Szinay Balázs: Én, József Attila – Attila szerelmei – musical József Attila verseire

Van, hogy egy művészeti alkotás, grandiózusnak szánt produkció némely momentuma, magával vont részleges hozadéka az, amiért annak voltaképp érdemes volt megszületnie. Hozzávetőlegesen ez a véleményem az „Én, József Attila” című musicalről is.

A kettős szereposztással színpadra vitt darab 2012 februárja óta szerepel a Madách Színház műsorprogramjában. Nekem Nagy Sándor / Polyák Lilla / Balla Eszter szereposztással volt lehetőségem megtekinteni, s bár különösebb várakozásom nem volt a végeredmény irányában, sajnos azokkal a kritikai hangokkal kell egyetértenem, melyek azt hangsúlyozzák: ez nem egy sikerült mű. Főként nem a fenti szereposztásban (Posta Victor játékát, József Attila alakítását néhány fokkal nagyobb elismeréssel jutalmazták).

Számomra eleve az életre hívás módja is visszás: a Madách Musical pályázatot írt ki, erre érkezett be a darab ekkori koncepciója, mely végül is nem ért el helyezést a pályázaton, de az intézmény vezetősége látott benne fantáziát, így felkarolta – főként és lényegileg azért, mert a tárgya József Attila volt. Ennyi erővel bármely avatott, József Attilával zeneileg és/vagy társulatilag elmélyültebben foglalkozó alkotógárda ötletét meg lehetett volna valósítani.

A kiindulópontot Vizy Márton József Attila szerzeményeire írt versmegzenésítései adták. Ezek köré épült később forgatókönyv gyanánt egy levelezésekből, versekből, visszaemlékezésekből összeállított szövegegyüttes. Végeredményképpen a kétfelvonásos darab lényegében József Attila Vágó Mártával, majd Kozmucza Flórával folytatott szerelmi viszonyát dolgozza fel.

Ahol a problémák kezdődnek (és végződnek): a prózai előadás inkább gyengíti, mintsem erősítené a hozzá írt zenét, és a darab zenei világa amúgy sem feltétlen találó a legtöbb helyen. A bemutató előtt többek számára kérdés volt, hogy József Attila életét, munkásságát hogyan lehet méltóan musicalben bemutatni? Miért ne lehetne? – kérdem én. Hiszen egy musicalnek nem feltétlen kell a giccsről szólnia (bár ugye a legtöbb musicaltől ezt szokhattuk meg), bármilyen zenét lehet hozzá szerezni, és egy jó prózai forgatókönyvvel, igényes színészi játékkal így akár ezt a témát is fel lehet professzionálisan dolgozni. Csak éppen nem ez történt.

Ahogy sok más kritikában is olvasni lehet, a darab első felvonása színészi játék tekintetében inkább a középiskolás előadások, vagy az amatőr színtársulatok teljesítményére emlékeztet. Hovatovább: majdnem a fináléig nincs benne semmi különleges, izgalmas, elgondolkodtató, gyönyörködtető, vagyis említésre méltó. Bár a hangvétel fogcsikorgatva próbál patetikus lenni, a verseket inkább elmondják, a karakterek élettelenek, az énekteljesítmények változóak (pl. Nagy Sándor az egyszerűbb témákat is több helyen pontatlanul adja elő), a táncjelenetek pedig a Michael Jackson klippek világára emlékeztetnek. Kivételt jelent ezalól például a „Tedd a kezed” című versből készült duett, ami alapvetően egy nagyon jó dal (csak banálisan hat, hogy a darabban milyen rossz helyen hangzik el: József Attila és Vágó Márta ugyanis maximum 10 perce ismeri egymást, de már lángoló szerelmükről számolnak be), valamint a „Nagyon fáj” című versdal, mely végre látványban és hangulatban is hoz valamit, még akkor is, ha csak jelen darab értelmezési keretein belül állja meg a helyét (önmagában alapvetően nem feltétlen illik ez a fajta zenei értelmezés ehhez a vershez).

