Ariam P.: A halál utáni élet a különböző ősi kultúrákban

„Kelet; levegő! Dél; tűz!

Nyugat; víz! Észak; föld!

Járd a körtáncot, szökkenj magasra;

Szüless, élj, halj meg, és szüless meg újra! (Pogány kántáló)

Közeledik az október végi pogány ünnep, a Samhain, ebből az alkalomból hoztam egy kis összefoglalót az ősi kultúrák ma is nagyon élő hagyományaiból. 

Az ősi zsidó kultúrában, az elhunytak lelkei tulajdonképpen utat csináltak maguknak a Sheol felé. (a szó egész pontosan temetőt, vagy sírhelyet jelent), nyirkos, föld alatti helyeken haladtak át, mély, folyókon, tavakon gázoltak keresztül, végül az örökkévalóság ködén átlépve végleg eltűntek.

A lelkek, elérvén végleges úti céljukat, ezután céltalanul bolyongtak, nem fordítva figyelmüket az emberek lakta világ történései felé, csekélyke érdeklődéssel szemlélték az általuk elhagyott világ konfliktusait, és a maguk mögött hagyott befejezetlen ügyeket.

Az ősi egyiptomiak hite szerint a halál utáni életük egy jobb világban folytatódik majd, és e világi társadalmi státuszukat, életkörülményeiket a holtak lelkei megtarthatják majd az „új világban”.is.

Ha a tanítványaikat megölték volna a taníttatásuk befejezése előtt, vagy mielőtt a mestereik maghaltak volna, a tanítványok tovább szolgálták mestereiket a túlvilágon is, taníttatásuk befejezéséig. Azok, akik átjutottak az egymást keresztező létsíkokon, nem tudtak kapcsolatba lépni másokkal, akiket maguk mögött hagytak ebben a világban, elbizonytalanodtak, majd teljesen kitörölték emlékezetükből ezt a világot.

A vikingek hittek benne, hogy haláluk utáni életüket a nagy csarnokban, a Walhallában (Walhalla: Hősök csarnoka) folytatják, és a lelkük az idők végezetéig ott is időzik majd. Ebbe a csarnokba csak az a viking léphetett be, aki csatában vesztette életét, illetve kivont karddal a kezében halt meg. Ennek elérése érdekében fáradhatatlanul hőstetteket hajtottak végre, álcsatákat vívtak hajóikkal, két mulatozás között felidézték halott hőseik emlékét, akiknek ittak az egészségükre, állandóan a katonák paradicsomi életvitelét folytatták.

Hogy mi történt azokkal a Vikingekkel, akik kivont kard és csata nélkül távoztak az élők sorából, azt nem tudjuk meg pontosan. Azok, akik a Walhallába távoztak, az állandó csaták és összeütközések felelevenítései miatt természetesen túl elfoglaltak voltak ahhoz, hogy beszámoljanak arról, hogy mi történt egyébként a világban, amikor éltek.

Az ősi Kelta hitvilág más szemszögből hitt a halál utáni életben. Ők konkrét helyszínként élték meg a halálon túli életet és „Másvilágnak” hívták azt. A Másvilág volt a holtak tartózkodási helye, valamint a tündérek és más természetfeletti teremtmények is itt éltek. Ez a meghatározatlan, homályos birodalom nem tartalmazott konkrét leírásokat a Másvilág működéséről, annál inkább olvashatunk részletes tájleírásokról, melyek néhol a táj gyönyörűségét említik, máshol rideg és kietlen vidékekről, végeérhetetlen sötétségről számol be, melyek nemegyszer megihlették a dalnokokat és a költőket is. Ezen a helyen a halottak kapcsolatba tudtak lépni az élők világával, és az „Evilágból” kérdezőknek meg tudták válaszolni azokat a kérdéseiket, amely érdekelte őket. És csakugyan, a Kelta hagyományban tanultak szerint (és más ősi kultúrák hiedelme szerint is) a holtak számára lehetséges volt, hogy időről időre visszatérjenek ebbe a világba és közbenjártak az élők ügyes-bajos dolgainak intézésében.

