Ariam P.: Alu, Ekimmu, avagy a sumér-babilóniai hagyomány

„Éjjeli démon, éji boszorkány,

megrontásomra küldtek-e, mondd meg!” 

(Gilgames; Ráolvasások, varázsmondókák)

Számos ősközösségben a vámpírok és a démonok közötti megkülönböztetés rendkívül homályos volt, és igen nehezen magyarázható. A démonok és különféle ördögök rendkívül hitt és félt lények voltak, tulajdonképpen ugyanúgy vért ittak, és emberi hússal táplálkoztak szinte minden ősi kultúrában, de egyes földrajzi területeken ezek a lények az erőszakos halállal, például csatamezőn elhunytak szellemeiből verbuválódott gonosz lelkek hadai voltak. A vérivás szokása teljesen kézenfekvő volt az árnyékvilágban, ahonnan ezek a lények is származtak. Ezek a démonok voltak természetesen a felelősek a betegségek elterjedéséért, a járványokért, csakúgy, mint a természeti csapásokért. Ezek az általánosítások nagyon megnehezítik, hogy megkülönböztessük a vámpírt más démonoktól. Az ősi sumér és babilóniai kultúrákban sem volt ez másképpen, egészen addig, míg a vámpír nem öltött eltérő fizikai formát.Szellemek és Kísértetek

A sumérok érezték a szellemeket és a kóbor lelkeket maguk körül mindenütt. Ezek a lelkek néhanapján úgy néztek ki, mint valamiféle ördögök, akik portyázni jöttek át a másvilágról, megint máskor úgy festettek, mint halottak maguk mögött hagyott fantomszerű jelenései, akik bármikor készen álltak rá, hogy a pillanat tört része alatt az élők ellen forduljanak. Ezen entitások mindegyike képes volt manifesztálódni megannyi módon. Néha szélvihar alakját öltötték, sokszor madarak, vagy visszataszító csúszómászók alakjában jelentek meg, de nem egy történetben csak szimpla árnyalakként követték a nap mozgását. Sokszor idézték meg őket varázslók és halottidézők, hogy saját aljas terveiket velük hajtassák végre. A megidézett halottakkal az volt az egyetlen probléma, hogy általában nagyon rosszindulatúak voltak, s többnyire kezelhetetlen volta vadságuk. Azoknak a halottaknak a visszatérő lelkei voltak a legveszélyesebbek, melyek halálát rejtélyes körülmények, vagy erőszak okozta. Azok a szerencsétlen lelkek, kiknek halálát gyilkosság, vagy valamely szörnyű baleset okozta, egészen biztosan visszatértek a túlvilágról, hogy kínozzák az élőket.

Utukku

Montague Summers író szerint a kóborló nyughatatlan lelkek mindegyikének egységes elnevezése Utukku volt, (Mezopotámiában: Uruku) hiszen ezeknek a szellemeknek az összes fajtája szükségszerűen ellenséges volt az élőkkel szemben. A legtöbb ilyen szellem meglehetősen gyenge volt, saját alakot nem volt képes ölteni, legtöbbször csak sodródott a széllel. A Gilgames-eposzban, a hős Gilgames király Nergal istenhez imádkozik, hogy adja neki vissza halott barátját, Ea-Bani –t. Az isten meghallgatja Gilgames imáját, és visszaküldi Ea-Bani lelkét, mint utukkut a Földre, aki attól kezdve szél alakjában kísért. De ez a jelenés, csak egy áttetsző, beteges homály, aki képes Ea-Bani hangján szólani. Ez az árnyék ettől kezdve állandóan élénk beszélgetést folytat Gilgamessel. Néhány magyarázat úgy írja körül Ea-Banit, mint felhőszerű jelenést, vagy mint valamilyen halvány, ködszerű jelenséget, ami nem túl valószínű, hogy akarna, vagy inkább tudna ártani az emberiségnek. Tévesnek kell hát gondolnunk azt a feltételezést, miszerint az árnyékvilág entitásai nem igényelnek csoportosítást.

