MOZDULATLAN MOZGATÓ

2019. február 26., kedd

február 26, 2019 Spiritualitás

Brátán Erzsébet: Szeretet és Félelem

Az egész univerzum a rezgéseken alapul, attól függően, milyen szinten rezeg, változik az, amit megtestesít. A szeretet a legmagasabb rezgés, a félelem a legalacsonyabb.

Lét szívében végtelen öröm lakozik, ahol az örökkévaló súlytalan, semleges rezgéshullám tengerében egységben lebegnek a lelkek… Minden megtörténhet… Lét gondolatain múlik…

Minden és semmi… örök és végtelen…

A világegyetem Lét elméjében létezik minden, ami testet ölt, Lét tudatának valamely egyetlen szikrája, minden élő, és élettelennek vélt dolog és maga az ember is ezen gondolatok egyike, aki maga is képes a gondolkodásra. A valóság egy olyan struktúra, amelyben minden mindennel összefügg, kapcsolatban áll egymással, tudattal rendelkezik.

Ebben a legmagasabb rezgésben, amit szeretetnek nevezünk, Lét választja ki a gondolatokat, akik megtestesülhetnek, hogy tapasztalatokat szerezzenek a fizikai síkon. Követei rendszerezik őket, Lét kíváncsi, hogy a gondolatai önállóan felismerik-e Őt önmagukban, és képesek-e visszatérni hozzá, álmaikban súg nekik, folyamatosan üzen a követeivel, az Univerzum mindenkihez beszél… egyfolytában beszél, csak meg kell hallani…

A gondolatok egy csodálatosan fénylő, fehéren szikrázó kristálycsarnokban gyülekeznek, ismerik egymást, hiszen egyek ők, de mégis mindegyiknek van egy parányi önálló gondolata, szabad akarata is. A szellemvezető megmutatja egy–egy élet tervét, amelyből a gondolatok szabadon választanak maguknak. A tervek átláthatóan hevernek együtt az oltáron az idők kezdetétől a végéig, melyek egy nagy körforgást alkotnak, és folyamatosan ismétlődnek. Minden vég a következő fokozat kezdetét jelenti. Minden történés átitatja az összes gondolat sejtjeit, melyek DNS spirálként tekerednek fel egy spirális önmagába visszatérő nyolcast formázó végtelenben, és folyamatosan változnak, pulzálnak előttük. Minden megtörtént és megtörténik végtelenszer, minden egyes gondolat kipróbálhatja a végtelen variációk összes lehetőségét, melyben szabadon fejlődhet, amíg visszaér újból a legmagasabb rezgésbe.

Az egészet Lét gondolja, jól megtervezi a szuperszimfóniát, melyben a szerepeket úgy osztja ki, hogy mindenről tudjon, hiszen ő maga hozza létre. Végtelen és határtalan örömmel és szeretettel öleli át összes teremtményét, hisz mindegyik önálló gondolat ő maga…

Néhány gondolat boldogan követte Vezetőt, aki megmutatta nekik a terveket. Választottak, Szeretet és Félelem…

Szeretet szívének minden érzelmével átitatta Félelem sejtjeit, aki megígérte, hogy ki fogja bírni, és előre elnézést kért Szeretettől, aki repesett az örömtől…

Ezután megmártóztak a Feledés Tengerében, és alászálltak…

Szeretet már megannyi életben részt vett, már majdnem a legmagasabb rezgésszinten pulzált – mielőtt megtörtént a születés csodája, még tudta… az első korty levegő! Hm, milyen finom, ismeretlen ismerős illatok, érzések, boldogság, öröm, szeretet, megrészegítő…

Félelem most jött először… minden ismeretlen volt… már az első korty levegőtől megijedt…

Tízgyerekes család hetedik tagjaként, fiúnak született. Szülei és testvérei szintén első életeik egyikét élték, ez közös volt bennük. Együtt tévelyegtek a félelem útvesztőiben. Félelem megtanult félni, aggódni,rettegni az ismeretlen jövőtől. A szegénység, a folyamatos nélkülözés rányomta bélyegét az életükre. Csokorba gyűjtötte tapasztalatait, és kialakított belőlük egy saját módszert, ami szerint élni akart, hogy kizárhasson minden felesleges bukkanót, és elkerülje a hibákat. Mégis sokszor bajba került…

Szeretet nagycsaládba érkezett, ahol végtelen szegénység uralkodott, de mindig velük élt a szeretet. Gyermekkorában sokszor merengett a világ illúzió mivoltán, és várta, hogy eljöjjön az ő ideje, amikor nagy tetteket hajt majd végre. Nem tudta, mi lesz az, és nem látta előre, ezért elkezdett a jövőért aggódni, majd félni… A félelem lassan-lassan eluralkodott rajta, egy társra vágyott, akire támaszkodhat. Akkor találkozott Félelemmel, aki elrejtette előle valódi mivoltát, és magabiztosan diktálta az iramot. Sorsdöntő nap volt, ami az egész hátralévő életüket meghatározta.

Nemsokára megérkezett Kis Szeretet, akire Félelem féltékeny lett, mert megérezte rajta a magasabb rezgést, és a Tudást. Félt, hogy kihúzzák a lába alól a biztos talajt, amit olyan jól megtervezett magának. Elhagyta őket, de nem érezte jól magát, így visszavándorolt hozzájuk, és kérte, hogy szülessen egy kis félelem is. Megszületett Kis Félelem. Ő is először járt a Földön.

Boldogan élhettek volna – ehelyett Félelem erős kézzel irányított mindent és mindenkit, saját jól kitervelt céljaiért harcolt az egész család. Szeretet elfeledte a szeretetet, és jobb híján behódolt Félelemnek. Tette, amit mondtak neki. Félelem egyre többször megtámadta Kis Szeretetet, ő pedig nem tudott rajta segíteni. Kis Szeretet végigment ugyanazon a lépcsőn, amin ő. Sajnálta, vérzett a szíve érte, de tehetetlen volt, mert Félelem erősebbnek bizonyult. Szeretet bármikor megpróbálta kiterjeszteni szárnyait, és felrepülni, Félelem megtépázta, és bebizonyította, hogy nem ér semmit.

– Minek akarsz repülni, ha nem vagy képes rá! – kiáltotta.

– Ha meg sem próbálhatom, honnan tudjam?

– Maradj magadnak, és menj a kitaposott ösvényen!

– Szeretnék határtalanul szárnyalni az égen…

– Ki? Te? Miért, ki vagy te? Egy nagy nulla! – torkolta le olyankor.

– Nem vagyok nulla… – sírta Szeretet.

– Akkor mutass fel olyan dolgokat, mint én! – verte a mellét Félelem.

Szeretet a félelem szintjén követte az ösvényen az előtte járókat. Egyre búskomorabb lett, mert a benne felgyülemlő vágyakat elnyomta, és addig tette ezt, amíg végleg le nem mondott róluk. Szörnyen fájlalta, hogy Kis Félelem olyan lett, mint az apja, aki ha nem volt otthon, akkor ő vette át az ügyeletes terrorfelelős szerepét, hogy mindenkiben fenntartsa a félelem érzését. Szeretet ekkor bezárta a szívét, és a kulcsot jó mélyen elrejtette. Egyre alacsonyabb rezgésszintre került, nem tudta, hogyan kellene változtatnia. Bár minden ismerőse jól érezte vele magát, számtalanszor azt mondták neki, hogy árad belőle a szeretet, de nem hitte el, sőt egyáltalán nem találta, és azt sem tudta, hol keresse. Ekkor kőkeményen kutatni kezdett utána, de csak még több félelmet, kétségbeesést, és lemondást vonzott magához. Egyre mélyebbre süllyedt, és egy szép napon eldöntötte, hogyha nem képes megváltoztatni a világot, akkor inkább feladja…

Lét biztosította a lehetőséget… padlóra került, de annyira, hogy senki sem mert a közelébe menni, olyan negatív sugár áradt belőle. Feladta és átadta magát az enyészetnek. Barát azt mondta Félelem a Mestere, bár elhitte, de ez már nem változtatott semmin… Magába zuhant, és a sűrű sötét mély pokolban meghalt… meghalt a világ számára…

Mégsem engedték távozni…

Még nem… még nem volt itt az idő…

Utolsó leheletével elszáradt levélként hullott alá, de még mielőtt végleg elnyelte volna a sűrű, sötét mocsár, visszanézett, és szembefordult önmagával. Akkor pillantotta meg a halvány fénysugarat az égen. A Fény megvilágította a Lépcsőt, egy kékesen sugárzó szellemkéz nyúlt felé, és egy Hang szólította: – Gyere!