Ez nem volt lehetséges úgy, hogy ködösen gomolygó asztráltestként tértek vissza a Másvilágról. Szilárd anyagi megjelenésre volt szükségük, és a túlvilági testük sokszor sokkalta vonzóbb volt, mint az, amelyikben földi hétköznapjaikat tengették. Megjelenésüket akár minden egyes visszatéréskor változtatni tudták. Néhanapján a halottak csak úgy, minden különösebb ok nélkül, pusztán élvezetből tértek vissza abba a világba, melyet halálukkor maguk mögött hagytak, ilyenkor ételért, melegért, kényelemért és a szeretteik társaságért jelentek meg. És amikor úgy gondolták, egyszerűen csak elillantak az élők világából. Az is előfordult, hogy más céllal tértek vissza: figyelmeztetni, móresre tanítani, tanácsot adni, elintézni egy befejezetlen ügyet, esetenként bosszút állni egy régi sérelemért.

Az igazi kérdés valójában az, hogy mikor tudtak visszatérni? Egyes elméletek szerint bármikor visszatérhettek, - és nem egy szólt arról, hogy valóban tudtak - de minden elmélet megegyezik abban, hogy egy esetben biztosan visszatértek, mégpedig akkor, ha kedvező volt a csillagok állása.

Példának okáért a Nyugati Kelták hagyományai szerint halottaink egy évben kétszer biztosan visszatérnek közénk: a május ünnepének (May Eve) előestéjén (Beltane- Április 30), és Samhain ünnepének éjszakáján (Október 31).

A Samhain (ejtsd: száuiny, vagy szaviny) a gael nyelveken beszélő népeknél a november hónap elnevezése, valamint a kelta nyelvi-kulturális kör egyik legjelentősebb ünnepe, amely október 31-én sötétedéskor kezdődik, és november 1-jén ér véget. Az ünnep megtalálható minden kelta népnél – igaz, különböző neveken. Különböző újpogány vallásokban (pl. Wicca) szintén fontos ünnep. Az istennő (Földanya, Brigid, Diana, Freya, stb.) ilyenkor elvonul, és párjának, a vadászat, a vadak és az erdők istenének (Cernunnos, Horned One, Green Man, stb.) időszaka következik. Ez az időszak egészen a következő Beltane ünnepig tart, amikor ismét egymásra találnak, szerelmük beteljesül, és a föld ismét termékennyé válik, az állatok kis utódai világra jönnek, a virágok és fák színpompás kavalkádjával ünnepelve a létezést.

Rengeteg, területenként eltérő hagyomány társult ehhez a naphoz. Az „alapkoncepció” azonban mindenhol nagyjából azonos: ezen az éjszakán a világ rendje felborul, fellibbennek az evilág és a túlvilág (természetfeletti) közötti határok. Megnyílnak a sídhk (tündérdombok) s az emberfeletti lények, valamint a halottak szabadon járhatnak - kelhetnek köztünk. De ezen a napon nemcsak a holtak jutnak fel a mi világunkban, de ilyenkor evilági hősök is könnyen bejuthatnak a sídh birodalmába.

A nép körében ez az ünnep jelentette a kemény mezőgazdasági munkák után való pihenés első napját is, az örvendezést. Így – akárcsak Magyarországon a regősök karácsony, újév környékén – az írek is házról házra jártak csoportosan kántálva, hogy elűzzék a háztól a rontó szellemeket, némi kis megvendégelés, fizetség fejében, amely fizetséget aztán többnyire az ünneplésre használták fel.

Samhain ünnepéhez számtalan szertartás kapcsolódik, hiszen a pogány kelta hit szerint ez az év legmágikusabb éjszakája. Szokás volt örömtüzek gyújtása.

Az ünnep fontos jelképei az alma és a töklámpás. A varázséjszaka gyümölcse az alma. Ami, mint tudjuk, a termékenység, az élet szimbóluma, Venus, Aphrodité, Iduna és más anyaistennők attribútuma. A gránátalma pedig az alvilággal is kapcsolatban áll: Perszephoné gránátalmamagokat evett, így lett az alvilág királynője Hadésznak, a holtak urának birodalmában.

A töklámpa-szimbólum eredetéről vita folyik, de az bizonyos, hogy vagy ír, vagy skót eredetű szokás. Ezen az estén tilos volt hosszú útnak indulni. Aki mégis erre kényszerült, a töklámpással védte magát az ártó, bajt hozó kísértetektől, tündérektől – akik, mint tudjuk, igen nagy népsűrűségben fordultak elő arrafelé.

