Ariam P.: Az Alpok teremtményei

 „Vannak különös éjszakák, amikor az emberek csak árnyak, míg az árnyak talán emberek.” (Edgar Allan Poe)

Meglehet, hogy az Alpok mára már meglehetősen iparosodott, elnézve sűrű erdeit, büszke, sivár hegyei között megbúvó titkos tavait egykor Németország egyike volt a világ legmisztikusabb tájainak. A hátborzongató városi legendák összezavarták az érzékeket, és félelemmel töltötték el az embereket. Valóban rengeteg tündérmesének adott otthont ez a tájék (Csipkerózsika, Piroska és a Farkas…), és ezzel együtt a sötét történeteknek is, amit a hegyi parasztok beszéltek el egymás között, ezeknek egy jó részét a Viktória korabeli Anglia meséi közül vették és ültették át folklórjukba, a helyi ízlésnek megfelelően. Eredetileg, és ez elhihető, számos, gyakorlatilag horror történet ezek közül a mesék közül – vérfarkasokkal, gyermek-rabló gonosz szellemekkel, és emberevő boszorkányokkal, akikről úgy hitték benépesítik az erdőket és a hegyeket. Itt szintén voltak ellenséges lelkek, akik elözönlötték a kietlen tájat, s akik, ha emberekkel találkoztak, nagyon ellenségesen viselkedtek. Hadsereget alkottak és sötét irányzatot adtak a korai germán folklórnak.

Kannibalizmus és vérivás gyakorta előfordul a germán erdei emberek elbeszéléseiben. Az emberevő boszorkány története ás a (Hansel és Gretel), és a rosszindulatú, gonosz kis démon (Rumpelstiltskin), akik elváltoztatott hangon szólítgatják, majd elragadják és megeszik a gyerekeket, - tipikus példák erre feltételezésre.

A sűrű, sötét erdők, hozzájuk hasonló, undorító teremtményeknek adtak otthont, akik veszélyt jelentettek az emberiségre.

Az erdei feleségek

A legnépszerűbbek ezek közül az erdei feleségek, akik, mint a nevük is mutatja, általában az erdők mélyén szeretnek tartózkodni, de néhanapján közelebb jönnek a házakhoz, mert odavonzza őket a készülő ételek illata, vagy az emberek nevetése, és kellemes társaságuk. Ezek az asszonyok tudták változtatni alakjukat, de nem úgy, mint a halottak, vagy a szellemek, sokkal inkább úgy, mint az erdők többi harcos népsége. Az erdei feleségek nagyon szeszélyes teremtmények- magasak, és elegánsak, gyönyörű zöld ruhát viselnek, uszályos köntöst, de a bőrük halotthalovány, és iszonyatos karmaik vannak. Többnyire jó szándékúak, útba igazítják az erdőben eltévedteket, vagy ellátják a megsérülteket, de tudnak nagyon barátságtalanok is lenni a kíváncsiskodó utazókkal, akiknek általában kiszívják a vérüket. A vadászok és a favágók különösen veszélyesnek tartják őket két időszakban; először is, amikor útra kelnek, hogy a fákat gondozzák mélyen bent az erdőben, másodszor, amikor megzavarják őket, miközben zsákmányaikra vadásznak. Régi vadászmesék szólnak róla, hogy találtak egyszer egy halottat a lesen, ami át volt döfve, és alvadt vértócsában feküdt. Az ehhez hasonló történetek a németországi városokban ugyancsak felszaporodtak a XVI-XVII. században. A szkeptikusok azt mondják, hogy ezek a halottak, farkasok, vagy más vadak támadásainak áldozatai, mert, ahogy mondják, kivétel nélkül minden áldozat az aljnövényzetben feküdt, a lombosabb részeken, de a középkori, felvilágosult felfogás szerint az egyetlen lehetséges magyarázat ezekre az esetekre a természetfeletti, konkrétan az erdei feleségek létezése.