A látvány és az érzés annyira lenyűgözte, hogy elfogadta a Kezet. Lét repesett az örömtől, hogy a legkedvesebb gondolata megtanult látni, és hallani. Folyamatosan küldte elé a jeleket, a segítséget, mellyel Szeretet felemelkedett, kiterjesztette csodálatos szárnyait, és felrepült. Magasan szárnyalt, határtalan és végtelen magasságokban, mint azt mindig tervezte…

Azután találkozott Angyallal, aki megemelte a rezgésszintjét, megnyitotta a bezárt szívét, rávilágított igaz önvalójára, és végtelen örömöt csalt a napjaiba. Feltört belőle a Boldogság folyója. Félelem többé nem tudta lehúzni. Rájött, hogy nem Félelem a Mestere, hanem ő neki, akár a Kis Félelemnek. Szeretetet és örömöt hozott, sugárzott, mint a Nap, amerre járt, ontotta magából a tüzet, maga is angyallá változott. Már tudta, mi az a nagy tett, amit végrehajtani született. Csodálatos küldetéssel érkezett, hogy mindenkinek átadja a szeretetet és az üzenetet, hogy együtt emelkedjenek fel a határtalan magasságokba. Lét prófétája lett…

Hangos, hallgatható verzióban:

2019. február 23., szombat

február 23, 2019 Spiritualitás

Brátán Erzsébet: Mivel töltjük meg a teret?

Biztos tapasztaltad már, amikor beléptél egy ódon épületbe, templomba, múzeumba, vagy várkastélyba, de legyen az egy régi családi ház, vagy bármilyen egyszerű épület, hogy ott megszállt valami különös érzés, hangulat. Az épületeknek saját „kisugárzása”, egyénisége van. Átsüt rajtuk elődeink minden gondolata, az, amivel folyamatosan megtöltötték a teret. Gondoljunk csak egy templomra, amiről sejtjük, mivel tölthették meg: áhítattal, alázattal, hálával, csenddel, befelé fordulással és hittel. A gondolatok rezgését átvették a falak, azt érezzük, amikor belépünk oda, sőt minket is hasonló érzések töltenek el, meghitt alázatra késztetnek, mintegy fogadjuk a falaktól az ősök üzenetét. Az ott tapasztalható, kézzel fogható csend suttogásra int bennünket, ahol nem azért maradunk csendben, mert nem illik hangoskodni. Ez azonban nemcsak a templomokkal van így, hanem minden egyes épülettel, sőt a házaink, a munkahelyünk és az egyéb intézmények esetében ugyanígy működik. Így már érthető, miért vannak olyan helyek, ahol jól érezzük magunkat, vagy ahonnan ész nélkül menekülnénk. Tehát nem mindegy, milyen gondolatokkal és érzésekkel töltünk meg egy teret, ahol élünk, ahol minden nap ott vagyunk, mert a visszasugárzó gondolatok hatnak ránk, az érzéseinkre és a hangulatunkra.

Ahhoz, hogy mindez még érthetőbb legyen, vizsgáljuk meg, miből vagyunk.

Az ember (is) sokkal több annál, mint amit fizikai szinten látunk, tapasztalunk belőle. Egyetlen hatalmas, végtelen, és határtalan energiamezőből származunk, magunkat és anyagi világunkat a gondolatainkkal teremtjük meg. Mielőtt leszületünk, önvalónk ismeri életünk tervét, és azt, hogy a továbbfejlődésünkhöz mire van szükségünk (karma), ezek szerint választunk helyszínt, és családot. Tehát nem véletlenül vagyunk ott, ahol, mindent tudtunk előre, mi magunk választottunk!

Minden rezgés, ami végső soron lebontható fényre és hangra. Testünk energiából épül fel, részecskéi folytonos rezgésben vannak, szüntelenül rezonálnak, átalakulnak, a világmindenség anyagából folyamatosan újrateremtik önmagukat. Ráadásul ez energia, esemény, folyamat, melyet a gondolataink hoznak létre, továbbítanak, azaz pillanatról pillanatra a tudatunk teremti meg, hozza létre az anyagot. Amit szilárdnak érzékelünk, azt különböző frekvenciájú (rezgésű) energiák harmonikus összhangja hozza létre. (Az energia megfoghatatlan, mindig volt, és mindig lesz, nem lehet meghatározni, öröktől fogva létező…) Sejtjeink elvághatatlan kapcsolatban állnak, egyek vagyunk egymással és az egész világegyetemmel, elválaszthatatlanul összeköt bennünket egy nullponti energiamező. A nullponti energia a virtuális részecskék tengere, amely ott van az univerzum minden egyes pontja mögött. Az univerzum legtávolabbi részével is ugyanúgy összeköttetésben állunk, mint a legközelebbivel, akár egy adó-vevő, egyszerre vagyunk jelen mindenütt, tértől, és időtől függetlenül, hiszen egyik sem létezik abban a formában, ahogyan eddig gondoltunk rá. Folyamatosan oda-vissza üzenünk, jeleket küldünk egymásnak, és az univerzumnak, nyitott könyvek vagyunk, csak emberként „elfelejtettük” venni az adást, felismerni azokat. Minden sejtünk fényimpulzust, elektromosságot, és a részecskék súrlódása, mozgása által generált hanghullámot bocsát ki magából, melynek még illata is van. Ezekkel „üzenünk”. Az emberi test, akár bármi más, végső soron egy összetömörült információs energiamező. Az egészet az elme irányítja, de azon túl, és leginkább az a mező, ami körülvesz minket (a mátrix).

A gondolat egy mérhető energiahullám, ami hat a sejtekre, a testre – a fény sebességének 27-szeresével halad. Jézus bebizonyította, hogy az agy magas frekvencián rezegve irányítani tudja a gondolati energiát, és ezzel növeli a beteg emberek életenergiáját, hihetetlen gyógyításokat hajt végre, akár a halálból is visszahozza őket, vagy a vizet borrá változtatja, tehát a rezgésszint határozza meg, hogy egy anyag mivé válik.

Biztosan érezted már, milyen jó, mikor sokan gondolnak rád, és szeretetet küldenek feléd, olyankor szárnyra kapsz, mert tudod, hogy veled van valaki, aki szeret, és gondol rád! A gondolataink eredményei vagyunk, azzá válunk, amit gondolunk magunkról. A gondolatoknak teremtő energiája van, ezért nem árt vigyázni, mire gondolunk, mert megteremtjük vele a valóságot, és a teret is azzal töltjük meg, ahol éppen vagyunk! A gondolat is egyfajta rezgés, amit gondolunk, az jel, üzenet, azt kivetítjük, a rezgését átveszi a testünk és a környezetünk, egyszóval vele teremtjük meg úgy az életünket, mint magunkat és a környező valóságunkat. Ha már tudjuk, valójában miből vagyunk, hová tartozunk, akkor érezzük, és tapasztaljuk, mit jelent a gondolat, és mekkora hatalma van felettünk.

Hozzunk fényt a térbe, töltsük meg szeretettel, egységgel, boldogsággal, hittel, csenddel, elfogadással, feltételek nélkül, azzal, amit kapni szeretnénk, akkor mindenki jól érzi magát velünk, mellettünk, élvezzük az együttlétet, és az egységet, fogadjuk el a valóságunk illúziójában betöltött szerepünket! Egységben vagyunk a világgal, és önmagunkkal, rezegjünk együtt a létezéssel, hiszen rajtunk múlik, mi történik velünk és körülöttünk.

Te mivel töltöd meg a teret?

Brátán Erzsébet

február 23, 2019 Szinay Balázs

M. Kovács Melinda - Szinay Balázs: Örök / nem örök

Világunkban minden állandó körforgásban van, csakis folyamatos változás árán képes fennmaradni: hanyatlik, majd újrateremti magát. A halálból új élet születik, s minden születés magában hordozza a halált. Minden, ami létrejön, elmúlik egyszer.

Az ember ugyan magával hozza a teremtés képességét, de nem tud olyat alkotni, ami szembeszállhat a múlandósággal. Létrehozhat új életet, önmagából megteremthet egy másik embert, de minden teremtése megsemmisülésre ítéltetett. Csupán az lehet örök, ami Istentől való, s az isteni egység része: a lélek.

Az ember tudatában van saját halandóságának, ezért az Egot állandó rettegésben tartja a halálfélelem. Az Ego jelszava az „egyszer élünk”, így mindent magának akar. Minden vágyakozásunk és akarásunk forrása az Ego. A valóságot, hogy a lélek örök és halhatatlan, csak a Felsőbbrendű Én ismeri. Tisztában van saját sorsfeladatával, és az Egoval ellentétben nem az élet élvezete, hanem az élet megtapasztalása a célja. Félelemre semmi oka, hiszen az úton, amit kijelölt magának, nincsen egyedül.

A lelki társak találkozása rendkívüli élmény.

