M. Kovács Melinda - Szinay Balázs: Örök / nem örök

Világunkban minden állandó körforgásban van, csakis folyamatos változás árán képes fennmaradni: hanyatlik, majd újrateremti magát. A halálból új élet születik, s minden születés magában hordozza a halált. Minden, ami létrejön, elmúlik egyszer.

Az ember ugyan magával hozza a teremtés képességét, de nem tud olyat alkotni, ami szembeszállhat a múlandósággal. Létrehozhat új életet, önmagából megteremthet egy másik embert, de minden teremtése megsemmisülésre ítéltetett. Csupán az lehet örök, ami Istentől való, s az isteni egység része: a lélek.

Az ember tudatában van saját halandóságának, ezért az Egot állandó rettegésben tartja a halálfélelem. Az Ego jelszava az „egyszer élünk”, így mindent magának akar. Minden vágyakozásunk és akarásunk forrása az Ego. A valóságot, hogy a lélek örök és halhatatlan, csak a Felsőbbrendű Én ismeri. Tisztában van saját sorsfeladatával, és az Egoval ellentétben nem az élet élvezete, hanem az élet megtapasztalása a célja. Félelemre semmi oka, hiszen az úton, amit kijelölt magának, nincsen egyedül.

A lelki társak találkozása rendkívüli élmény. 

„A lelki társak azonos hullámhosszon rezegnek. Az ilyen sorsszerű összecsapódáskor átlépi az ember a közeledés társadalmilag szokásos lépcsőfokait. Nem lépésről lépésre közelednek egymáshoz, hanem hirtelen. Olyan, mintha rég nem látott testvérünkkel találkoznánk. Egyszerre Mindent el akarunk mondani egymásnak. Most és azonnal. Mert végre itt van az, akinek lehet. Aki érti. Az ilyen hirtelen összeszikrázáskor felizzik valami a Fényből. Ezt mindketten érzik, és ki akarják használni a csodálatos pillanatot.”- írja Müller Péter, Aranyfonál c. könyvében.

Ilyen találkozás minden szerelem. A szerelem együttrezgés, különleges egységélmény. S mivel a Földön nincsenek véletlen történések és véletlen találkozások, nem létezik véletlenül megeső szerelem sem: dolgunk van egymással. A létezés oka és célja az egyéni és kollektív fejlődés. Felvállaltuk egymás segítését, aminek végre eljött az ideje. Sokszor ugyan megmagyarázhatatlan fellobbanásként élünk meg egy-egy szerelmet, de valójában csak az Ego értetlenkedik. Ő az, aki lángra lobbant, a Felsőbbrendű Én csupán felismert. Felismerte a másikban azt a valakit, akivel számtalan életen keresztül segítették egymás fejlődését. Most boldog, mert új lehetőség kínálkozik.

Azért, hogy a szerelem elmúlik, hogy még a legnagyobb lobogás is megszűnik, egyedül az Ego a felelős. Csakis az Ego képes kiábrándulni a szerelméből.

Már-már őrült módon lángol, követel és birtokolni próbál. Csakhogy azt szereti, akit lát, és nem azt, akit érez. Csodás tulajdonságokkal ruházza fel a másikat, ezáltal saját teremtményéért rajong. Amikor aztán a mámor csillapodik és felszáll a lila köd, az Ego őrjöng, mert becsapták. Nem érti, imádatának tárgya hogy változhatott meg ilyen hirtelen. Mivel nehezen viseli a változást, kiábrándul, a két ember útjai pedig szétválnak. Sokszor még azelőtt, hogy a vállalt feladatukat teljesítették volna.

A boldog szerelemben eltöltött csodálatos időszak az ego őrült, fékezhetetlen mámora. A felsőbbrendű én számára „csupán” jóleső örömtánc. Tudja: itt az idő, elkezdődhet egymás felemelésének kegyelmi periódusa. A lélek felismer, felemel és segít. Nem eszköze és vágya a birtoklás, nem akar kisajátítani, hiszen ahogy a találkozás előtt, úgy később is képes létezni a másik nélkül. Tudja, hogy az együtt töltött idő ajándék és lehetőség. Tisztában van vele, hogy régi ismerősbe botlott, és nem ez az utolsó találkozás. A lélek azt szereti, akit érez: a másik igaz valóját. Ezért az Ego hirtelen jött és gyorsan múló szenvedélyével ellentétben, a lélek szeretete örök.  