Tomtin

Nos, említést kell tennünk még valakiről, aki szintén ezekben az erdőkben időzik. Nagyon sokan hiszünk a „kis emberek” létezésében, és hajlamosak vagyunk egy kalap alá venni a különböző koboldokat, manókat, tündéreket, törpéket és trollokat. A leggonoszabb ezek közül is a Tomtin. Ezek apró emberkék vörös ruhában (a vér színe), és megtámadják az átutazókat a magányos erdei ösvényeken. Szadista teremtmények, a germán folklór szülte őket, még valamikor az ősidőkben, mikor az emberek eljártak az erdők mélyét kutatni, kalandvágyból, és az esztendő tetemes részét ott töltötték. Ezeknek a történeteknek a lényege a régi idők felelevenítése, azoknak az embereknek, akik már elfelejtették az erdőt, s vele a termékenység isteneit. Elfelejtettek áldozni a korai germán törzsek hite szerint, s olyan unalmas nevekkel látták el a teremtményeket, mint például Nacht Ruprecht (bizarr és ijesztő figura, szalmával és aganccsal kidíszítve), vagy Swartz Peter, ( egy borzalmas, fekete, izmos testű figura, kb. úgy néz ki, mint egy hatalmas patkolókovács). Nos, a Tomtin többek között őket szolgálta, s megölte az átutazókat az előbbiek parancsára. Amikor az erdőn átutazók elestek, a földön fekvőket a megtámadta, láncokkal megkötözte, és szálkás botokkal, esetleg husánggal agyon verte, a földre kifolyó vérüket pedig fellefetyelte, akár a kutya. Aztán az áldozatok szívét és máját kivágta, hogy elvigye mesterének, hogy azzal táplálja őt a fák rejtekében.

A legtöbb ilyen jellegű teremtmény a téli hónapokat választja, hogy manifesztálódjon. Nacht Rupert például szeret a kunyhók ablakán át bejönni, pillantásával megbabonázva az ott bent tartózkodókat. Nyomában hűséges tanítványa George Oaf, hatalmas korbácsokkal felszerelve, azzal hadonászik maga körül, s e díszes menetet zárja leghátul a Tomtin, aki a hóborította ösvényeket járja, s megöli azt, aki az útjába kerül. Azokat, akik áldoznak neki, vagy életben tartják az ősi hitet, megjutalmazza.

Ezeknek az ősi istenségeknek az imádatát támadják a templomokban, kiszorítják őket az őket megillető helyről, hogy a pogány természetfelettinek felkínált ajándékokat a zarándokok a templomokban helyezzék el a fentiek keresztény hasonmásai részére. A mi esetünkben a keresztény megfelelő nem más, mint Szent Miklós. Ironikusnak hathat, hogy a vérszomjas, vérivó Tomtin összekapcsolható egy ilyen keresztény szenttel. Pedig tulajdonképpen nem, mert a keresztény megfelelő nélkülöz minden züllöttséget és brutalitást. Németország egyes részein, Szent Miklóst úgy ismerték, mint „Buller Claus”(Csengettyűs Miklós), mert a szánra, amin közlekedett, csengettyűk voltak aggatva. 

Később, a Tomtin, az emberi képzeletben megszelídültebb formát öltött, és eléggé ironikus módon a „Télapó kis segítője” lett, őket hívjuk manapság karácsony tündéreknek. Ennek a meglepő átalakulásnak a közbenső állomásait nem részletezem, legyen elég annyi, hogy bizonyos, nevelő célzatú történetben a Mikulás a jó gyerekeknek adott ajándékot, a mihasznákat azon az estén a Tomtin látogatta meg.