Ehhez képest a második felvonás sokkal erőteljesebb, árnyaltabb, szélsőségesebb – vagyis eltaláltabb (akkor is, ha Nagy Sándornak gyakorlatilag végig nem sikerül elhitetnie, hogy ő József Attila). Érdemi produkciót leginkább a Kozmucza Flórát alakító Polyák Lillától láthatunk – már ha a prózai előadást vesszük alapul. Ezzel együtt, ha igaz, hogy József Attila borderline személyiségzavarral küzdött, ezt gyakorlatilag sehol nem érjük tetten. Persze, alakja olykor zavarodott, máskor karaktere hangosan üvöltözik, megint máskor szeretetéhes és panaszos, de csak úgy, színháziasan, és ettől nem lesz személyiségzavaros. Ez a fajta személyiségzavar ennél sokkal kiszámíthatatlanabb, elevenebb és drámaibb. Nemes egyszerűséggel a laikus szemlélő számára gyakorta érthetetlennek tűnő hangulatváltozásokkal járó, bármikor ön- és közveszélyessé váló viselkedésforma.

A felvonás zenei (és színi) mélypontja a „Születésnapomra” zenés változata, mely ebből az elkeseredett költeményből javarészt komédiát csinál. Dicsérni talán az „Áldalak búval, vigalommal” című dalt lehet. Bár azt sem az előadás szintjén, mert Vágó Márta például mosolyogva búcsúztatja ebben a dalban József Attilát, és azt se lehet mondani, hogy ez a kegyelettel átitatott szeretet a részvét teljes megnyilvánulása volna, inkább az öröm mosolyára emlékeztet…

Összességében számomra kevéssé érthető, hogy egy nagy múltú színház, és egy általa erre felkért szereplőgárda hogyan tud ennyire üres, és tartalmatlan produkciót a közönség elé tárni, ráadásul egy ilyen kivételes lehetőséget adó témát feldolgozva. Az effajta próbálkozásoktól sokan azt várnánk, hogy maradandó nyomot hagynak, átörökítve József Attila munkásságát a későbbi generációkra is. Sajnos a szakmai kritikusok, és a laikus véleményezők legalább fele nem így gondolja ezt. Pedig bizonnyal a legtöbben örültek a témának! Mindenesetre jelen időben a fontos vélhetően az, hogy a darab kivitelezői elégedettek legyenek a végeredménnyel (és hát azok, elég csak megnézi a bemutatót követő nyilatkozatokat a Madách Tv-n, a színház youtube csatornáján), illetve, hogy a nézőtér minden előadás alkalmával megteljen (és hát amennyire ezt tudni lehet, megtelt).

Véleményem szerint – ahogy arra a bevezetőben is utaltam –, a grandiózusnak szánt produkció legfőbb, és ténylegesen elismerésre méltó érdeme, hogy hozott magával néhány igazán jó és színvonalas versmegzenésítést, amiket érdemes hallgatni, amikre érdemes emlékezni. Ha már az utókorra gondolunk, ezek lehetnek azok, amik József Attila üzenetéből bármit is átadhatnak.

Ilyen például a már korábban is említett „Tedd a kezed” című versdal:

Vagy a másik szereposztás szerint (amiről most nem esett szó) Muri Enikő előadásában a „Kopogtatás nélkül”:

https://www.youtube.com/watch?v=SdoYOjdbpGU

Hozzá kell tenni: a dalok stúdió változatban (merthogy ilyen tárgyú CD is ki lett adva), és önmagukban sokkal jobban szólnak, mint a darabban. Nyilván más így a hangzás, az esetleges hibatényezők kiszűrésének lehetősége is, de sajnos a legtöbbet talán az nyomhatja a latba, hogy nem látjuk ezeket élőben előadva, így a saját képzeletünk még szőhet olyan képi- és érzelemvilágot a dalok köré, melyek ténylegesen varázslatossá teszik a szerzeményeket. (Számításba véve a furcsa párhuzamot is, miszerint József Attila egyes versei szintén sokkal vonzóbbak és megrendítőbbek önmagukban, mint megismerve ezek keletkezési hátterét, életrajzi vetületeit, melyek olykor bizony megdöbbentően kiábrándítóak.)

*

(Szinay Balázs)