Az assziriai Ekimmu

Asszíriában, ez idő tájt a szellemeknek egy sokkal kézzelfoghatóbb formája volt ismert. Az ő közös nevük az Ekimmu volt. (Némely nyelvjárásban Edimmu). Ez az elnevezés szó szerint azt jelenti: „az elragadott”, más szavakkal, az a személy, aki idő előtt és váratlanul halt meg. Hogy egész pontosan mi a konkrét különbség az utukku és az Ekimmu között, az nem derül ki egyértelműen a ránk maradt történetekből. Én személy szerint azt gondolom, hogy csak területi különbségek lehettek, illetve a szájhagyomány kreált egy identitásból kettőt. Summers szerint mindenesetre nincs szignifikáns különbség, és mindkettő alapvetően egyformán ismert és rettegett lény volt Babilonban. 

Az Asszír birodalom halottai egytől egyig a „Sötétség házának” leszármazottai, ami egy szörnyűséges, teljesen fénytelen hely, ahol Irkalla isten uralkodik trónján, s aki az ő színe elé merészkedik, az onnan soha többé vissza nem térhet. Az összes jelenés közül a legnyomorúságosabbak azok, akiket ez a sötét birodalom magába zárt, s az idők végezetéig arra kárhoztattak, hogy éhségüket porral és sárral csillapítsák. Ezeket a teremtményeket még az ennél is sötétebb és kietlenebb. Másvilág sem fogadta magába. Ezeknek a szerencsétleneknek az a végzetük, hogy örökre abban a valóságban bolyongjanak, amit fizikai testük már hátrahagyott. Az asszíriaiak úgy vélték, hogy ez a legszörnyűségesebb dolog, ami valaha megtörténhet egy ember lelkével.

Csak úgy, mint a sumér utukku ezek a jelenések is olyan emberek lelkei voltak, akik idő előtt távoztak az élők sorából, az asszír kultúra ezeket még kipótolta a vízbefulladtak és a sivatagban nyomorultul szomjan haltak kísérteteivel. Azok, akik kiszáradás következtében lelték halálukat valamely sivár helyen, nem nyerhettek bebocsátást az Irkalla által lakott „Sötétség házába”, így számukra nem volt más út, szintén Ekimmuvá váltak. A bebocsátás visszautasítása rendkívül rossz természetűvé, és vaddá változtatta ezeket a lelkeket, gyakran hazugságokra kényszeríttették az élőket, mert irigység táplálta őket, s különböző erőszakos cselekedeteket hajtottak végre rajtuk. A második dolog, amit lejegyeztek, hogy míg az utukku csak egy gyönge, füstszerű anyag volt,- éppen csak több egy szánalmas, anyagtalan visszatérőnél- addig az Ekimmu izmos, teljesen szilárd testtel bírt. Ez természetesen nem akadályozta meg abban, hogy bármikor láthatatlanná váljon, vagy különböző formákat öltsön, de az esetek többségben saját fizikai valóját részesítette előnyben. Mindig magányosan kóborló szegény teremtés, főleg kietlen helyeken bukkant föl, távol az ember lakta településektől. Azok az utazók, akik útjuk során jelöletlen útra keveredtek – mély szurdokokba, sivatagokba-, szinte minden esetben az Ekimmu támadásának áldozataivá váltak.

Van még egy utolsó, de alapvető különbség a két entitás között, nevezetesen az utukku egy általános fogalom, mintegy a holt lelkek gyűjtő megnevezése, nem ismeri sem a jót, sem a gonoszt. Számos esetben jóindulatú lélekként említik, aki önszántából együttműködik az emberrel, olykor még védelmezi is. Ezt a megjelenési formáját úgy emlegették, hogy Shedu, és akkor idézték meg, ha valakinek az otthonát, vagy a vagyonát kellett megvédelmeznie. A korai művészeti munkákban, szárnyas lényekként ábrázolták őket, általában emberi arcvonásokkal. Sok esetben agyagtáblákat készítettek róluk, amit úgy kell elképzelni, mint fényképet, - ezek a korai képecskék oroszlántesttel és emberfejjel ábrázolták az Ekimmut, (ezt a megjelenési formát Lamassu néven tisztelték) a kis agyagbálványt pedig az ajtó felőli oldalára tették a falnak, hogy védelmezze a bent lévőket a kívülről jövő gonosz lelkekkel szemben. Nagyobb szobraikat ugyancsak megtalálhatjuk közterületeken, a hidak és a városok védelmezői feladatát látták el. Azonban nem nagyon volt dolog, ami ellen védelmezőt kellett használniuk, hacsak maga az Ekimmu nem. (Emlékezzünk vissza, hogy az alapvető megjelenési formája egyáltalán nem védelmező