Az Alpesi

A kannibalisztikus, vérszívó kis emberek ötlete természetesen Németországon keresztül Ausztriába is átjutott, Goulish törpéi a Rumpeltstilskin előfutárai, azt beszélik a magányos hegyek lakói, és vidáman és előszeretettel folytatják régi hagyományukat, nevezetesen magányos kirándulók megtámadását az elhagyatott erdei ösvényeken. Ezek a sztorik fokozatosan beintegrálódtak más mesékbe és hiedelmekbe, történetekbe a halálról, vagy a farkasemberről például. A visszatérő halottak eszméje mindig is nagyon elterjedt volt a germán folklórban. A halottak megtámadták az élőket, és a támadások után az áldozataik hozzájuk lettek hasonlatosak- ez klasszikus motívuma a vámpír, vagy a vérfarkas történeteknek. Voltak történetek arról, miszerint a halott elszaggatta saját halotti leplét a temetés után, és elásta azokat más sírokba, ezzel meggyalázva más halottakat, akik azután rettegésben tartották az élőket. Ez ugyanis a megszentségtelenítés ékes példájának minősült a korai-modern kereszténységben. 1679-ben egy német teológus, Phillip Rohr publikálta teátrális című De Masticatione Mortnorum ( Egy csámcsogó halott) című írását, ezzel letéve a későbbi vámpír irodalom alapjait. Ez egy tanult egyházi személy beszélgetéseit tartalmazza a hitről, kifejti nyugtalanságát a visszatérő halottakkal kapcsolatban, akik elhagyják sírjaikat, hogy megharapják az élőket (újakat teremtve ezzel), és mindezt vallási megközelítésből. A szöveges demonstráció széles körben elterjedt, és nagyon komolyan vették, mintegy meghatározta a korabeli német városlakók hitét.

Évekkel később, a brutális, vérszomjas törpék, a nyughatatlan foszló halottak motívumától kezdve a fekete mágiából kölcsönvett boszorkány támadásokig, valamint ezek együttes keverékéből megszületett a gyűlölködő és titokzatos vámpír. Mint megannyi más hasonló lény a német/osztrák vámpír is ellentmondásos figura, életre kelésének eredeti körülményei homályosak. A folklór megannyi szála köti őt sötét erdőkhöz, vagy éppen magas hegyekben izolálja, lényegében ez az egész mesegörgeteg az Alpesi figurájában kristályosodik ki. Ennek ellenére a mai napig nincs egységes leírás e teremtményre vonatkozóan. Németország egyes részein például élő személyként tartják számon, olyan elemi erőkkel, mint a törpék, vagy a Tomtin. Más régiókban és Ausztriában pedig valamely halott lelke, gonosz szándéktól vezérelve. Vannak területek, ahol aprócska öregemberként ábrázolták ( a Tomtin valamiféle reprezentációjaképpen). Megint mások hatalmas mágikus alakként ábrázolták, akik macska, vagy madár képében látogatták a várost. Ausztria egyes részein vannak mesék arról, hogy az Alpesi szexuális támadásokat hajt végre, ráugrik az alvó lányokra és fiatalasszonyokra, akárcsak a ragadozó állatok. Ebben a megközelítésben ez a teremtmény nagyon hasonlít az ősi-római Incubusra. Az Alpesi mindig hímnemű, és ha elhisszük, hogy valóban egy elhunyt személy lelke, akkor ésszerűnek tűnik, hogy a támadások mindig a hátrahagyott családtagokat érik. Sok történet számol be arról, hogy szörnyű, hatalmas, kéjvágyó fekete kutya alakjában jelenik meg. Ha innen nézzük, ez egy olyan személy, aki vérfarkas volt még a halála előtt, és ezzel be is integráltuk az Alpesit egy másik, ám vámpírokhoz közeli népi legendába. A kapcsolódó ábrázolásokban ez a lény mindig egyfajta fejdíszt viselt. Általában ez egy öreg, széles karimájú puha kalap, de be is lehetett vonva valamilyen anyaggal, lehetett ez fátyol, ami eltakarta az arcát, kétség kívül arra használta, hogy felismerhetetlen maradjon.