„A lelki társak azonos hullámhosszon rezegnek. Az ilyen sorsszerű összecsapódáskor átlépi az ember a közeledés társadalmilag szokásos lépcsőfokait. Nem lépésről lépésre közelednek egymáshoz, hanem hirtelen. Olyan, mintha rég nem látott testvérünkkel találkoznánk. Egyszerre Mindent el akarunk mondani egymásnak. Most és azonnal. Mert végre itt van az, akinek lehet. Aki érti. Az ilyen hirtelen összeszikrázáskor felizzik valami a Fényből. Ezt mindketten érzik, és ki akarják használni a csodálatos pillanatot.”- írja Müller Péter, Aranyfonál c. könyvében.

Ilyen találkozás minden szerelem. A szerelem együttrezgés, különleges egységélmény. S mivel a Földön nincsenek véletlen történések és véletlen találkozások, nem létezik véletlenül megeső szerelem sem: dolgunk van egymással. A létezés oka és célja az egyéni és kollektív fejlődés. Felvállaltuk egymás segítését, aminek végre eljött az ideje. Sokszor ugyan megmagyarázhatatlan fellobbanásként élünk meg egy-egy szerelmet, de valójában csak az Ego értetlenkedik. Ő az, aki lángra lobbant, a Felsőbbrendű Én csupán felismert. Felismerte a másikban azt a valakit, akivel számtalan életen keresztül segítették egymás fejlődését. Most boldog, mert új lehetőség kínálkozik.

Azért, hogy a szerelem elmúlik, hogy még a legnagyobb lobogás is megszűnik, egyedül az Ego a felelős. Csakis az Ego képes kiábrándulni a szerelméből.

Már-már őrült módon lángol, követel és birtokolni próbál. Csakhogy azt szereti, akit lát, és nem azt, akit érez. Csodás tulajdonságokkal ruházza fel a másikat, ezáltal saját teremtményéért rajong. Amikor aztán a mámor csillapodik és felszáll a lila köd, az Ego őrjöng, mert becsapták. Nem érti, imádatának tárgya hogy változhatott meg ilyen hirtelen. Mivel nehezen viseli a változást, kiábrándul, a két ember útjai pedig szétválnak. Sokszor még azelőtt, hogy a vállalt feladatukat teljesítették volna.

A boldog szerelemben eltöltött csodálatos időszak az ego őrült, fékezhetetlen mámora. A felsőbbrendű én számára „csupán” jóleső örömtánc. Tudja: itt az idő, elkezdődhet egymás felemelésének kegyelmi periódusa. A lélek felismer, felemel és segít. Nem eszköze és vágya a birtoklás, nem akar kisajátítani, hiszen ahogy a találkozás előtt, úgy később is képes létezni a másik nélkül. Tudja, hogy az együtt töltött idő ajándék és lehetőség. Tisztában van vele, hogy régi ismerősbe botlott, és nem ez az utolsó találkozás. A lélek azt szereti, akit érez: a másik igaz valóját. Ezért az Ego hirtelen jött és gyorsan múló szenvedélyével ellentétben, a lélek szeretete örök.

M. Kovács Melinda

***

„Nem emberi lények vagyunk, akik spirituális élményeken megyünk keresztül, hanem spirituális lények, akik az emberi létezés élményén haladnak át.” (Maharishi Mahesh) Nem szükséges éppen kelet felé kacsintgatnunk, ezzel a gondolattal a mi kultúrkörünkben is egész korán megismerkedünk, amikor Jézus szavait halljuk vagy olvassuk: „Isten országa bennetek van, s körülöttetek…” – a gondolatot pedig minden kor, minden kultúra megismételte a maga idejében. Mégse lehet azt mondani, hogy mifelénk ezt túl komolyan vennénk, vagy, hogy szorosan szellemiségünk részét képezné mindennapjaink során. Nem úgy, mint például azokon a műveltségi területeken, ahol Krisna szavain nevelkedtek: „Nem volt olyan idő, amikor Én nem léteztem, s öröktől fogva vagy te és ezek a királyok is. A jövőben sem fog megszűnni életünk, létünk végtelen.” Az információ adott, mégis a megértés hiányos volta léthelyzetünk alapvető félreértelmezéséhez vezet, amiből következik, hogy életünk folyton változó, átmeneti kísérő elemeit érzékeljük egyedüli valóságként, figyelmen kívül hagyva mindazt, ami eközben változatlan. Ha pedig nem vagyunk tisztában azzal, hogy mi az, ami változatlan, vagy másképpen örök, az öröklét élményét se tudjuk érzékelni és adaptálni saját, egyéni létélményünkre vonatkoztatva.

Az emberi elme és a fizikai test képes arra, hogy vezetőként viselkedjen, vagyis átitatódjon az isteni részelem, az egyéni lélekszikra változatlan ragyogásával, ugyanakkor egyszeri tapasztalati élmények gyűjtésére, az ismeretlen megismerésére is alkalmas. Nem egy kultúra úgy tekint a teremtett világra, mint Isten testére, a benne létező élőlényekre pedig, mint az univerzális forma (test) egyes alkotóelemeire, sejtjeire, melyeken keresztül az Egész tapasztalati élményeket szerez saját magáról, végső soron saját maga által. Így Isten egyszerre a teremtő és a teremtett világ is egyben. Ebből fakadóan az emberi lény élményei nem különböznek az Istenség élményvilágától, egyedül saját, rendelkezésére bocsátott egyéni tudatossága (egója) enged számára arra következtetni, hogy érzékelése minden más létezőtől független.

Hasonlóan az emberi test működéséhez, az univerzális forma sejtjei is határozott funkcióval, feladattal érkeznek a tapasztalati világba, a különbség csak annyi, hogy feladatukat saját maguk választják ki érzekésük előtt. Így a létezési színtér mindig egyfajta grandiózus színpadként funkcionál, ahol a szereplők más szereplőkkel karöltve különféle szituációkat játszanak el élményeket szerezve a nagy egész számára. Előre vállalt szerepeikről persze leérkezésük után megfeledkeznek, így válik az alapvetően tét nélküli játék látszólagos élet-halál harccá, egészen addig, míg az egyéni lélekszikra ismét rá nem ébred élményszerzésének lényegére, saját funkcionális voltára, lénye alapjának változatlan természetére.

Ebben a létformában erre direkt és spontán élmények által képes. Direkt módon előidézheti az isteni minőség megtapasztalását lelki gyakorlatok által, amikor is folyamatos gyakorlatozással eljut a konkrét tapasztalati élményhez. Erre az ókor óta világszerte spirituális iskolák alakultak, számos tanító számolt be technikákról, melyek Isten és az egyéni lélekszikra közötti közvetlen kapcsolat megtapasztalására szolgálnak. Elég csak a jógára gondolni, mely fogalom szó szerinti értelmezésben, eredetileg pontosan az előbbit jelenti.

Spontán élményszerzési lehetőségként pedig adott a szerelem, vagy a szeretet indirekt tapasztalása. A tudomány és a spiritualitás vitatkozik arról, hogy a spontán élmények mennyire lehetnek tartósak. A gyakorlati tapasztalat összességében azt mutatja, hogy ezek a megtapasztalások addig tarthatók fenn, amíg erre adott ember személyisége képes, vagyis ameddig ehhez a létélményhez kapcsolódni tud. Mivel a szerelem és a szeretet az öröklét egy önmagában folyamatosan jelen lévő, meg nem szűnő élményforrása, a kapcsolódás lehetősége a finomabb létsíkok irányából gyakorlatilag bármikor adott. Ha az emberi lény vezető, képes ezt az élményt is vezetni és fenntartani magában. Segítsége ebben, hogy a folyamat egy tapasztalati élménnyel kezdődik, így egy későbbi áthangolódás alkalmával tudatában lehet annak, mihez kell visszakapcsolódni. Ezt hívja a hagyomány lelki emlékezetnek.

Ebből kiindulva a helyett például, hogy „a szerelem nem örök” pontosabb lehet azt mondani, hogy a szerelemhez való kapcsolódási képességünk nem örök. Más, és inkább társadalmi kérdés, hogy erre nem is nevel, később pedig nem ösztönöz minket senki. Szerencsés helyzetben vannak azok, akiknek egyéni története, vagy tapasztalati élményvilága ilyen körülmények között is ösztönös kapcsolódási lehetőséget biztosít, ezért könnyebben merik hinni és hirdetni: a szerelem örök. Hiteinknek, kimondott gondolatainknak mágikus, teremtő ereje van, ezáltal pedig döntő szerepe sorsunk alakulásában.

Szinay Balázs

2019. február 22., péntek

február 22, 2019 Irodalom

Ariam P.: Lovcen, ahová a költők vágynak

„Békeidőben könnyű jónak lenni. A hősök csupán a nehéz időkben válnak felismerhetővé!”