Az Ekimmu főbb vonásai

Az Ekimmu személyleírása legendáról legendára változik. Valamikor úgy festenek, mint sétáló halottak, olykor, mint szárnyas démonok, (amint az asszíriai példa is mutatta feljebb), babilóniai megvilágításban démonok és halottak, néha szelek szárnyán vágtatnak (mint egy djinn), és végül ritkán az égen vándorló Nap árnyékaként vetül a Földre. Szintén némileg zavaros az a körülmény az Ekimmu megjelenési szokásaival kapcsolatban. Néhány legenda arról számol be, hogy ezek a teremtmények minden éjjel megjelennek, öregemberek alakját öltik, és bőrszerű szárnyaikkal keresztülcsapkodnak a sötétségen. Vannak Olyan történetek, melyekben homokvihar formájában jelennek meg, fokozatosan alakulnak át kézzelfogható teremtményekké, amik aztán a nappali órákban is képesek előbújni. Mmint megannyi ősi kultúrában, az asszírok és a babilóniaiak történeteiben is nappal, pontosabban pontban délben, legalább annyira rettegettek ezek a teremtmények, mint éjfélkor. Vannak elbeszélések, melyek egyszerű sétáló holtakként említik őket, akik csak úgy képesek a semmiből előtűnni, - ahogyan a görög Vrykolokas is – a nap bármely szakában, de a napnak azon óráit kedvelik leginkább, amikor a „Nap magasan jár az égen”. Született néhány mese arról, hogy az Ekimmu fizikai támadást hajtott végre békés járókelőkön, de születtek történetek olyan esetekről is , amikor az Ekimmu egyszerűen csak megszállt valakit. Ez a jelenség tényleg nagyon zavarba ejtően viselkedett. És tudom még fokozni. 

Ha egy halott ember az ártó szellem hatása alá került, fokozatosan Ekimmuvá vált. Korábbi ismereteink szerint ugyebár csak azt fenyegette ilyen veszély, aki kedvezőtlen körülmények között lelte halálát, de a későbbi feljegyzések már arról számolnak be, hogy az is hasonló sorsa jutott, akinek nem voltak megfelelőek a temetkezési körülményei, vagy pontatlanul hajtották végre rajta a temetkezési rítust, esetleg túl sokáig maradt temetetlenül, vagy halála után kint hagyták a napon temetetlenül. Az ilyen fajta hanyagság mind elkerülhetetlenül kegyetlen élőholttá változtatta a tetemeket. Továbbá az a hiedelem is járta, hogy akiket mindenféle temetkezési szertartás nélkül helyeztek a sírba, azokból minden kétséget kizáróan Ekimmu lett.

Az Ekimmu nem szükségszerűen támadta meg az elhagyatott helyeken átutazókat, viszont minden alkalommal meg kellett tenni a szükséges óvintézkedéseket, mert a gyanútlanokat (sokszor láthatatlanul), követte otthonukba, ahol aztán kedvére kínozhatta őket. Az Ekimmu tudott nagy zajt is csapni, a poltergeist támadáshoz hasonlatosakat, sokszor összedobálta a dolgokat a házban, összetörte a műalkotásokat, kellemetlen helyzeteket idézett elő, vagy csak kiszívta az összes energiát a házban lakókból, és kifacsart testüket hátrahagyta a házban nyomorultul meghalni. Ha egyszer az ilyen teremtmények egyike bevette magát valakinek az otthonába, rendkívül körülményes volt kiűzni onnét, egyetlen hatásos módja az imádkozás és a böjtölés volt. Az efféle leírások, amikor az Ekimmu mintegy hívatlan vendégként házakba költözött, az i.e 2000., sőt a 3000. évből maradtak ránk, amivel kétségtelenül elviszi a díjat a legöregebb ismert rosszindulatú démonoknak járó versenyen.