Ha például egy élő személy vált Alpesivé, az úgy volt lehetséges, hogy ez a teremtményünk is alakváltó, vagy az anyja bűnéből kifolyólag vált azzá. Például, ha a nő bűnbe esett és terhes maradt, ez megbocsáthatatlan volt akkoriban. Vagy ha evett valamilyen tiltott gyümölcsöt (vadmálnát az erdőben például), ami tisztátalan dolog volt, és a tündérek megbüntették. Ha tisztátalan körülmények között, nem megfelelően levezetett volt a gyermekszülés,(habár az nincs részletezve, hogy ez mit takar pontosan), az ilyen gyermek, mire felnőtt kétségtelenül Alpesivé vált. Ez történt akkor is, ha egy anya megijedt egy vadállattól- különösen kutyától, vagy lótól- amikor várandós volt. Ha egy gyermek burokban született (vagy rajta volt még a vékony filmszerű anyag), és az eltakarta az arcát, az egyik biztos jele volt, hogy később vámpír lesz belőle. (Bár a világ más részein, mint például Írországban ez a jelenség kivételes szerencsének számított, az így született gyermekről azt tartották, hogy sohasem fullad vízbe). A csecsemőkori haj a fejtetőn szintén a későbbi vámpírizálódás előjelének számított; meglehet egyes területeken a vérfarkasok ismertető jeleként tartották számon. A kisgyermekek teste kétség kívül pontosan elárult néhány kínos jelet, ezért igyekeztek elrejteni a szégyenfoltokat, ami későbbi természetfeletti identitásukat elárulhatta volna.

A Németország Brocken és Harz hegyei között az Alpesi mondakör erősen összemosódott a boszorkányháborúkkal. A hegyi régió összes zugában gyanús természetfeletti lényekről beszéltek, amik minden barlang mélyén ott lapulnak. Úgy hitték, hogy a boszorkányok összejöveteleket tartanak a legmagasabb hegytetőkön, ahol nagy számban jelennek meg, pusztító erejű viharokat idéznek meg, s küldenek szét országszerte, így próbálnak kapcsolatot teremteni a rendkívül gonosz törpékkel. Meglehet, az Alpesi szolgájává, sőt szövetségesévé vált a német és osztrák boszorkányoknak, azok őt küldték macska, vagy farkas alakjában, hogy gonosz terveiket végre hajtsa, s rettegésbe tartsa a hegyi népeket.

Ausztriában, s Németország egyes részein, az Alpesi erejét kiegészítették a vámpírok egyes képességeivel: az Alpesi manipulálni tudta az egyszerű lelkeket, befolyásolván ezzel jövőjüket, viszont ezt a képességét csak alvó embereken tudta kamatoztatni. A teremtménynek hatalmában ált beférkőzni a szerencsétlenek álmaiba, éjszakai víziókban eztán olyan cselekedeteket hajtottak végre, aminek nem voltak tudatában. Az Alpesi előidézhetett alvajáró állapotot, rohamokat, hatalma alatt tarthatott bárkit, akár egész éjszakán át . Feltétel nélkül teljesítette a boszorkányok parancsait, egyesek a German Mara, a lószerű entitáshoz hasonlították, akinek az angol nyelv a „nightmare”, a rémálom szót köszönheti. Aki valójában egyike azon rengeteg teremtménynek, aki hatalmas fehér csődör képében jelent meg éjszakáról éjszakára, s az alvó városokban áldozatok után kutatott. (A ló alak egyéb iránt az ókori mitológiában Poszeidón megjelenési alakja volt, tiszteletére csődöröket áldoztak, hogy lecsendesítse a tengert, és ne rengesse a földet a jámbor nép talpa alatt)

Habergeiss

A gondolatok manipulálása és a víziók keltése mellett az Alpesi szerette megszerezni az áldozatok vérét, s néhány napján egyéb testnedveit is. Ausztria egyes részein a legjobban az anyatejet részesítette előnyben. Megtámadta az alvó anyákat és addig gyötörte őket, míg azoknak tejlázuk nem lett. Az Alpesinek számos variációja létezik, régiónként nagyon eltérő változatok lehetségesek. Például Ausztria és a német Alpok egyes részein ezt a teremtményt Habergeiss néven emlegetik, ezek a teremtmények három lábbal büszkélkedhettek, aminek következtében nagyon gyorsan tudtak mozogni. Amikor az éjszaka leszállt, a Habergeiss megtámadta és kiszívta a vérét a mezőn felejtett jószágoknak. Normál esetben emberre nem támadt, hacsak az nem zavarta meg éjszakai lakmározása közben, vagy ha az tiszteletlenül a barlangjába nem tévedt, ezeket az eseteket különös kegyetlenséggel torolta meg. A Habergeiss közeli rokona a Krampusznak.

