Szinay Balázs: Arany János és a magyarok eredete
Az utóbbi évtizedben, évtizedekben gyakorlatilag az újdonság erejével hatott a köztudatra az egyre inkább terjedő vélekedés miszerint a Magyarok ősei az ún. szkíták, hunok, pártusok… Mindez azért különös mivel körülbelül 150 évvel ez előttig – a finnugor elmélet megjelenéséig – ez a Magyar emberek többsége számára nem volt kérdés. Szóbeli- és írott hagyományunk, valamint nemzetünk legjelesebb alakjai is ezt látszanak megerősíteni. Erőteljes és kézenfekvő példa erre Arany János munkássága, akikről így vall a Magyar Időkben Alexa Károly: „Mit őrzött meg Arany? A nemzeti mitológiát. Amelyet, ha nem is talált meg, legfeljebb törmelékesen, nyomokban, hitte, hogy volt, és olykor – magabízóbb pillanataiban – magát vélte alkalmasnak arra, hogy újraalkossa azt, ami elveszett. Ez a hite ’naiv eposzunk’ valahai meglétében íratta meg vele a Toldit meg a hun eposz darabjait.”
Arany a MAGYAR IRODALOM TÖRTÉNETE RÖVID KIVONATBAN című munkájában örökítette
meg eredetünkre vonatkozó megállapításait, mely tanulmányában így fogalmaz:
„Tudósaink véleménye szerint a magyar faj azon közép-ázsiai néptörzshöz
tartozik, mely a régi íróknál scytha név alatt fordúl elő és több népfajt
foglalt magában. Ily népek voltak a magyaron kívül a hun vagy kun, a párthus, a
kazár, a besenyő (idegen íróknál pecsenég), a székely, palócz, jász, avar s. a.
t. Azonban e népek őstörténete homályba van burkolva. Közülök először is a
hunokkal kezdünk megismerkedni, kik a IV. században Európába törvén, Balambér
királyuk alatt a hatalmas hun birodalmat alapíták, mely Etele vagy Attila alatt
érte el hatalmának tetőpontját, annak halálával pedig legott bomlásnak indult s
mintegy 100 évi fenállás után elenyészett.
Feloszolván a nagy hun birodalom, a szomszéd nemzetek által legyőzött hunok
maradványai részint a mostani magyar hazában maradtak elszéledve s a később
utánok jött avarokkal egyesültek; részint Erdély keleti hegyes vidékein huzták
meg magokat s ezek utódai a mai székelyek; részint végre Attila egyik fiával
Csabával, (ki hihetőleg ugyanaz, kit az idegen írók Irnáknak neveznek), a
Fekete-tenger mellé vonultak, később aztán a Volga partján sátorozó magyarokkal
egyesültek.
Ugyanis az V-ik században a magyarok már a Volga két partján tanyáztak: a mai
Oroszország Kazán, Szimbirszk és Orenburg megyéiben. De ott a szomszéd besenyők
által háborgattatván, tovább vándoroltak és pedig egy részök Persia felé
vonult, hol több népfajokkal összekeveredvén, idővel nyelvét és nevét is
elvesztette; más részök délnyugatra tartott és 884-ben a Búg és Szered folyók
közt Etelközben (Atelkuzu) telepedett le, de a bolgárokkal egyesült besenyők
által onnan is kiszoríttatván, a mai Magyarországba tört s ezt Árpád vezérlete
alatt hatalma alá hajtotta a IX. század végén (893-900).
A X. században Zsolt és Taksony fejedelmek alatt folytatta a nemzet harczos
kirohanásait nyugot felé, csak Geiza alatt kezdett egy kissé szelidülni s a
keresztyén valláshoz édesedni. E szerént ha a hun és az ősmagyar kort a
fejedelmek alatt futólag áttekintjük, könnyű észrevennünk, hogy a folytonos
harcz és vérontás között nem igen volt alkalmas arra, hogy benne az irodalom
fejlődjék és felvirágozzék; de másrészről, mint minden harczos nép igyekszik
tettei emlékét dalokban örökíteni, úgy a magyarról is feltehetjük, hogy nála az
énekköltés virágzott, annál inkább, mert ennek krónikáinkban kétségtelen
nyomaira akadunk, mint alább látni fogjuk.”
Más helyen pedig szintén egy sokat vitatott tézisre tesz utalást, miszerint
Honfoglaló őseink valójában Hon-visszafoglalók voltak: Hazai krónikáink (a
XIII., XIV., XV. századból) a hunok és magyarok eredetét, vándorlását s egyéb
dolgait beszélvén, sok helyen a külföldi iróktól egészen eltérőleg adják azokat
elő. Ezért sokan a történetirók közül az ilyen helyeket, mint hitelt nem
érdemlő költeményt, merőben elvetik. De ha történetileg nem lennének is
igazolhatók, mindazonáltal figyelmet érdemelnek, mert régi krónikásaink e
mondákat bizonyosan nem maguk költötték, hanem a nép szájáról vették által s
így bennük az ősi hagyomány (traditio) töredékére ismerhetünk. Látjuk ezekből,
hogy Etele és hunjai élénk emlékezetben voltak a helyüket visszafoglaló
magyaroknál, hogy közöttük egy egész hun mondakör forgott szájról-szájra,
melyhez később a Volga melletti lakás, később a honfoglalás s a vezérek alatti
tettek emlékezete csatlakozott.”
Arany János említett értekezése mára mindenki számára elérhető, végigolvasható
akár online is az alábbi linken:
Kivételes műveltségét, példaadó munkásságát, kultúráért tett szolgálatát az
utókor is nagyra becsüli – elég csak a tavalyi Arany-emlékévre gondolni,
melynek keretén belül születésének 200. évfordulóját ünnepeltük –, már csak
ezért sem merülhet fel bennünk kétség, mely alapján kutatási eredményeit éppen
ebben a témában meg kéne kérdőjeleznünk.
Szinay Balázs
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése