Ariam P.: Lovcen, ahová a költők vágynak

„Békeidőben könnyű jónak lenni. A hősök csupán a nehéz időkben válnak felismerhetővé!”

P.P. Njegos

Rövid, mindössze harminchét évnyi földi léte alatt, Petar Petrovic Njegos, fejedelem, ortodox egyházfő, filozófus és költő a XIX. században sok egyéb teendője mellett összefoglalta nemzeti identitását oly sok viszontagságon át megőrizni akaró népének történelmét drámai-lírai hőskölteményében, ezzel Montenegró szerintem mai napig leghíresebb irodalmi alakjává vált. 1847-ben, egy bécsi kiadó segítségével jelentette meg ezt a nagy hatású művét, melyet számos nyelvre lefordítottak. Magyarul A hegyek koszorúja címmel Csuka Zoltán gondozásában jelent meg a költő halálának 150. évfordulóján. S bár eredetileg a török hódoltság alatt elszenvedett keresztényüldözések, vagy a még korábbra visszanyúló törzsi háborúk emlékének megmaradását hivatott szolgálni, jóval később, a kommunizmus, sőt a koszovói háború vallási különbségeiből fakadó gyűlöleténél is megőrizte aktualitását. (A lakosság, több mint 20%-a muszlim vallású a mai napig – a szerk.) Njegos, művében a muzulmán hit visszaszorítását, és a törökbarát rétegek haladéktalan elűzését szorgalmazta. Népét arra buzdította, hogy hőstettek és a legnagyobb szenvedések árán is meg kell őriznie kulturális és vallási hagyományait, szabadságát és függetlenségét.

Valamiért arrafelé egyébként nem volt divat az alkotó megjelölésével publikálni, és a korábbi évszázadokból, pontosabban már a XVI. századtól ránk maradt verstöredékek és költemények névtelen alkotóinak munkáit is felhasználva alkotta meg páratlan művé Petar Petrovic. Sok egyéb érdeme mellett a szerb nyelv megújítójaként is számon tartják. Az akkoriban használatos mesterséges szlavjanoszerb nyelvet vallási és világi hatalmánál fogva tetszés szerint alakíthatta, költeményeit a hegyi emberek egyszerű nyelvén fogalmazta meg. 

Már egészen fiatalon számos nyelven beszélt, a kor legnevesebb szláv tanítóitól tanult nemcsak nyelveket, hanem filozófiát és egyéb tudományokat is. Tizenhat éves korában kezdett el irodalommal foglalkozni, első verseit abban a kolostorban írta, ahol tizenhárom éves korától nevelkedett. Kijelölt fejedelemként és papként nem számíthatott vérszerinti utódra, ő maga II. Pétertől örökölte oldalágon a fejedelemséget, mellyel egy időben automatikusan felkenték egyházfőnek. (A pravoszláv vallásban a cölibátus egyébként csak a szerzeteseket köti, püspök viszont csak az lehet, aki előzőleg szerzetes volt, ez magyarázza az oldalági örökléseket.) 

Négy könyve látott napvilágot, A hegyek hangja (1833), A török veszedelem elleni gyógymód (1834) (Zrínyi után szabadon…(?) - a szerk.) A szabadság hangjai (1835), de csak jóval később, halála után, 1854-ben jelent meg, végül 1845-ben a Szerbiai tükör.

Munkáit a jelenkor is használja és felhasználja. Nevével találkoztam hajók oldalán és graffity-ken, arcképe posztmodern alkotásokon köszönti a kávéházakba és éttermekbe betérőket. 

Töretlen hatása a szláv művészetre elvitathatatlan, sokat szenvedett népének holtában is eleven történetmondója, humanista, hazafi, államférfi és remete.

A különben is magas termetű montenegrói férfiak átlagánál jóval magasabb termete miatt az egyszerű emberek hajlamosak voltak természetfeletti tulajdonságokkal is felruházni őt, egyes legendák láttak napvilágot arról, hogy valójában teste nem is emberé, hanem egy dzsiné. 

Utolsó kívánsága szerint a Cetinjében található Lovcen Parkba szállíttatta haza hatalmas testét meghalni 1851-ben, ahol korábban Itáliában és Bécsben is sikertelenül kezelt tuberkulózis végleg legyőzte. 

Szentté avatását már 1855-ben kezdeményezték, de hivatalosan csak 2013-ban vált szentté a papköltő, május 19-e lett az új szent napja. (A szerb pravoszláv egyház szokásai szerint ugyanis először helyi, püspökségi szinten avatnak valakit szentté, ezt a döntést kanonizálhatja aztán az egész szerb pravoszláv egyház. Istmalmai lassan őrölnek…)

Lovcen, mauzóleum, Montenegró legmisztikusabb épülete

A mintegy 1700 méter magasan, egy, a roppant fekete hegyek közül is kimagasló hegy tetején álló mauzóleumát még életében ő maga építtette. A sírkamra bejáratáig 461 lépcsőt kell megmászni az odazarándokolónak. Maga a sír egyetlen hatalmas darabból faragott fekete gránittömb. 

„Aki egész életében kimagaslott a többiek közül, annak a halálban sincs tériszonya” – mondta magáról Montenegró kedvenc fia. 

1916-ban, amikor az Osztrák-Magyar Monarchia megtámadta Montenegrót, hadibázist rendeztek be a mauzóleum mellett, így a hamvakat átmenetileg kimenekítették, és a Cetinje kolostorban rejtették el. Az épületet több találat is érte, és 1971 után, amikor is a sírhely újjáépítése befejeződött, került vissza ismét a nagyember a végakarata szerinti nyughelyére.

Njegoš halálának századik évfordulóján Montenegró, vagy hogy a saját nevén hívjam, Crna Gora nemzetközi pályázatot írt ki egy új mauzóleum megépítésére, melyet az akkor Amerikában élő horvát szobrász, Ivan Meštrović (1883-1962) nyert meg. Fizetségképpen pedig egy Crna Gora-i lepényt és egy Lovceni gomolyasajtot kért.

Egy ősi legenda szerint a Lovcen, a szent hegy az istenek találkozóhelye is volt, mert a tengerpartról fehérnek látszó, a semmiből égig nyúló hegy a korai időkben ember számára megközelíthetetlennek tetszett. 

Tartozik egy másik legenda is a fekete hegyekhez, miszerint az útépítést vezető mérnök lángoló szerelemre gyulladt Nikita király szépséges lánya iránt, s reménytelen szerelmét az imádott Milica nevét szimbolizáló, „M” alakú kanyarokban építette be az útba, ezért kígyózik hát M alakban a roppant szerpentin a szent hegyre. 

A Lovcen egyébként Nemzeti Park is, hegyei és erdői lélegzetelállítóak, megéri felmenni és megnézni. A hatalmas területen elterülő Nemzeti Park mellett, innen látogatható legkönnyebben a költő szülőfaluja, Cetinje, a szülői ház ma múzeumként üzemel. Cetinje otthont ad természetesen a máig működő régi kolostornak is. 

Hoztam egy montenegrói verset, szerb nyelvről fordítottam, és őszintén remélem, hogy vissza tudok vele adni valami pillanatfelvételfélét az ottani emberek mindennapjait átható hitből és hazaszeretetből.

„Az új hajnal fényeit gyújtja,

A mi fekete hegyünk anyja!

Lábaid előtt állunk,

Legyőzve az ellenség erőit.

A szabadság egyetlen vigasza

A szerbeknek Te vagy.

Isten és az ő szent anyja,

Adja, hogy hozzánk mindez visszatérjen.”

Dushan

A mieink közül is sokan jártak a Lovcenen, többek között Kosztolányi Dezső is 1935-ben, az ő szemével így láthatjuk a fenséges hegyeket: „(az óriás gépkocsi) mint valami irdatlan bogár kapaszkodik az irdatlan mészsziklákra, 1759 méter magasságra, a Lovcsen tetejére. Ha lenn hőség volt, itt jeges levegő csap arcunkba. Nem sirályok keringenek fölöttünk, hanem kőszáli sasok. A tengeri betegséget – varietas delectat – a hegyi betegség váltja föl. Két meredély perem között inog a gépkocsi, a remekül épített, de mégis keskeny, kígyózó műúton, mely nyaktörő hajtűkanyarokkal szórakoztat bennünket, kőrakások és védőfalak nélkül…”