A Schrattl

Az Alpok más tájain a fenti lényre a Schrattl elnevezést alkalmazták. Ez a különösen gonosz és heves formája a vámpírnak, emberre és állatra nézve egyaránt veszélyes. Ez a típusa a vámpírnak roppant mentális erejével tartotta fogva áldozatát, gyakran egészen addig, míg az teljesen meg nem őrült. Ezek a teremtmények nem voltak tekintettel az élők dolgaira, de arra nagyon is odafigyelték, hogy összemocskolják a bűnösök halotti lepleit, felfalták azokat a gyolcsokat, amik biztosíthatták volna útjukat a másvilágra. Példának okáért mind a Habergeiss, mind a Schrattl gyakran támadtak emberekre spontán a vagyonukért, vagy birtokukért, hogy aztán saját családjukat költöztessék be az elnéptelenedett ingatlanokba, ezzel is kiszélesítve hatalmukat egyre nagyobb közösségekre. Az alpesi teremtmények megannyi fajtájának írható a számlájára ezen felül betegségek terjesztése régió szerte, és együttesen járultak hozzá a vámpír hiedelem egyre szélesedő elterjedéséhez mindenfelé.

Védekezés az alpesi teremtmények ellen

Nem létezik hatékony védekezés az Alpesi ellen. Ausztria egyes részében azt beszélték, hogy a kereszt látványa és egyéb szent ereklyék felmutatása mellett el lehet őket zavarni. Néhány ember szentül hitt benne, hogy ha a lapockáján, vagy nyakán viselt szent medálokra bízza magát, nem eshet bántódása. De Németország protestánsabb régióiban ez mind csak ostoba babonának minősült, s még messzebb ált a katolikus tónustól. Meg kell jegyeznünk azonban, hogy a számos előforduló esetben ezek a lények sokkal öregebbek, mint a Kereszténység maga, sokszor szolgálói valamilyen ősi istenségnek, s az ős-öreg erdőket és hegyeket népesítik be. A Keresztény templomok szimbólumainak éppen ezért nincs, és nem is lehet hatásuk rájuk nézve. Viszont a küszöb sóval történő beszórása megakadályozhatja az alpesi egyes fajtáinak belépését a házba.

Ha egy közösségnek volt is valamiféle terve az Alpesi legyőzésére, akkor az a hite volt abban a tényben, hogy ez a teremtmény szelleme valamely elhunyt személynek, s ha meggyőződtek a kilétéről, a tetem kiásása és nyilvános elégetése volt az egyetlen lehetséges és működő módszer annak elpusztítására. Ha az Alpesi élő személynek volt kikiáltva, akkor annak, aki megtalálta, néhány cseppet a saját véréből rá kellett fröcskölnie, a legjobb volt, valahova a jobb szeme környékére, mert azzal ki tudta belőle űzni a gonosz erőket. És ugyanígy a „vérzés” volt az, amivel „kontrol” alatt lehetett tartani egy alpesit, mert a vérző csalival volt elfoglalva a teremtmény, addig valaki más megkísérelte elpusztítani, vagy legalább a varázserejét bármilyen módon lecsökkenteni.