P.P. Njegos

Rövid, mindössze harminchét évnyi földi léte alatt, Petar Petrovic Njegos, fejedelem, ortodox egyházfő, filozófus és költő a XIX. században sok egyéb teendője mellett összefoglalta nemzeti identitását oly sok viszontagságon át megőrizni akaró népének történelmét drámai-lírai hőskölteményében, ezzel Montenegró szerintem mai napig leghíresebb irodalmi alakjává vált. 1847-ben, egy bécsi kiadó segítségével jelentette meg ezt a nagy hatású művét, melyet számos nyelvre lefordítottak. Magyarul A hegyek koszorúja címmel Csuka Zoltán gondozásában jelent meg a költő halálának 150. évfordulóján. S bár eredetileg a török hódoltság alatt elszenvedett keresztényüldözések, vagy a még korábbra visszanyúló törzsi háborúk emlékének megmaradását hivatott szolgálni, jóval később, a kommunizmus, sőt a koszovói háború vallási különbségeiből fakadó gyűlöleténél is megőrizte aktualitását. (A lakosság, több mint 20%-a muszlim vallású a mai napig – a szerk.) Njegos, művében a muzulmán hit visszaszorítását, és a törökbarát rétegek haladéktalan elűzését szorgalmazta. Népét arra buzdította, hogy hőstettek és a legnagyobb szenvedések árán is meg kell őriznie kulturális és vallási hagyományait, szabadságát és függetlenségét.

Valamiért arrafelé egyébként nem volt divat az alkotó megjelölésével publikálni, és a korábbi évszázadokból, pontosabban már a XVI. századtól ránk maradt verstöredékek és költemények névtelen alkotóinak munkáit is felhasználva alkotta meg páratlan művé Petar Petrovic. Sok egyéb érdeme mellett a szerb nyelv megújítójaként is számon tartják. Az akkoriban használatos mesterséges szlavjanoszerb nyelvet vallási és világi hatalmánál fogva tetszés szerint alakíthatta, költeményeit a hegyi emberek egyszerű nyelvén fogalmazta meg.

Már egészen fiatalon számos nyelven beszélt, a kor legnevesebb szláv tanítóitól tanult nemcsak nyelveket, hanem filozófiát és egyéb tudományokat is. Tizenhat éves korában kezdett el irodalommal foglalkozni, első verseit abban a kolostorban írta, ahol tizenhárom éves korától nevelkedett. Kijelölt fejedelemként és papként nem számíthatott vérszerinti utódra, ő maga II. Pétertől örökölte oldalágon a fejedelemséget, mellyel egy időben automatikusan felkenték egyházfőnek. (A pravoszláv vallásban a cölibátus egyébként csak a szerzeteseket köti, püspök viszont csak az lehet, aki előzőleg szerzetes volt, ez magyarázza az oldalági örökléseket.)

Négy könyve látott napvilágot, A hegyek hangja (1833), A török veszedelem elleni gyógymód (1834) (Zrínyi után szabadon…(?) - a szerk.) A szabadság hangjai (1835), de csak jóval később, halála után, 1854-ben jelent meg, végül 1845-ben a Szerbiai tükör.

Munkáit a jelenkor is használja és felhasználja. Nevével találkoztam hajók oldalán és graffity-ken, arcképe posztmodern alkotásokon köszönti a kávéházakba és éttermekbe betérőket.

Töretlen hatása a szláv művészetre elvitathatatlan, sokat szenvedett népének holtában is eleven történetmondója, humanista, hazafi, államférfi és remete.

A különben is magas termetű montenegrói férfiak átlagánál jóval magasabb termete miatt az egyszerű emberek hajlamosak voltak természetfeletti tulajdonságokkal is felruházni őt, egyes legendák láttak napvilágot arról, hogy valójában teste nem is emberé, hanem egy dzsiné.

Utolsó kívánsága szerint a Cetinjében található Lovcen Parkba szállíttatta haza hatalmas testét meghalni 1851-ben, ahol korábban Itáliában és Bécsben is sikertelenül kezelt tuberkulózis végleg legyőzte.

Szentté avatását már 1855-ben kezdeményezték, de hivatalosan csak 2013-ban vált szentté a papköltő, május 19-e lett az új szent napja. (A szerb pravoszláv egyház szokásai szerint ugyanis először helyi, püspökségi szinten avatnak valakit szentté, ezt a döntést kanonizálhatja aztán az egész szerb pravoszláv egyház. Istmalmai lassan őrölnek…)

Lovcen, mauzóleum, Montenegró legmisztikusabb épülete

A mintegy 1700 méter magasan, egy, a roppant fekete hegyek közül is kimagasló hegy tetején álló mauzóleumát még életében ő maga építtette. A sírkamra bejáratáig 461 lépcsőt kell megmászni az odazarándokolónak. Maga a sír egyetlen hatalmas darabból faragott fekete gránittömb.

„Aki egész életében kimagaslott a többiek közül, annak a halálban sincs tériszonya” – mondta magáról Montenegró kedvenc fia.

1916-ban, amikor az Osztrák-Magyar Monarchia megtámadta Montenegrót, hadibázist rendeztek be a mauzóleum mellett, így a hamvakat átmenetileg kimenekítették, és a Cetinje kolostorban rejtették el. Az épületet több találat is érte, és 1971 után, amikor is a sírhely újjáépítése befejeződött, került vissza ismét a nagyember a végakarata szerinti nyughelyére.

Njegoš halálának századik évfordulóján Montenegró, vagy hogy a saját nevén hívjam, Crna Gora nemzetközi pályázatot írt ki egy új mauzóleum megépítésére, melyet az akkor Amerikában élő horvát szobrász, Ivan Meštrović (1883-1962) nyert meg. Fizetségképpen pedig egy Crna Gora-i lepényt és egy Lovceni gomolyasajtot kért.

Egy ősi legenda szerint a Lovcen, a szent hegy az istenek találkozóhelye is volt, mert a tengerpartról fehérnek látszó, a semmiből égig nyúló hegy a korai időkben ember számára megközelíthetetlennek tetszett.

Tartozik egy másik legenda is a fekete hegyekhez, miszerint az útépítést vezető mérnök lángoló szerelemre gyulladt Nikita király szépséges lánya iránt, s reménytelen szerelmét az imádott Milica nevét szimbolizáló, „M” alakú kanyarokban építette be az útba, ezért kígyózik hát M alakban a roppant szerpentin a szent hegyre.

A Lovcen egyébként Nemzeti Park is, hegyei és erdői lélegzetelállítóak, megéri felmenni és megnézni. A hatalmas területen elterülő Nemzeti Park mellett, innen látogatható legkönnyebben a költő szülőfaluja, Cetinje, a szülői ház ma múzeumként üzemel. Cetinje otthont ad természetesen a máig működő régi kolostornak is.

Hoztam egy montenegrói verset, szerb nyelvről fordítottam, és őszintén remélem, hogy vissza tudok vele adni valami pillanatfelvételfélét az ottani emberek mindennapjait átható hitből és hazaszeretetből.

„Az új hajnal fényeit gyújtja,

A mi fekete hegyünk anyja!

Lábaid előtt állunk,

Legyőzve az ellenség erőit.

A szabadság egyetlen vigasza

A szerbeknek Te vagy.

Isten és az ő szent anyja,

Adja, hogy hozzánk mindez visszatérjen.”

Dushan

A mieink közül is sokan jártak a Lovcenen, többek között Kosztolányi Dezső is 1935-ben, az ő szemével így láthatjuk a fenséges hegyeket: „(az óriás gépkocsi) mint valami irdatlan bogár kapaszkodik az irdatlan mészsziklákra, 1759 méter magasságra, a Lovcsen tetejére. Ha lenn hőség volt, itt jeges levegő csap arcunkba. Nem sirályok keringenek fölöttünk, hanem kőszáli sasok. A tengeri betegséget – varietas delectat – a hegyi betegség váltja föl. Két meredély perem között inog a gépkocsi, a remekül épített, de mégis keskeny, kígyózó műúton, mely nyaktörő hajtűkanyarokkal szórakoztat bennünket, kőrakások és védőfalak nélkül…”

február 22, 2019 Nyírfalvi Károly

Nyírfalvi Károly: Próza? Vers? Költemény?

Gondolatfutamok cikáznak a fejemben, s kerülnek hirtelen a papírra.

Akár ezzel a sorral is kezdhetnék egy prózaverset. Tessék? Hogy mit? Ha próza, miért vers? Ha vers, mi teszi prózává? E két fogalom az irodalmi hagyományok szerint kizárja egymást. Haladjunk sorrendben, fejtsük fel a szegést, s nézzük, hogy is alakulhat ki egy ilyen hidridműfaj. Közelítsünk a nyelv felöl.

Próza: Folyó beszéd. Ritmikai és más szempontból kötetlen nyelvi közlésmód. Olyan irodalmi forma, mely nem ölt versformát.(Alföldy Jenő: Irodalmi fogalomtár) Többnyire elbeszélőjellegű, más szóval epikai műfaj. még egy új fogalom.