Vitatott az ünnephez tartozó kultuszban az emberáldozat szerepe. A keresztény írástudók megemlítenek egy bálványt, Cróm Crúaichot, akinek feltehetőleg emberáldozatokat is bemutattak az ünnepen. Azonban az is elképzelhető, hogy ezek a források a Biblia olyan részeiből is táplálkoztak, ahol magában a Szentírásban is megjelenik az emberáldozat szerepe (például a Hinnóm völgyben Moloch bálvány istennek bemutatott áldozat). Cróm Crúaich léte így tehát nem bizonyított, de megemlítendő, hogy a pogány Hallowe'en ellenes röpiratokban megjelenő Samhain gonosz (kitalált) istenséget róla mintázták. E röpiratok hatására terjed el az az – egyébként téves – elképzelés, hogy a Samhain szó valójában egy istent, gonosz erőket irányító szellemet jelöl.

Beltane ünnepére használatos elnevezések még: majális, Walpurgish éj, Cetsamhain, mindegyik elnevezés május kezdetét jelöli. Ezen a napon az élet újravirágzását, és a tavasz eljövetelét ünnepelték. A hagyomány szerint az Istennő ezen az éjjelen május királynőjeként ölt testet, isteni párja Cernunnos, pedig május királyának alakjában jelenik meg. Egyesülésüket tánccal, szivárványszínű szalagokkal fejezik ki. Beltane a virágok, a termékenység, az érzékiség és az élvezetek ünnepe a mai időkben.

Beltane eredetileg kelta vagy druida tűzfesztivál volt, amit az Istennő és a Szarvas istenség egyesülésének megünneplésére celebráltak, a termékenység dicsőítésére. Az ősidőkben juhokat áldoztak fel tűzben, a termékenységért. Walesben Creiddyladhoz kapcsolódott az ünnep, és gyakran Május Királynőjének hívták.

Beltane az ifjú Isten férfivá serdülésének ünnepe. Ekkor szeret bele az Istennőbe, és szerelmük beteljesül a mezőkön, virágos réteken. Az Istennőben megfogan az Istenség. Az Õ termékenységének, megtermékenyülésének ünnepe ez.

A virágok és a zöld lombok az Istennőt jelképezik, maga a májusfa az Istenséget. Beltane jelenti az életerő, a szenvedély visszatérését, és a vágy beteljesülését.

Ezen a két éjszakán az élők és a holtak világa között csupán leheletnyi vékony határvonal húzódik.

A déli és az éjféli óra az a ritka időszak volt, amikor a természetfeletti lényeknek megengedetté vált, hogy a holtak világából átkelve visszatérjenek hozzánk. Mindannyiunk számára ismerős az a tény, hogy a szellemek éjfélkor látogatnak el hozzánk (abban az órában, amikor a nap egyesül a holnappal), de a délidő (mikor a délelőttöt maga mögött hagyja a délután) szintén nagyon fontos időpont volt. 

A Samhain és Beltane a pogány naptár szerinti két legfontosabb szombat. Ezen kívül két nagy szombat van még, de ezekről az ünnepekről talán majd egy másik cikkben emlékezek meg.

Az ősi görög és római kultúrákban egyaránt úgy hitték, hogy ebben az időpontban a holtak légiói a gonosz hadseregeként egyesülnek, mert ekkor a legerősebbek.

A korai elbeszélések tanulsága szerint sok halott, miután kikelt és visszatért a síri világból, nemcsak, hogy emlékezett a halál előtti életére, de vissza is tudott arra tekinteni, beszélni tudott róla. Néhány történet szerint a halott az erkölcsi irányító szerepét töltötte be, esetleg rátérítette utódait a helyes útra, vagy tetteivel néhány kellemes pillanatot okozott azoknak. Egyfajta túlvilági védelmezője volt hátrahagyott családjának.

„Ott lent a néma legelőn,

egy ősi templom áll,

viharvert, szilárd oszlopai

között az idő vár.” (Wicca ének)

Festmény: Francesca Volchitza Martha

Ariam P.