Vámpír Hisztéria

1725 és 1732 között Ausztria egyes területein sokakat ragadott magával a vámpír őrület. A temetőik miatt hevesen aggódó városiak és a környező falvak lakói lepelevőkre emlékeztető lényeket láttak, akik nemegyszer megtámadták őket. A történészek kutatásaik során arra az eredményre jutottak, hogy valószínűsíthetően valamilyen járvány, mint például a tuberkulózis következtében, de a hisztéria olyan széles körben terjedt el, hogy az emberek halottaik zömét kiráncigálták koporsóikból és a nyílt színen elégették. Ez a jól bevált gyakorlat mit sem enyhült 1755-ig, amikor is egy Olmutz nevű város lakosai meggyalázták temetőiket a vámpírvadászataik során, amit addig folytattak, míg csak egyetlen egyedét is életben tudták a nyugtalanító populációnak. Egy német városban, nevezetesen Kölnben, 1790-ben az Alpesi egyik formája hatalmas és buja kutya alakjában jelent meg, vörös szemei voltak, félelmetes szájából tüzes szikrát köpött. A jelenés akkor szűnt meg végleg, amikor bizonyos halottakat kiástak és megégettek a közösség temetőjében. Egészen az 1800-as évek végéig állították a németországi Brocken hegyi régió lakosai, hogy a vidéket Alpesi tartja rettegésben, aki vért iszik a város alvó férfiúinak melléből, és sokan tudni vélték, hogy a környéken élő boszorkányok parancsára cselekszi. Vannak feljegyzések marha és birkatámadásokról egyaránt, egészen addig, míg minden gyanús sírt fel nem tártak, és az ott talált testeket meg nem égették. S egyszer csak nincs több hír a jelenésekről. Talán az Alpesi beférkőzött valamely élő emberek gondolataiba, vagy az igazságszolgáltatás valamely más, kevésbé misztikus módjának áldozatává vált idő közben.

Az Alpesi egy nagyon titokzatos és ellentmondásos formája a vámpírnak, felruházva rengeteg különös tulajdonsággal. Valamikor csak a lelke valakinek, aki korábban meghalt; néha a gonosz megtestesítője, valamely élő gonosz lélek küldötte. Néha különös, nagy szakállú kis ember formáját ölti magára, és rendkívül vérszomjas (Emlékezzünk csak vissza a brutális Tomtinra, mint megjelenési formára.), máskor meg szexuális ragadozó formájában jelenik meg, vagy alakváltóként valamely vadállat bőrébe bújik, madár, patkány, vagy mezei egér alakját öltve magára. Vérrel táplálkozik, de a tejet és a spermát sem veti meg. Minden formája a halottak gonosz megtestesülése, néha más eltemetett halottakkal, vagy azok kegyeleti tárgyaival (halotti lepel) táplálkozik. Valamikor ártalmatlanná tehető egy egyszerű keresztény jelképpel, mint a kereszt, más régiókban semmilyen szent ereklye nem árthat neki. Némely esetben minimum három lába van! Ez a rengeteg ellentmondás kétségkívül a nagyszámú, eltérő ősi kultúra elbeszéléséből fakad, abban viszont minden történet megegyezik, hogy van lelke, mégpedig halott. A német és osztrák vámpírok kölcsönvették a rendkívül gazdag folklór hagyatékait, ide értve a tündérek, törpék, és boszorkányok, és természetesen a vérfarkasok természetfeletti tulajdonságait. Ez a kialakult összkép teljes mértékben összeegyeztethető volt a korai idők világával, amikor a városok még sötétek és misztikusak voltak, elnyomva és osztozva az erdők és hegyek vadságával és kegyetlenségével. S manapság ki tudná megcáfolni ezen állítások igazságtartalmát? Ki tudhatja, hogy akkor miféle lények népesítették be az érintetlen erdőket, vagy az elhagyatott hegyhátakat. Jobban tesszük, ha nem utasítjuk el eredendően az ősi hiedelmeket. Jobban tesszük, ha ilyen helyeken óvatosak vagyunk. 

„Az életet a haláltól elválasztó határ homályos és bizonytalan. Ki a megmondhatója, hogy hol végződik az egyik, és hol kezdődik a másik?” (Edgar Allan Poe)