Epika: Elbeszélőművészet. Formája lehet vers, próza és dramatizált párbeszéd. (Alföldy Jenő: Irodalmi fogalomtár)

Ha egy korábban már használt Woody Allen-idézetből indulunk ki, mely szerint vers az, amikor a sorok nem érnek ki a papír széléig, akkor a próza esetében a sorok kiérnek a papír széléig, vizuálisan legalábbis ez a legszembetűnőbb különbség.

Boncoljunk tovább, odáig tehát eljutottunk, hogy prózavers esetén a sorok kiérnek a lap széléig. Hogy jön akkor hát ide a vers műfaja?

Vers: A lírai műalkotás szándékával és felfogásában létrejött szépirodalmi mű. kétféle értelemben beszélhetünk versről: 1. lírai mű; 2. kötött formájú szöveg. Amennyiben kötött formájú szövegre gondolunk, vers az, amelynek ritmusa van, amelynek sortördelése eltér a prózától, vagy más, jellegzetesen versre utaló formai sajátosságokat mutat. (Alföldy Jenő: Irodalmi fogalomtár)

Előállt egy újabb fogalom: líra. Tisztázzuk ezt is, mielőtt kiásnánk a kutyát, és végiggondolnánk, mitől próza, és mitől vers a prózavers.

Líra: A három alapvető műnem egyike – költészet, más szóval poézis. A líra mindig jelen idejű, akkor is, ha kétezer évvel ezelőtti művet olvasunk vagy hallgatunk. (Alföldy Jenő: Irodalmi fogalomtár)

Mindebből levonhatjuk azt az egyszerű következtetést, a prózavers nem szerencsés kifejezés, hiszen a vers elfogadott szabályai (rím, ritmus jelenléte) nem jellemzőek rá, külsejét tekintve elsősorban szabályos lapszéltől lapszélig tartó sorokból áll. Persze: ettől próza, egyszerűbben olyam formáját tekintve kisprózai mű, mely egyéb tekintetben a líra, a költészet irányába mutat. Jelen idejű, cselekménye, ha van, nem lineáris, stílusában líraian áradó, a kötött formákat ledobja magáról, elsősorban azok élnek evvel a formával, akik nagy szenvedéllyel írnak, és nem nagyon tudják eközben korlátozni stílusukat, nyelvezetüket, nem a takarékos, purista irányzatok képviselői, de igyekeznek akarva-akaratlanul, tudatosan vagy ösztönösen áthágni a műfaji határokat. Így fogalmaznám meg magam, aki szintén fordult már ehhez a műfajhoz az előbb felsorolt okok miatt, nem volt kedvem bíbelődni a formával, hagytam, hogy határaimat a papír mérete szabja meg.

Vajon hogyan fogalmaz az irodalomtudós?

Prózavers: Prózában írott mű a líra műnemében. Nem tévesztendő össze a szabad verssel, melynek sortördelése versképző elem, s a makámával, mely prózaszerűen írt rímes költemény. Legélesebben az epikai műtől kell megkülönböztetnünk: személyes hangvétele, költői kifejezésmódja, hangulata eredendően lírai. S mert vers alatt, mint korábban említettem a rímes, ritmusos szöveget értjük, de mert mégis lírai hangvételű műről beszélünk, áthidaló megoldásnak egy újabb fogalom: prózaköltemény. (Azok műfaja ez, akiknek se türelmük, se érzékük a kötött formákhoz, de a szavak és érzelmek pontos megvilágításába nagy szenvedéllyel és nyelvi precizitással fognak bele. )

Viszonylag fiatal műfaj, ha a makámát nem számítjuk, nagyjából egyidős a különböző irodalmi izmusokkal, elsősorban a szürrealizmussal, de az ötvenes években és később a hippi-kultúra jegyében alkotó beat-írók műveiben is rendre találni prózakölteményeket.

Később formálandó nyersanyagok írására is kiválóan alkalmas, felszabadító jellege okán.

Röviden: prózaformában írt, de a líra egyéb jellegzetességeit felvonultató szöveg, költemény.

2019. február 17., vasárnap

február 17, 2019 Zene

Szinay Balázs: Én, József Attila – Attila szerelmei – musical József Attila verseire

Van, hogy egy művészeti alkotás, grandiózusnak szánt produkció némely momentuma, magával vont részleges hozadéka az, amiért annak voltaképp érdemes volt megszületnie. Hozzávetőlegesen ez a véleményem az „Én, József Attila” című musicalről is.

A kettős szereposztással színpadra vitt darab 2012 februárja óta szerepel a Madách Színház műsorprogramjában. Nekem Nagy Sándor / Polyák Lilla / Balla Eszter szereposztással volt lehetőségem megtekinteni, s bár különösebb várakozásom nem volt a végeredmény irányában, sajnos azokkal a kritikai hangokkal kell egyetértenem, melyek azt hangsúlyozzák: ez nem egy sikerült mű. Főként nem a fenti szereposztásban (Posta Victor játékát, József Attila alakítását néhány fokkal nagyobb elismeréssel jutalmazták).

Számomra eleve az életre hívás módja is visszás: a Madách Musical pályázatot írt ki, erre érkezett be a darab ekkori koncepciója, mely végül is nem ért el helyezést a pályázaton, de az intézmény vezetősége látott benne fantáziát, így felkarolta – főként és lényegileg azért, mert a tárgya József Attila volt. Ennyi erővel bármely avatott, József Attilával zeneileg és/vagy társulatilag elmélyültebben foglalkozó alkotógárda ötletét meg lehetett volna valósítani.

A kiindulópontot Vizy Márton József Attila szerzeményeire írt versmegzenésítései adták. Ezek köré épült később forgatókönyv gyanánt egy levelezésekből, versekből, visszaemlékezésekből összeállított szövegegyüttes. Végeredményképpen a kétfelvonásos darab lényegében József Attila Vágó Mártával, majd Kozmucza Flórával folytatott szerelmi viszonyát dolgozza fel.

Ahol a problémák kezdődnek (és végződnek): a prózai előadás inkább gyengíti, mintsem erősítené a hozzá írt zenét, és a darab zenei világa amúgy sem feltétlen találó a legtöbb helyen. A bemutató előtt többek számára kérdés volt, hogy József Attila életét, munkásságát hogyan lehet méltóan musicalben bemutatni? Miért ne lehetne? – kérdem én. Hiszen egy musicalnek nem feltétlen kell a giccsről szólnia (bár ugye a legtöbb musicaltől ezt szokhattuk meg), bármilyen zenét lehet hozzá szerezni, és egy jó prózai forgatókönyvvel, igényes színészi játékkal így akár ezt a témát is fel lehet professzionálisan dolgozni. Csak éppen nem ez történt.

Ahogy sok más kritikában is olvasni lehet, a darab első felvonása színészi játék tekintetében inkább a középiskolás előadások, vagy az amatőr színtársulatok teljesítményére emlékeztet. Hovatovább: majdnem a fináléig nincs benne semmi különleges, izgalmas, elgondolkodtató, gyönyörködtető, vagyis említésre méltó. Bár a hangvétel fogcsikorgatva próbál patetikus lenni, a verseket inkább elmondják, a karakterek élettelenek, az énekteljesítmények változóak (pl. Nagy Sándor az egyszerűbb témákat is több helyen pontatlanul adja elő), a táncjelenetek pedig a Michael Jackson klippek világára emlékeztetnek. Kivételt jelent ezalól például a „Tedd a kezed” című versből készült duett, ami alapvetően egy nagyon jó dal (csak banálisan hat, hogy a darabban milyen rossz helyen hangzik el: József Attila és Vágó Márta ugyanis maximum 10 perce ismeri egymást, de már lángoló szerelmükről számolnak be), valamint a „Nagyon fáj” című versdal, mely végre látványban és hangulatban is hoz valamit, még akkor is, ha csak jelen darab értelmezési keretein belül állja meg a helyét (önmagában alapvetően nem feltétlen illik ez a fajta zenei értelmezés ehhez a vershez).

Ehhez képest a második felvonás sokkal erőteljesebb, árnyaltabb, szélsőségesebb – vagyis eltaláltabb (akkor is, ha Nagy Sándornak gyakorlatilag végig nem sikerül elhitetnie, hogy ő József Attila). Érdemi produkciót leginkább a Kozmucza Flórát alakító Polyák Lillától láthatunk – már ha a prózai előadást vesszük alapul. Ezzel együtt, ha igaz, hogy József Attila borderline személyiségzavarral küzdött, ezt gyakorlatilag sehol nem érjük tetten. Persze, alakja olykor zavarodott, máskor karaktere hangosan üvöltözik, megint máskor szeretetéhes és panaszos, de csak úgy, színháziasan, és ettől nem lesz személyiségzavaros. Ez a fajta személyiségzavar ennél sokkal kiszámíthatatlanabb, elevenebb és drámaibb. Nemes egyszerűséggel a laikus szemlélő számára gyakorta érthetetlennek tűnő hangulatváltozásokkal járó, bármikor ön- és közveszélyessé váló viselkedésforma.

