak, illetve bennfentes tudományok gyakorlóinak tagjai csak férfiak lehetnek. El kell oszlatnom ezt az elképzelést. Meglepően sok női entitással találkozhatunk az ősi európai folklórban, néhányat bemutatnék most, a teljesség igénye nélkül. Vajon igazak ezek a történetek? Döntsön az olvasó.

A Fehér Hölgyek legendája

A nők mindig is központi szereplői voltak a régi kelta mondáknak, találkozhatunk velük az ősi istennők tanulmányozása közben is. Ők a születés szentségének megszemélyesítői, a termékenység védelmezői, a termések és betakarítások védnökei, uralják az időjárást a kedvünkért, és közben járnak az elemeknél, hogy kegyesek legyenek hozzánk, szegény védtelen, halandó emberekhez. Az ősi kelta istennők természetétől nem idegen a harciasság, szent háborúk védelmezői, persze nekünk folyamatosan adott a feladat, hogy legjobb tudásunk szerint kutassuk védelmezőink kegyeit. 

A Fehér Hölgyek legendája Franciaországból származik, de nagyon hasonló képességekkel felruházott entitásokkal találkozhatunk Skócia partjainál is. Mi egyelőre azonban maradunk még Franciaországban. Nevük, a Les Dames Blanches, szó szerint Fehér Hölgyeket jelent, én nem tudtam ennél szellemesebbet kitalálni. A Fehér Hölgyek meglehetősen áttetszőek, félig szellem, félig tündéri teremtmények, táplálkozási szokásaikat tekintve erősen a vámpírokra emlékeztetnek. Ahogy a nevükből kitalálhatjuk, ritkán utaznak szólóban, a művészi ábrázolásokon is általában hárman vannak. Általában nagyobb keresztutakon várják a gyanútlan utazókat, esetleg a temetők melletti földutakon, különösen telihold idején. Nem egészséges holdfényes éjjeleken ilyen helyeken sétálni tehát. 

Aki találkozott ezekkel a hölgyekkel, és valamilyen okból életben maradt, mind azt állítja, hogy szépségüknek párja nincs, alabástrom fehér bőrükön szinte megcsúszik a hold sápadt fénye, érintésük jéghideg, és alighanem az utolsó, amit magunkon érezhetünk, ha találkozunk velük. Nyári éjszakákon gyakran táncolnak, ezzel is ámulatba ejtve az utazókat. Az áldozatok főleg férfiak. S, ha van köztük olyan megátalkodott példány, aki a fentebb felsoroltaknak mindezidáig simán ellen tud állni, nos, a Fehér Hölgyek hipnotikus tekintete elől nincs menekvés. Az elkápráztatott áldozatok vértelen tetemei legalábbis erről tanúskodnak. 

A Fehér hölgyek Druantia, ősi kelta istennő követei. A kelta mitológiában a druidák királynőjeként is találkozhatunk vele, a druida papok az ő mentális erejét használva tesznek szert a legendás képességeikre, és bölcsességükre. Druantia képes bárkit meggyógyítani, ismeri a gyógynövényeket, az erdei gombák hatóanyagait, de isteni kettősségénél fogva tud igazán sötét és veszélyes is lenni, ha ereje rossz kezekbe kerül. A papok éppen ezért féltve őrzik királynőjük titkát. Az „Our Lady of the Oak” elnevezés arra enged következtetni, hogy a druidák valamelyik szent ligetében van az állandó szállása. A régi, francia nyelvterületről származó mondák erősen támaszkodnak a druida mítoszokra, a Fehér Hölgyek kétségtelenül az istennő életre keltett, rossz tulajdonságainak hordozói.

Mégis hogyan védekezzünk, ha okvetlenül meg kell állnunk az erdő szélén, vagy egy temető mellett egy teliholdas éjszakán? 

A választ a katolikus vallás siet megadni nekünk. A katolikus ceremóniák jelképei, a kereszt, a szenteltvíz, és a papi áldás segíthet az áldozatokon, ha időben találnak menedéket, egy templom védelmében. Ez elég aggasztó, tekintve, hogy a templomok már sokszor nappal sincsenek nyitva, nemhogy éjjel. Persze a régi időkben bármikor kérhetett és kaphatott védelmet az igazhitű vándor. A folkloristák szerint néha elég valamelyik szent nevét kimondani, és a hölgyek azonnal elillannak és más, hitetlen áldozat után néznek. Én úgy gondolom, hogy mivel a Hölgyek már jóval a kereszténység megszületése előtt köztünk jártak, pogány védelemmel többre megyünk ellenük. A vas a legősibb, ismert védelmi elem, az ősidőkben démon és szelleműzésre egyaránt használták a papok. Éjszaka tehát mindig legyen nálunk egy darabka ebből a fémből, valahol a ruhánk alatt. 