Alu

Az Ekimmu az idők során megannyi eltérő formát volt képes ölteni, és ezek közül is a leggonoszabb az ún. Alu, vagy Alus. Csak úgy, mint az utukku, vagy az Ekimmu, ezek a teremtmények is a korán eltávozott holtak gonosszá vált megtestesülései, s minden esetben különösen ellenségesen léptek fel az emberiséggel szemben. Korábbi társaikkal ellentétben nem voltak képesek megkísérteni, vagy befolyásolni az élőket, pusztán fizikai megjelenésük vált ismeretessé. Vékonyak és girhesek voltak, bőrük sápadtan tapadt a csontjukra, fehér foltok borították pergamenszerű testüket, ajkaikat ótvar és vörheny szegélyezte. Mind az asszír, mind a babilóniai halottak meglehetősen közel álltak a későbbi vámpírokhoz, hiszen ezek a teremtmények is gyakran itták a vérét azoknak, akik meghaltak. Csak úgy, mint társaik ezek is általában kietlen pusztákon, vagy sötét vadonokban laktak, de időről időre belátogattak a lakott teleülésekre, hogy megtámadják, vagy zsákmányul ejtsék az ott élőket. Az éj leple alatt közlekedtek, nyomukba betegség, és járványok jártak. Ritkán, de beszámoltak olyan esetekről, amikor a ház ura felfele tekintett a vacsoraasztalnál, megpillantotta az Alu csontvázszerű, formátlan arcát, aki arra kényszeríttette, hogy táplálja, amíg csak egy falatot is látott az asztalon. Némely esetben el lehetett tűzzel űzni az Alut, de a leginkább hatásos módszer az volt, hogy valamilyen véres állati hússal elterelték a figyelmét, hogy távol tartsák az asztaltól. Bárhogyan is, de ez meglehetősen soványka védelem volt a teremtmény károkozása ellen, kivéve, hogyha ezáltal elég időt tudtak nyerni, s megvárták, hogy az Alu nyugovóra térjen a sírjába. Akkor követték, és ott egy karóval átdöfték a testét, majd elvégezték rajta a rendes temetkezési szertartásokat, esetleg elégették az ilyen testeket

Védekezés az Alu/Ekimmu ellen

Talán létezik némi védelem az Ekimmu, vagy az Alu támadásai ellen, de mind a babilóniaiak, mind a sumérok úgy hitték, hogy jobb a megelőzés, mint az utólagos gyógymódok, így egyszerűen csak elkerülték a magányos helyeket, ahol az a beszéd járja, hogy kósza lelkek lakozhatnak. Úgy hitték, hogy a mágusok és a szent emberek irányítani tudták őket, s ez azért jelentett némi védelmet e teremtmények ellen. Meglehet, hogy némely mágus képes volt befolyásolni a jövőt, amit egyébként a természetfeletti erők uraltak, de képességeik által terrorizálni és kínozni tudták azok hadseregeit. Valójában az agyagtárgyakon ránk maradt ősi ékírások tartalmazzák a megfelelő varázsigéket, amikkel fel lehetett támasztani a halottakat, hogy Ekimmuvá változtassuk őket. Ha lehetőségünk és tudásunk volna olvasni az agyagtáblákat, megismernénk a titkot a holtak nyugalmának megzavaráására.

Az archeológusok munkája által szintén napvilágra került számos, ún. „lélek edény”, ami az írások alapján szintén hathatós védelmet jelentett a veszedelmes és bosszúálló halottaktól. Ezek a kicsiny edények is agyagból készültek, és egytől egyik tartalmazták a legerősebb varázsigéket és ráolvasásokat. A lélek edény alsó részén lévő varázsigék segítségével csalogatta elő az ördögűző az Ekimmut a por, vagy anyagtalan formájából, majd biztonságos távolságra csalta, és ott egy másik varázsige és az edény felső részének segítségével csapdába ejtette. Meglehet az agyagedény felsőrésze nem minden esetben volt levehető, a hozzáértők mégis szabadjára tudták engedni onnan, hogy azután szabadságukért cserébe ismét a gonosz szolgálatába álljanak.

„Mit?!... Pusztítsuk el, amit teremtettünk?

Ámbár igaz…Mi mást tehetnénk? 

Gúzsba velük, rontást fejükre,

hogy megkötve-igézve, moccanatlan

nyögjék ősi hatalmunk erejét!” 

(Gilgames)