A felvonás zenei (és színi) mélypontja a „Születésnapomra” zenés változata, mely ebből az elkeseredett költeményből javarészt komédiát csinál. Dicsérni talán az „Áldalak búval, vigalommal” című dalt lehet. Bár azt sem az előadás szintjén, mert Vágó Márta például mosolyogva búcsúztatja ebben a dalban József Attilát, és azt se lehet mondani, hogy ez a kegyelettel átitatott szeretet a részvét teljes megnyilvánulása volna, inkább az öröm mosolyára emlékeztet…

Összességében számomra kevéssé érthető, hogy egy nagy múltú színház, és egy általa erre felkért szereplőgárda hogyan tud ennyire üres, és tartalmatlan produkciót a közönség elé tárni, ráadásul egy ilyen kivételes lehetőséget adó témát feldolgozva. Az effajta próbálkozásoktól sokan azt várnánk, hogy maradandó nyomot hagynak, átörökítve József Attila munkásságát a későbbi generációkra is. Sajnos a szakmai kritikusok, és a laikus véleményezők legalább fele nem így gondolja ezt. Pedig bizonnyal a legtöbben örültek a témának! Mindenesetre jelen időben a fontos vélhetően az, hogy a darab kivitelezői elégedettek legyenek a végeredménnyel (és hát azok, elég csak megnézi a bemutatót követő nyilatkozatokat a Madách Tv-n, a színház youtube csatornáján), illetve, hogy a nézőtér minden előadás alkalmával megteljen (és hát amennyire ezt tudni lehet, megtelt).

Véleményem szerint – ahogy arra a bevezetőben is utaltam –, a grandiózusnak szánt produkció legfőbb, és ténylegesen elismerésre méltó érdeme, hogy hozott magával néhány igazán jó és színvonalas versmegzenésítést, amiket érdemes hallgatni, amikre érdemes emlékezni. Ha már az utókorra gondolunk, ezek lehetnek azok, amik József Attila üzenetéből bármit is átadhatnak.

Ilyen például a már korábban is említett „Tedd a kezed” című versdal:

Vagy a másik szereposztás szerint (amiről most nem esett szó) Muri Enikő előadásában a „Kopogtatás nélkül”:

https://www.youtube.com/watch?v=SdoYOjdbpGU

Hozzá kell tenni: a dalok stúdió változatban (merthogy ilyen tárgyú CD is ki lett adva), és önmagukban sokkal jobban szólnak, mint a darabban. Nyilván más így a hangzás, az esetleges hibatényezők kiszűrésének lehetősége is, de sajnos a legtöbbet talán az nyomhatja a latba, hogy nem látjuk ezeket élőben előadva, így a saját képzeletünk még szőhet olyan képi- és érzelemvilágot a dalok köré, melyek ténylegesen varázslatossá teszik a szerzeményeket. (Számításba véve a furcsa párhuzamot is, miszerint József Attila egyes versei szintén sokkal vonzóbbak és megrendítőbbek önmagukban, mint megismerve ezek keletkezési hátterét, életrajzi vetületeit, melyek olykor bizony megdöbbentően kiábrándítóak.)

(Szinay Balázs)

február 17, 2019 Misztérium

Ariam P.: Az Alpok teremtményei

„Vannak különös éjszakák, amikor az emberek csak árnyak, míg az árnyak talán emberek.” (Edgar Allan Poe)

Meglehet, hogy az Alpok mára már meglehetősen iparosodott, elnézve sűrű erdeit, büszke, sivár hegyei között megbúvó titkos tavait egykor Németország egyike volt a világ legmisztikusabb tájainak. A hátborzongató városi legendák összezavarták az érzékeket, és félelemmel töltötték el az embereket. Valóban rengeteg tündérmesének adott otthont ez a tájék (Csipkerózsika, Piroska és a Farkas…), és ezzel együtt a sötét történeteknek is, amit a hegyi parasztok beszéltek el egymás között, ezeknek egy jó részét a Viktória korabeli Anglia meséi közül vették és ültették át folklórjukba, a helyi ízlésnek megfelelően. Eredetileg, és ez elhihető, számos, gyakorlatilag horror történet ezek közül a mesék közül – vérfarkasokkal, gyermek-rabló gonosz szellemekkel, és emberevő boszorkányokkal, akikről úgy hitték benépesítik az erdőket és a hegyeket. Itt szintén voltak ellenséges lelkek, akik elözönlötték a kietlen tájat, s akik, ha emberekkel találkoztak, nagyon ellenségesen viselkedtek. Hadsereget alkottak és sötét irányzatot adtak a korai germán folklórnak.

Kannibalizmus és vérivás gyakorta előfordul a germán erdei emberek elbeszéléseiben. Az emberevő boszorkány története ás a (Hansel és Gretel), és a rosszindulatú, gonosz kis démon (Rumpelstiltskin), akik elváltoztatott hangon szólítgatják, majd elragadják és megeszik a gyerekeket, - tipikus példák erre feltételezésre.

A sűrű, sötét erdők, hozzájuk hasonló, undorító teremtményeknek adtak otthont, akik veszélyt jelentettek az emberiségre.

Az erdei feleségek

A legnépszerűbbek ezek közül az erdei feleségek, akik, mint a nevük is mutatja, általában az erdők mélyén szeretnek tartózkodni, de néhanapján közelebb jönnek a házakhoz, mert odavonzza őket a készülő ételek illata, vagy az emberek nevetése, és kellemes társaságuk. Ezek az asszonyok tudták változtatni alakjukat, de nem úgy, mint a halottak, vagy a szellemek, sokkal inkább úgy, mint az erdők többi harcos népsége. Az erdei feleségek nagyon szeszélyes teremtmények- magasak, és elegánsak, gyönyörű zöld ruhát viselnek, uszályos köntöst, de a bőrük halotthalovány, és iszonyatos karmaik vannak. Többnyire jó szándékúak, útba igazítják az erdőben eltévedteket, vagy ellátják a megsérülteket, de tudnak nagyon barátságtalanok is lenni a kíváncsiskodó utazókkal, akiknek általában kiszívják a vérüket. A vadászok és a favágók különösen veszélyesnek tartják őket két időszakban; először is, amikor útra kelnek, hogy a fákat gondozzák mélyen bent az erdőben, másodszor, amikor megzavarják őket, miközben zsákmányaikra vadásznak. Régi vadászmesék szólnak róla, hogy találtak egyszer egy halottat a lesen, ami át volt döfve, és alvadt vértócsában feküdt. Az ehhez hasonló történetek a németországi városokban ugyancsak felszaporodtak a XVI-XVII. században. A szkeptikusok azt mondják, hogy ezek a halottak, farkasok, vagy más vadak támadásainak áldozatai, mert, ahogy mondják, kivétel nélkül minden áldozat az aljnövényzetben feküdt, a lombosabb részeken, de a középkori, felvilágosult felfogás szerint az egyetlen lehetséges magyarázat ezekre az esetekre a természetfeletti, konkrétan az erdei feleségek létezése.

Tomtin

Nos, említést kell tennünk még valakiről, aki szintén ezekben az erdőkben időzik. Nagyon sokan hiszünk a „kis emberek” létezésében, és hajlamosak vagyunk egy kalap alá venni a különböző koboldokat, manókat, tündéreket, törpéket és trollokat. A leggonoszabb ezek közül is a Tomtin. Ezek apró emberkék vörös ruhában (a vér színe), és megtámadják az átutazókat a magányos erdei ösvényeken. Szadista teremtmények, a germán folklór szülte őket, még valamikor az ősidőkben, mikor az emberek eljártak az erdők mélyét kutatni, kalandvágyból, és az esztendő tetemes részét ott töltötték. Ezeknek a történeteknek a lényege a régi idők felelevenítése, azoknak az embereknek, akik már elfelejtették az erdőt, s vele a termékenység isteneit. Elfelejtettek áldozni a korai germán törzsek hite szerint, s olyan unalmas nevekkel látták el a teremtményeket, mint például Nacht Ruprecht (bizarr és ijesztő figura, szalmával és aganccsal kidíszítve), vagy Swartz Peter, ( egy borzalmas, fekete, izmos testű figura, kb. úgy néz ki, mint egy hatalmas patkolókovács). Nos, a Tomtin többek között őket szolgálta, s megölte az átutazókat az előbbiek parancsára. Amikor az erdőn átutazók elestek, a földön fekvőket a megtámadta, láncokkal megkötözte, és szálkás botokkal, esetleg husánggal agyon verte, a földre kifolyó vérüket pedig fellefetyelte, akár a kutya. Aztán az áldozatok szívét és máját kivágta, hogy elvigye mesterének, hogy azzal táplálja őt a fák rejtekében.