A Fehér Hölgyek skóciai rokonai – őket kevésbé előkelő névvel illették (Baobhan Sith) –, sikeresen tartották rettegésben évszázadokon keresztül az amúgy is babonás lakosságot. Sokkal-sokkal a kereszténység megjelenése előtt léteztek, nevük a régió ősi nyelvéből származtatva, körülbelül Szellem Asszonyként eredeztethető. Repertoárjukban a kísértetek, tündérek, és boszorkányok összes tulajdonsága szerepel, néhol démonokként aposztrofálják őket, de abban teljes az egyetértés, hogy ezek a teremtmények mindenesetre nagyon gonoszak.
A skót folklórban a XVI.-XVIII. században, az átmenet a tündérek és boszorkányok, valamint ártó démonok között meglehetősen homályos, és zavarba ejtő. Példa erre Bessie Dunlop története is, akit 1576-ban máglyahalálra ítéltek, és az ítéletet végre is hajtották Ayrshire-ben. Biztos, ami biztos, meg is fojtották, mielőtt megégették, mert nem voltak biztosak abban, hogy önmagában a tűz elpusztítja. A különböző varázslásokkal foglalkozó nők meghatározása nagyon hasonlított a tündérekéhez, csak fölerősítve a boszorkányok természetfeletti erejével. Egyes források a tündéreket, manókat és egyéb mágikus teremtményeket a démonok kistermetű csoportjában tartják nyilván, az összes rossz tulajdonságuk is ezt igyekeznek alátámasztani. A középkori falvakban lakó emberek tiszteleteseiket feleskették, hogy harcolni fognak az ilyen gonosz lelkekkel szemben és megvédelmezik a népet Isten segítségével és a rendelkezésükre álló szent ereklyékkel. A Baoban Sith egyike a skót mondákban megtalálható népes démonfajtáknak. Míg Franciaországban a Fehér Hölgyek az utazók között szedték az áldozataikat, skót nővéreik a juhászokat, pásztorokat részesítették előnyben. A misztikus Felföldön állataikat legeltető, emberektől elszigetelt helyeken táborozó férfiak féltek álomra hajtani a fejüket, azt beszélték, hogy a démoni asszonyok álmukban szívják ki a vérüket. Frances Thompson írónő így ír a Felföld természetfeletti jelenlétéről íródott könyvében: 

„Három férfi indult útnak, hogy Kintail hegyei között vadászhassék. Elég üresfejűek voltak, mivel a vadászat elég kevés sikerrel kecsegtetett, s ők mégis nekivágtak. Este üres kézzel tértek meg. Úgy határoztak, másnap ismét felmennek a hegyek közé, kalyibát építenek szállás gyanánt, és üres kézzel bizony nem térnek haza. Ahogy tábort ütöttek, máris tüzet élesztettek, megfőzték a napközben elejtett apróvadakat. Üldögéltek, beszélgettek, jól érezték magukat. Kettő közülük a tűz mellett ült, a harmadik hátrébb, egy mohából és szalmából készített fekhelyen heverészett, és a nála lévő trombitácskát fújta. Kisvártatva megszólalt az egyik – milyen hosszú és fárasztó is itt egy nap a hegyek között, de még annál is hosszabb és magányosabb az éjjel a kedvesem nélkül – a többiek bőszen helyeseltek. Alig halt el az utolsó emberi szó a kis kalyibában, kopogtattak a hevenyészett ajtón és három nő lépett be az apró helységbe. Abban a pillanatban a tűz kialudt, füstös félhomály terítette be a kis kalyibát, de a férfi a füst ellenére is felismerte a három nő egyikében tulajdon kedvesének arcát. A nő mindjárt mellé is telepedett. A másik kettő is odaült a pislákoló parázs mellé, éppen a második vadász mellé, közrefogták. A szalmapriccsen heverészgető harmadik vadász abba hagyta a muzsikálást, és a tűzhöz lépett, hogy felélessze. Amint megfordult, bizony látta, hogy itt valami varázslat van, a hölgyek arca már nem olyan volt, mint mikor beléptek az ajtón. A három jövevényt sosem látta korábban. Ebben a pillanatban valami nedvességet érzett végig folyni a lábán, s ahogy a nadrágjára pillantott, látta, hogy tengernyi vér folyik végig a padlón egészen beterítve mindent. A vérfolyam hömpölygött és felkúszott a másik két vadász lábán. A harmadik vadász már sejtette, hogy nem halandó nőkkel van itt dolguk, a Baoban sith, a gonosz lélek tört rájuk ezen az éjjelen. Elejtette hangszerét és egy ugrással kirúgta a kalyiba ajtaját, futásnak eredt lefelé a hegyről, kifelé az erdőből. Futásközben hallotta, amint közvetlenül a háta mögül suttogja egy démoni hang: „lám, ti már jól laktatok, de az én áldozatom még elmenekül.” Szegény ember csak futott-futott, ahogy a tüdeje bírta, futott, míg csak fel nem ismerte a faluját, futott a saját házáig, ott a padlón összeesett. A ház népe mesélte nekem el a három vadász történetét.” 