M. Kovács Melinda

***

„Nem emberi lények vagyunk, akik spirituális élményeken megyünk keresztül, hanem spirituális lények, akik az emberi létezés élményén haladnak át.” (Maharishi Mahesh) Nem szükséges éppen kelet felé kacsintgatnunk, ezzel a gondolattal a mi kultúrkörünkben is egész korán megismerkedünk, amikor Jézus szavait halljuk vagy olvassuk: „Isten országa bennetek van, s körülöttetek…” – a gondolatot pedig minden kor, minden kultúra megismételte a maga idejében. Mégse lehet azt mondani, hogy mifelénk ezt túl komolyan vennénk, vagy, hogy szorosan szellemiségünk részét képezné mindennapjaink során. Nem úgy, mint például azokon a műveltségi területeken, ahol Krisna szavain nevelkedtek: „Nem volt olyan idő, amikor Én nem léteztem, s öröktől fogva vagy te és ezek a királyok is. A jövőben sem fog megszűnni életünk, létünk végtelen.” Az információ adott, mégis a megértés hiányos volta léthelyzetünk alapvető félreértelmezéséhez vezet, amiből következik, hogy életünk folyton változó, átmeneti kísérő elemeit érzékeljük egyedüli valóságként, figyelmen kívül hagyva mindazt, ami eközben változatlan. Ha pedig nem vagyunk tisztában azzal, hogy mi az, ami változatlan, vagy másképpen örök, az öröklét élményét se tudjuk érzékelni és adaptálni saját, egyéni létélményünkre vonatkoztatva.

Az emberi elme és a fizikai test képes arra, hogy vezetőként viselkedjen, vagyis átitatódjon az isteni részelem, az egyéni lélekszikra változatlan ragyogásával, ugyanakkor egyszeri tapasztalati élmények gyűjtésére, az ismeretlen megismerésére is alkalmas. Nem egy kultúra úgy tekint a teremtett világra, mint Isten testére, a benne létező élőlényekre pedig, mint az univerzális forma (test) egyes alkotóelemeire, sejtjeire, melyeken keresztül az Egész tapasztalati élményeket szerez saját magáról, végső soron saját maga által. Így Isten egyszerre a teremtő és a teremtett világ is egyben. Ebből fakadóan az emberi lény élményei nem különböznek az Istenség élményvilágától, egyedül saját, rendelkezésére bocsátott egyéni tudatossága (egója) enged számára arra következtetni, hogy érzékelése minden más létezőtől független.

Hasonlóan az emberi test működéséhez, az univerzális forma sejtjei is határozott funkcióval, feladattal érkeznek a tapasztalati világba, a különbség csak annyi, hogy feladatukat saját maguk választják ki érzekésük előtt. Így a létezési színtér mindig egyfajta grandiózus színpadként funkcionál, ahol a szereplők más szereplőkkel karöltve különféle szituációkat játszanak el élményeket szerezve a nagy egész számára. Előre vállalt szerepeikről persze leérkezésük után megfeledkeznek, így válik az alapvetően tét nélküli játék látszólagos élet-halál harccá, egészen addig, míg az egyéni lélekszikra ismét rá nem ébred élményszerzésének lényegére, saját funkcionális voltára, lénye alapjának változatlan természetére.

Ebben a létformában erre direkt és spontán élmények által képes. Direkt módon előidézheti az isteni minőség megtapasztalását lelki gyakorlatok által, amikor is folyamatos gyakorlatozással eljut a konkrét tapasztalati élményhez. Erre az ókor óta világszerte spirituális iskolák alakultak, számos tanító számolt be technikákról, melyek Isten és az egyéni lélekszikra közötti közvetlen kapcsolat megtapasztalására szolgálnak. Elég csak a jógára gondolni, mely fogalom szó szerinti értelmezésben, eredetileg pontosan az előbbit jelenti.

Spontán élményszerzési lehetőségként pedig adott a szerelem, vagy a szeretet indirekt tapasztalása. A tudomány és a spiritualitás vitatkozik arról, hogy a spontán élmények mennyire lehetnek tartósak. A gyakorlati tapasztalat összességében azt mutatja, hogy ezek a megtapasztalások addig tarthatók fenn, amíg erre adott ember személyisége képes, vagyis ameddig ehhez a létélményhez kapcsolódni tud. Mivel a szerelem és a szeretet az öröklét egy önmagában folyamatosan jelen lévő, meg nem szűnő élményforrása, a kapcsolódás lehetősége a finomabb létsíkok irányából gyakorlatilag bármikor adott. Ha az emberi lény vezető, képes ezt az élményt is vezetni és fenntartani magában. Segítsége ebben, hogy a folyamat egy tapasztalati élménnyel kezdődik, így egy későbbi áthangolódás alkalmával tudatában lehet annak, mihez kell visszakapcsolódni. Ezt hívja a hagyomány lelki emlékezetnek.

Ebből kiindulva a helyett például, hogy „a szerelem nem örök” pontosabb lehet azt mondani, hogy a szerelemhez való kapcsolódási képességünk nem örök. Más, és inkább társadalmi kérdés, hogy erre nem is nevel, később pedig nem ösztönöz minket senki. Szerencsés helyzetben vannak azok, akiknek egyéni története, vagy tapasztalati élményvilága ilyen körülmények között is ösztönös kapcsolódási lehetőséget biztosít, ezért könnyebben merik hinni és hirdetni: a szerelem örök. Hiteinknek, kimondott gondolatainknak mágikus, teremtő ereje van, ezáltal pedig döntő szerepe sorsunk alakulásában.

Szinay Balázs