A legtöbb ilyen jellegű teremtmény a téli hónapokat választja, hogy manifesztálódjon. Nacht Rupert például szeret a kunyhók ablakán át bejönni, pillantásával megbabonázva az ott bent tartózkodókat. Nyomában hűséges tanítványa George Oaf, hatalmas korbácsokkal felszerelve, azzal hadonászik maga körül, s e díszes menetet zárja leghátul a Tomtin, aki a hóborította ösvényeket járja, s megöli azt, aki az útjába kerül. Azokat, akik áldoznak neki, vagy életben tartják az ősi hitet, megjutalmazza.

Ezeknek az ősi istenségeknek az imádatát támadják a templomokban, kiszorítják őket az őket megillető helyről, hogy a pogány természetfelettinek felkínált ajándékokat a zarándokok a templomokban helyezzék el a fentiek keresztény hasonmásai részére. A mi esetünkben a keresztény megfelelő nem más, mint Szent Miklós. Ironikusnak hathat, hogy a vérszomjas, vérivó Tomtin összekapcsolható egy ilyen keresztény szenttel. Pedig tulajdonképpen nem, mert a keresztény megfelelő nélkülöz minden züllöttséget és brutalitást. Németország egyes részein, Szent Miklóst úgy ismerték, mint „Buller Claus”(Csengettyűs Miklós), mert a szánra, amin közlekedett, csengettyűk voltak aggatva.

Később, a Tomtin, az emberi képzeletben megszelídültebb formát öltött, és eléggé ironikus módon a „Télapó kis segítője” lett, őket hívjuk manapság karácsony tündéreknek. Ennek a meglepő átalakulásnak a közbenső állomásait nem részletezem, legyen elég annyi, hogy bizonyos, nevelő célzatú történetben a Mikulás a jó gyerekeknek adott ajándékot, a mihasznákat azon az estén a Tomtin látogatta meg.

Az Alpesi

A kannibalisztikus, vérszívó kis emberek ötlete természetesen Németországon keresztül Ausztriába is átjutott, Goulish törpéi a Rumpeltstilskin előfutárai, azt beszélik a magányos hegyek lakói, és vidáman és előszeretettel folytatják régi hagyományukat, nevezetesen magányos kirándulók megtámadását az elhagyatott erdei ösvényeken. Ezek a sztorik fokozatosan beintegrálódtak más mesékbe és hiedelmekbe, történetekbe a halálról, vagy a farkasemberről például. A visszatérő halottak eszméje mindig is nagyon elterjedt volt a germán folklórban. A halottak megtámadták az élőket, és a támadások után az áldozataik hozzájuk lettek hasonlatosak- ez klasszikus motívuma a vámpír, vagy a vérfarkas történeteknek. Voltak történetek arról, miszerint a halott elszaggatta saját halotti leplét a temetés után, és elásta azokat más sírokba, ezzel meggyalázva más halottakat, akik azután rettegésben tartották az élőket. Ez ugyanis a megszentségtelenítés ékes példájának minősült a korai-modern kereszténységben. 1679-ben egy német teológus, Phillip Rohr publikálta teátrális című De Masticatione Mortnorum ( Egy csámcsogó halott) című írását, ezzel letéve a későbbi vámpír irodalom alapjait. Ez egy tanult egyházi személy beszélgetéseit tartalmazza a hitről, kifejti nyugtalanságát a visszatérő halottakkal kapcsolatban, akik elhagyják sírjaikat, hogy megharapják az élőket (újakat teremtve ezzel), és mindezt vallási megközelítésből. A szöveges demonstráció széles körben elterjedt, és nagyon komolyan vették, mintegy meghatározta a korabeli német városlakók hitét.

Évekkel később, a brutális, vérszomjas törpék, a nyughatatlan foszló halottak motívumától kezdve a fekete mágiából kölcsönvett boszorkány támadásokig, valamint ezek együttes keverékéből megszületett a gyűlölködő és titokzatos vámpír. Mint megannyi más hasonló lény a német/osztrák vámpír is ellentmondásos figura, életre kelésének eredeti körülményei homályosak. A folklór megannyi szála köti őt sötét erdőkhöz, vagy éppen magas hegyekben izolálja, lényegében ez az egész mesegörgeteg az Alpesi figurájában kristályosodik ki. Ennek ellenére a mai napig nincs egységes leírás e teremtményre vonatkozóan. Németország egyes részein például élő személyként tartják számon, olyan elemi erőkkel, mint a törpék, vagy a Tomtin. Más régiókban és Ausztriában pedig valamely halott lelke, gonosz szándéktól vezérelve. Vannak területek, ahol aprócska öregemberként ábrázolták ( a Tomtin valamiféle reprezentációjaképpen). Megint mások hatalmas mágikus alakként ábrázolták, akik macska, vagy madár képében látogatták a várost. Ausztria egyes részein vannak mesék arról, hogy az Alpesi szexuális támadásokat hajt végre, ráugrik az alvó lányokra és fiatalasszonyokra, akárcsak a ragadozó állatok. Ebben a megközelítésben ez a teremtmény nagyon hasonlít az ősi-római Incubusra. Az Alpesi mindig hímnemű, és ha elhisszük, hogy valóban egy elhunyt személy lelke, akkor ésszerűnek tűnik, hogy a támadások mindig a hátrahagyott családtagokat érik. Sok történet számol be arról, hogy szörnyű, hatalmas, kéjvágyó fekete kutya alakjában jelenik meg. Ha innen nézzük, ez egy olyan személy, aki vérfarkas volt még a halála előtt, és ezzel be is integráltuk az Alpesit egy másik, ám vámpírokhoz közeli népi legendába. A kapcsolódó ábrázolásokban ez a lény mindig egyfajta fejdíszt viselt. Általában ez egy öreg, széles karimájú puha kalap, de be is lehetett vonva valamilyen anyaggal, lehetett ez fátyol, ami eltakarta az arcát, kétség kívül arra használta, hogy felismerhetetlen maradjon.

Ha például egy élő személy vált Alpesivé, az úgy volt lehetséges, hogy ez a teremtményünk is alakváltó, vagy az anyja bűnéből kifolyólag vált azzá. Például, ha a nő bűnbe esett és terhes maradt, ez megbocsáthatatlan volt akkoriban. Vagy ha evett valamilyen tiltott gyümölcsöt (vadmálnát az erdőben például), ami tisztátalan dolog volt, és a tündérek megbüntették. Ha tisztátalan körülmények között, nem megfelelően levezetett volt a gyermekszülés,(habár az nincs részletezve, hogy ez mit takar pontosan), az ilyen gyermek, mire felnőtt kétségtelenül Alpesivé vált. Ez történt akkor is, ha egy anya megijedt egy vadállattól- különösen kutyától, vagy lótól- amikor várandós volt. Ha egy gyermek burokban született (vagy rajta volt még a vékony filmszerű anyag), és az eltakarta az arcát, az egyik biztos jele volt, hogy később vámpír lesz belőle. (Bár a világ más részein, mint például Írországban ez a jelenség kivételes szerencsének számított, az így született gyermekről azt tartották, hogy sohasem fullad vízbe). A csecsemőkori haj a fejtetőn szintén a későbbi vámpírizálódás előjelének számított; meglehet egyes területeken a vérfarkasok ismertető jeleként tartották számon. A kisgyermekek teste kétség kívül pontosan elárult néhány kínos jelet, ezért igyekeztek elrejteni a szégyenfoltokat, ami későbbi természetfeletti identitásukat elárulhatta volna.

A Németország Brocken és Harz hegyei között az Alpesi mondakör erősen összemosódott a boszorkányháborúkkal. A hegyi régió összes zugában gyanús természetfeletti lényekről beszéltek, amik minden barlang mélyén ott lapulnak. Úgy hitték, hogy a boszorkányok összejöveteleket tartanak a legmagasabb hegytetőkön, ahol nagy számban jelennek meg, pusztító erejű viharokat idéznek meg, s küldenek szét országszerte, így próbálnak kapcsolatot teremteni a rendkívül gonosz törpékkel. Meglehet, az Alpesi szolgájává, sőt szövetségesévé vált a német és osztrák boszorkányoknak, azok őt küldték macska, vagy farkas alakjában, hogy gonosz terveiket végre hajtsa, s rettegésbe tartsa a hegyi népeket.