Messze fent, a hegyek között, ha a kecskepásztorok nem találják az állataikat, még ma is tudják, hogy csak a Baoban Sith nyughatatlan lelke járja a Felföldet és szedi a zsákmányát.

„Muszáj bevallani–- hogy létezik – a rosszat.

Az eredete még egészen titokzatos,

A jó szerzőjétől származna tán a rossz?...

De hogy képzelhető, hogy maga Isten az, aki

Egyfelől fiait kegyelmében füröszti,

Másik kezével a rosszat zúdítja le?

Melyik szem láthat ily titkoknak mélyire?

Tökéletes lényből rossz létre nem jöhet,

De máshonnan se – mert minden belőle lett.

És mégis létezik – ó fájdalom – a rossz.

Mily döbbenetes ez, mennyire paradox!” (Voltaire)

 „A mágus csak a beteg gyógyulását és javát tartsa szem előtt, ne a díjazás vagy a fizetség fejében végezze a munkáját. Dicséretre és elismerésre se vágyjon. Ha mindig a jóság ideáljához tartja magát, az áldás sem marad el. A megfelelően gondolkodó mágusok anélkül segítenek a szenvedőkön, hogy azoknak tudomásuk lenne róla – A segítségnek ez a fajtája a legáldásosabb.”- Franz Bardon

Néhány éve találkoztam Franz Bardon szellemiségével és műveivel. Tanításaiban olyan távlatokat nyit meg a magukat képezni vágyóknak, ami nagyszerű, egyszersmind félelmetes. Nézete szerint a valódi okkultizmus és hermetikus mágia tudománya egyedül is elsajátítható, nem kell valamely Társasághoz csatlakozni. Könyvei, szám szerint négy, a tanulás és mágikus fejlődés lépcsőfokain vezetik végig a jelölteket, a tudásanyag egymásra épül, nem kihagyható, vagy behelyettesíthető másik, már jól begyakorolt anyaggal. Bardon ragaszkodik hozzá, hogy a tanítvány lépésről-lépésre haladjon, és apránként sajátítson el mindent. A mágus úgy tartotta, hogy kevesebb elmélettel és rengeteg gyakorlattal, tulajdonképpeni meditációval a mágiatudomány tökéletesen elsajátítható. A könyvek a Tarot kártya bizonyos lapjaira analogizálnak egyébként. Az első könyv, az Igazi beavatás útja, a második A mágikus idézés gyakorlata címmel jelent meg nálunk. Ez egy klasszikus varázskönyv, részletesen leírja, hogy a varázslók által a rituálék során használt eszközök mire jók, hogyan kell őket elkészíteni és hogyan kell őket helyesen használni. Ebben a könyvben jóval több rituáléval találkozhatunk, mint az első könyvben. Harmadik könyvében, mely Magyarországon Az igazi kabbala kulcsa címmel jelent meg, a szerző az isteni tudomány, a szó és a beszéd tudományával foglalkozik. (Kezdetben vala az ige... – A kabbala egy, vagy több isteni eszme megtestesítője, az egyetemes nyelvé, amellyel a mindenség megalkottatott, tibeti nyelven ezt a tudományt tantrának nevezzük) Az elméleti részeket leegyszerűsítve, a köznyelvet beszélők számára is elérhetővé vált a kabbala, ez az ősi, héber eredetű misztérium megismerése a héber nyelv ismerete nélkül. Negyedik, önéletrajzi regényét tanítványa és titkárnője, Oti Votavova írt meg. Ez a Frabato, a mágus. Én annak idején angolul olvastam a regényt, de magyarul is elérhetőek a kötetek könyvesboltokban, és antikváriumokban egyaránt.

De ki is volt Franz Bardon?

Franz Bardon 1909. december 1.-jén a csehországi Opavában született, Viktor Bardon és felesége, Hedwika (leánykori nevén Heroldkova) elsőszülött fiaként 12 testvére volt, legtöbbjük már gyermekkorában meghalt. Felnőtté mindössze négy húga válhatott. Édesapja, aki szintén okkultizmussal foglalkozott, de elakadt egy bizonyos ponton, imádkozott egy fejlettebb lélekért, aki továbbvezeti a fejlődés útján. Imái úgy látszik meghallgatásra találtak, mert fia személyében egy idős és fejlett lélek került a családba, aki nem csak átvette apjától a stafétabotot, de már koragyermekkorától tanítója és útmutatója volt édesapjának a felsőbb mágia bonyolult világában. Jövőbelátó képessége, és rendkívüli megérzései korán megmutatkoztak. Bardon a teljes életét a hermetizmusnak szentelte, mindig szem előtt tartva a felsőbb törvényeket. E törvényekről részletesen olvashatunk a megjelent könyvekben.