Ausztriában, s Németország egyes részein, az Alpesi erejét kiegészítették a vámpírok egyes képességeivel: az Alpesi manipulálni tudta az egyszerű lelkeket, befolyásolván ezzel jövőjüket, viszont ezt a képességét csak alvó embereken tudta kamatoztatni. A teremtménynek hatalmában ált beférkőzni a szerencsétlenek álmaiba, éjszakai víziókban eztán olyan cselekedeteket hajtottak végre, aminek nem voltak tudatában. Az Alpesi előidézhetett alvajáró állapotot, rohamokat, hatalma alatt tarthatott bárkit, akár egész éjszakán át . Feltétel nélkül teljesítette a boszorkányok parancsait, egyesek a German Mara, a lószerű entitáshoz hasonlították, akinek az angol nyelv a „nightmare”, a rémálom szót köszönheti. Aki valójában egyike azon rengeteg teremtménynek, aki hatalmas fehér csődör képében jelent meg éjszakáról éjszakára, s az alvó városokban áldozatok után kutatott. (A ló alak egyéb iránt az ókori mitológiában Poszeidón megjelenési alakja volt, tiszteletére csődöröket áldoztak, hogy lecsendesítse a tengert, és ne rengesse a földet a jámbor nép talpa alatt)

Habergeiss

A gondolatok manipulálása és a víziók keltése mellett az Alpesi szerette megszerezni az áldozatok vérét, s néhány napján egyéb testnedveit is. Ausztria egyes részein a legjobban az anyatejet részesítette előnyben. Megtámadta az alvó anyákat és addig gyötörte őket, míg azoknak tejlázuk nem lett. Az Alpesinek számos variációja létezik, régiónként nagyon eltérő változatok lehetségesek. Például Ausztria és a német Alpok egyes részein ezt a teremtményt Habergeiss néven emlegetik, ezek a teremtmények három lábbal büszkélkedhettek, aminek következtében nagyon gyorsan tudtak mozogni. Amikor az éjszaka leszállt, a Habergeiss megtámadta és kiszívta a vérét a mezőn felejtett jószágoknak. Normál esetben emberre nem támadt, hacsak az nem zavarta meg éjszakai lakmározása közben, vagy ha az tiszteletlenül a barlangjába nem tévedt, ezeket az eseteket különös kegyetlenséggel torolta meg. A Habergeiss közeli rokona a Krampusznak.

A Schrattl

Az Alpok más tájain a fenti lényre a Schrattl elnevezést alkalmazták. Ez a különösen gonosz és heves formája a vámpírnak, emberre és állatra nézve egyaránt veszélyes. Ez a típusa a vámpírnak roppant mentális erejével tartotta fogva áldozatát, gyakran egészen addig, míg az teljesen meg nem őrült. Ezek a teremtmények nem voltak tekintettel az élők dolgaira, de arra nagyon is odafigyelték, hogy összemocskolják a bűnösök halotti lepleit, felfalták azokat a gyolcsokat, amik biztosíthatták volna útjukat a másvilágra. Példának okáért mind a Habergeiss, mind a Schrattl gyakran támadtak emberekre spontán a vagyonukért, vagy birtokukért, hogy aztán saját családjukat költöztessék be az elnéptelenedett ingatlanokba, ezzel is kiszélesítve hatalmukat egyre nagyobb közösségekre. Az alpesi teremtmények megannyi fajtájának írható a számlájára ezen felül betegségek terjesztése régió szerte, és együttesen járultak hozzá a vámpír hiedelem egyre szélesedő elterjedéséhez mindenfelé.

Védekezés az alpesi teremtmények ellen

Nem létezik hatékony védekezés az Alpesi ellen. Ausztria egyes részében azt beszélték, hogy a kereszt látványa és egyéb szent ereklyék felmutatása mellett el lehet őket zavarni. Néhány ember szentül hitt benne, hogy ha a lapockáján, vagy nyakán viselt szent medálokra bízza magát, nem eshet bántódása. De Németország protestánsabb régióiban ez mind csak ostoba babonának minősült, s még messzebb ált a katolikus tónustól. Meg kell jegyeznünk azonban, hogy a számos előforduló esetben ezek a lények sokkal öregebbek, mint a Kereszténység maga, sokszor szolgálói valamilyen ősi istenségnek, s az ős-öreg erdőket és hegyeket népesítik be. A Keresztény templomok szimbólumainak éppen ezért nincs, és nem is lehet hatásuk rájuk nézve. Viszont a küszöb sóval történő beszórása megakadályozhatja az alpesi egyes fajtáinak belépését a házba.

Ha egy közösségnek volt is valamiféle terve az Alpesi legyőzésére, akkor az a hite volt abban a tényben, hogy ez a teremtmény szelleme valamely elhunyt személynek, s ha meggyőződtek a kilétéről, a tetem kiásása és nyilvános elégetése volt az egyetlen lehetséges és működő módszer annak elpusztítására. Ha az Alpesi élő személynek volt kikiáltva, akkor annak, aki megtalálta, néhány cseppet a saját véréből rá kellett fröcskölnie, a legjobb volt, valahova a jobb szeme környékére, mert azzal ki tudta belőle űzni a gonosz erőket. És ugyanígy a „vérzés” volt az, amivel „kontrol” alatt lehetett tartani egy alpesit, mert a vérző csalival volt elfoglalva a teremtmény, addig valaki más megkísérelte elpusztítani, vagy legalább a varázserejét bármilyen módon lecsökkenteni.

Vámpír Hisztéria

1725 és 1732 között Ausztria egyes területein sokakat ragadott magával a vámpír őrület. A temetőik miatt hevesen aggódó városiak és a környező falvak lakói lepelevőkre emlékeztető lényeket láttak, akik nemegyszer megtámadták őket. A történészek kutatásaik során arra az eredményre jutottak, hogy valószínűsíthetően valamilyen járvány, mint például a tuberkulózis következtében, de a hisztéria olyan széles körben terjedt el, hogy az emberek halottaik zömét kiráncigálták koporsóikból és a nyílt színen elégették. Ez a jól bevált gyakorlat mit sem enyhült 1755-ig, amikor is egy Olmutz nevű város lakosai meggyalázták temetőiket a vámpírvadászataik során, amit addig folytattak, míg csak egyetlen egyedét is életben tudták a nyugtalanító populációnak. Egy német városban, nevezetesen Kölnben, 1790-ben az Alpesi egyik formája hatalmas és buja kutya alakjában jelent meg, vörös szemei voltak, félelmetes szájából tüzes szikrát köpött. A jelenés akkor szűnt meg végleg, amikor bizonyos halottakat kiástak és megégettek a közösség temetőjében. Egészen az 1800-as évek végéig állították a németországi Brocken hegyi régió lakosai, hogy a vidéket Alpesi tartja rettegésben, aki vért iszik a város alvó férfiúinak melléből, és sokan tudni vélték, hogy a környéken élő boszorkányok parancsára cselekszi. Vannak feljegyzések marha és birkatámadásokról egyaránt, egészen addig, míg minden gyanús sírt fel nem tártak, és az ott talált testeket meg nem égették. S egyszer csak nincs több hír a jelenésekről. Talán az Alpesi beférkőzött valamely élő emberek gondolataiba, vagy az igazságszolgáltatás valamely más, kevésbé misztikus módjának áldozatává vált idő közben.

Az Alpesi egy nagyon titokzatos és ellentmondásos formája a vámpírnak, felruházva rengeteg különös tulajdonsággal. Valamikor csak a lelke valakinek, aki korábban meghalt; néha a gonosz megtestesítője, valamely élő gonosz lélek küldötte. Néha különös, nagy szakállú kis ember formáját ölti magára, és rendkívül vérszomjas (Emlékezzünk csak vissza a brutális Tomtinra, mint megjelenési formára.), máskor meg szexuális ragadozó formájában jelenik meg, vagy alakváltóként valamely vadállat bőrébe bújik, madár, patkány, vagy mezei egér alakját öltve magára. Vérrel táplálkozik, de a tejet és a spermát sem veti meg. Minden formája a halottak gonosz megtestesülése, néha más eltemetett halottakkal, vagy azok kegyeleti tárgyaival (halotti lepel) táplálkozik. Valamikor ártalmatlanná tehető egy egyszerű keresztény jelképpel, mint a kereszt, más régiókban semmilyen szent ereklye nem árthat neki. Némely esetben minimum három lába van! Ez a rengeteg ellentmondás kétségkívül a nagyszámú, eltérő ősi kultúra elbeszéléséből fakad, abban viszont minden történet megegyezik, hogy van lelke, mégpedig halott. A német és osztrák vámpírok kölcsönvették a rendkívül gazdag folklór hagyatékait, ide értve a tündérek, törpék, és boszorkányok, és természetesen a vérfarkasok természetfeletti tulajdonságait. Ez a kialakult összkép teljes mértékben összeegyeztethető volt a korai idők világával, amikor a városok még sötétek és misztikusak voltak, elnyomva és osztozva az erdők és hegyek vadságával és kegyetlenségével. S manapság ki tudná megcáfolni ezen állítások igazságtartalmát? Ki tudhatja, hogy akkor miféle lények népesítették be az érintetlen erdőket, vagy az elhagyatott hegyhátakat. Jobban tesszük, ha nem utasítjuk el eredendően az ősi hiedelmeket. Jobban tesszük, ha ilyen helyeken óvatosak vagyunk.

„Az életet a haláltól elválasztó határ homályos és bizonytalan. Ki a megmondhatója, hogy hol végződik az egyik, és hol kezdődik a másik?” (Edgar Allan Poe)